Gazdag István: Lévy és a „mentális botulizmus”
antidogma.hu, sze, 2012/02/15 - 19:03 Aktualitás
A Magyarország és kormánya elleni összehangolt nemzetközi hecckampány részeként az egyik vezető (egyébként jobbközép) francia hetilapban megjelent cikk szerzője látszólag Európa sorsáért aggódik a Budapesten történtek kapcsán („Ét si le sort de l’Europe se jouait, aussi, á Budapest?”, Le Point, 2012. január 12.). Az egészségügyileg indokolt időtávlatból - és így az akut agyértolulás kockázatát némileg talán csökkentve - érdemes lesz megismerkedni az iromány legsokkolóbb kitételeivel, már csak elkövetője, Bernard-Henri Lévy személye miatt is, akiben Franciaország egyik legismertebb közszereplőjét „tisztelhetjük”. (O tempora, o mores!)
(...) „Van ma Európa szívében egy ország, amelynek a kormánya szájkosarat tesz a médiára, lebontja a társadalom- és egészségbiztosítási rendszereket, kérdésessé tesz olyan elismertnek hitt jogokat, mint a terhesség-megszakítás joga, bűnözőnek nyilvánítja a szegényeket.
Van egy ország, amely felújítja a legkorlátoltabb sovinizmust, a legelcsépeltebb populizmust, a cigányok és a zsidók gyűlöletét, akiket egyre nyíltabban tesznek meg bűnbaknak mindazért, ami nem megy, akárcsak a földrész történelmének legsötétebb óráiban.
Van egy ország, ahol egy hovatartozási elv nevében, amelyet igenis etnikainak vagy fajinak (sic!) kell minősíteni, olyan választási rendszert fogadnak el, amelyet halottnak hittünk a nácizmussal együtt, és amely szavazati jogot ad minden Európa-szerte szétszóródott ’honfitársnak’, még ha nem is állampolgár.
Ez az ország Magyarország. És Európa most nem mond semmit.
Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. csodálatos művének az olvasói jól ismerik a nemzeti megszállottságnak, az áldozati patriotizmusnak és a kollektív szenvelgésnek ezt a koktélját, amely a magyar nemzetet - akárcsak egyébként a lengyelt és a bolgárt - egy Krisztus-nemzetté teszi, arra hivatottá, hogy megvédje és regenerálja a fenyegetett civilizációt, mint a jó István király alatt, az oszmánok ellen (sic!) vagdalkozva. (...)
... ebben a zsarnoki, Európa-ellenes és fasizáló kisiklásban van valami nyugtalanító, ez tagadhatatlan. (...)
Elvégre sohasem tudjuk, hogy honnan jön a legrosszabb. (...)
Az internet korában ..., amikor egy nagyon vékony, de szoros szál összeköthet egy (Marine) Le Pent valamelyik thüringiai, flandriai, észak-olaszországi szélsőséges vezetővel vagy tehát egy Orbán Viktorral, nem elképzelhetetlen, hogy Európában egyre több ember látja ebben a magyar laboratóriumban az egyre kevésbé titkos tervük megvalósulását: szétszedni Európát, megszabadulni tőle, és ugyanakkor megszabadulni a demokratikus szabályok fűzőjétől, amelyet alkalmatlannak tartanak válság idején, akárcsak a ’30-as években.
Ezért is ideje reagálni.
Kormányokat, ellenzéki vezetőket, elnökjelölteket, jobb- és baloldali európai vezetőket egyaránt érinti az, ami Budapesten történik; ott értük is és a népeikért kong a szabadság harangja; és ezért várunk tőlük nagyon gyorsan egyértelmű és erős elítélő szavakat.”
Ennyi telt tehát Lévytől. A „jó István királyt” és az „oszmánokat” párosító laza történelmi antagonizmusa különösen figyelemreméltó. Kb. olyan, mintha Szent Lajos francia király a németek (és nem a muszlimok) ellen hadakozott volna, vagy - Lévy számára „otthonosabb” terepen maradva - Dávid király a palesztinokat irtotta volna (nem pedig a filiszteusokat). Errare humanum est? Kétségtelenül. Lévynél azonban a tévedés, mondhatni, categoricus imperativus. Törzsbelije, Pierre Vidal-Naquet írta egyik első könyvsikerét „méltatva”, hogy „Az Isten végrendelete (Le Testament du Dieu, 1979) távolról sem egy fontos politikai-filozófiai munka, szó szerint tele van durva tévedésekkel, hamis idézetekkel, őrült kijelentésekkel ... tévedéseinek felsorolása egy vastag kötetet igényelne... egy középszerű érettségiző-jelölthöz méltóak... legyen szó bibliai, görög vagy kortárs történelemről, (Lévy) minden területen ugyanazzal az elkeserítő tudatlansággal, ugyanazzal a döbbenetes önhittséggel tüntet...”
A helyzet az elmúlt harminc évben, ha lehet, tovább romlott. Utolsó, 2010-ben megjelent művében ugyanis egy bizonyos Jean-Baptiste Botul nevű újkantiánusra hivatkozva minősíti Kantot „a gondolat dühöngő őrültjének”. Csak az a bökkenő, hogy a Botul álnév az egyik szatirikus hetilap újságíróját takarja, aki Immanuel Kant szexuális élete címmel (magyarul is megjelent) filozófiai paródiát publikált, Lévy azonban „nagy bölcsen” komolyan vette azt, kellemes perceket szerezve a párizsi „krém” (le Tout-Paris) számára.
Jellemző, hogy a 70-es években trockista/maoistaként induló és mára aztán többnyire neokon cionistává átvedlett „új filozófusok” (Lévy és „bandája”) gondolatiságára Gilles Deleuze anno csupán egyetlen szót vesztegetett, ti. azt, hogy „nulla”. A kortárs francia filozófia legelismertebb reprezentánsának (aki pl. az angolszász nyelvterületen a 11. leggyakrabban idézett humángondolkodó, Freud és Kant között) e lehető legsommásabb véleményét céhtársainak többsége is osztotta, Lyotard-tól Baudrillard-on és Derridán át Bourdieu-ig. Amikor az egyik legnívósabb francia értelmiségi folyóirat, a Le Débat főszerkesztőjét, Marcel Gauchet-t megkérdezték, hogy ő és munkatársai kapcsolatban álltak-e az „új filozófusokkal”, ezt válaszolta: „Nem. Rögtön a legrosszabb véleménnyel voltunk róluk. Ami a könyveiket illeti, nem volt szükségünk elméleti vitákra, hogy megállapítsuk: semmit nem érnek.” Raymond Aron is hasonlóan vélekedett. Emlékirataiban egyenesen „kávéházi Fouquier-Tinville-ként” aposztrofálta Lévyt, ugyanazt a szerepet tulajdonítva neki napjaink közéletében, mint amelyet a francia forradalom közvádlója játszott a Terror időszakában. Nyilván ennek köszönheti a leggyakrabban „megtortázott” (entarté), vagyis habos tortával pónemen dobott/vágott franciaországi híresség nem éppen irigylésre méltó pozícióját is.
Nota bene a Jerusalem Post a világ 45. legbefolyásosabb zsidójának, a Foreign Policy pedig a világ 22. legbefolyásosabb személyiségének tartja. Csak hogy tudjuk, kivel állunk szemben...
MD 2012. II. 15.
Utolsó hozzászólás