Hosszú hetek óta tombol a magyarországi csata – írja Greiffenberg Wehrmacht tábornok a Kamerad–Bajtárs magyar–német katonaújság lapjain 1944 késő őszén.

A Kárpátok bérceiről a völgyekbe hallatszik az ágyúdörgés, és a páncélosok harci zaja tölti be a puszták végtelen messzeségét. Minden talpalatnyi földért elkeseredett harc folyik. A német katonák a honvédelemmel vállvetve harcolnak a magyar földért. Nem igaz tehát, amit politikai számítgatók kis, felelőtlen csoportja akart elhitetni a magyar néppel, hogy ez a magyar föld a németek számára csak a Németországért vívott harc előterepe.

Nem igaz, hogy csak "katonai előtér", amelyet úgyis feladnak, „ha az elszakadó mozdulatokat sikeresen végrehajtották, és az arcvonal-kiszögellés betöltötte hadászati feladatát.” Ez egyáltalán nem áll. A németek éppen olyan meggyőződéssel és éppen olyan elkeseredéssel küzdenek Magyarország szabadságának megvédéséért, mint amilyennel saját hazájuk határain Németország szabadságáért kockáztatják életüket.

Itt nincs különbség, mert itt csak egy dolog van: a közös ellenség. Kell-e meggyőzőbb bizonyíték erre, mint a szolnoki és debreceni hatalmas páncélos csata, ahol a német katonák nap mint nap a hűség, az áldozatkészség és a fegyverbarátság valóban hősi eposzba illő példáit szolgáltatják a magyar népnek, főleg pedig honvédbajtársaiknak? Németországnak igazán nem kellett volna minduntalan újabb erősítéseket küldeni a pusztai csatába, ha nem vette volna olyan végtelenül komolyan azt az elhatározását, hogy a magyar földet éppúgy megvédi, mint a német földet. És birodalmi, valamint északnyugat-magyarországi készenléti térségekből az ország délkeleti arcvonalára nagy tömegben gördült páncélosok nem tesznek-e szintén bizonyságot erről az ércnél szilárdabb hűségről?

Ne felejtsük el, hogy amikor a debreceni páncélos csata fellángolt, tehát amikor a német páncélosok oszlopai a magyarországi utakon az arcvonalra gördültek, Magyarországon olyan kormányzat uralkodott, amellyel szemben német katonai helyen joggal táplálták aggodalmukat. A német hadvezetés mégis fenntartás nélkül rendelkezésre bocsátotta teljes segítségét. Rágalmazás minden állítás, amely nem veszi figyelembe ezt a tényt.

Nem kell magyarázni, hogy Németország annak a Magyarországnak, amely teljes mértékben hitet tett a közös harc rendíthetetlen végigküzdése mellett, és amely nem ismer semmiféle ingadozást a hadviselés terén, természetszerűleg sokkal nagyobb szívélyességgel és készséggel bocsátja rendelkezésre segítségét. Németország, mindenekelőtt a német véderőnek a magyar térségben harcoló katonái, teljes szívvel, örömmel üdvözlik ezt az elszánt szellemet, amellyel Magyarország új államvezetése hozzálátott a szabadságért és a két ország és nép jövőéért vívott totális háború folytatásához.

Örömmel üdvözlik és fenntartás nélkül magukévá teszik az államvezetéssel megbízott Szálasi Ferenc miniszterelnök hadparancsának ama szavait: „Magyarország nem áll egyedül!” Nem, Magyarország nem áll egyedül. Magyarország soha sem állt egyedül, de a jövőben fogja majd csak igazán érezni a Birodalom nagy segítségét. Németország nem hagyja el azt a szövetségesét, aki benne bízik, aki megtartja a hűséget iránta, és aki ezért a maga részéről is bizalmat érdemel. Lehet-e ennek erősebb bizonyítéka, mint a Führernek Szálasi Ferenchez intézett távirata, amelyben Hitler Adolf újból ünnepélyesen megígéri a magyar miniszterelnöknek, hogy „a Német Birodalom sohasem fogja cserbenhagyni Magyarországot”?

Magyarország valóban nem áll egyedül. De a német csapatvezetés és az arcvonalon küzdő német katona számára is, aki teljes tudatában van ennek a feladatnak, hogy végig kell küzdenie a súlyos harcot, nagy bátorítást jelent az a mélyen átérzett érzés, hogy a vele vállvetve küzdő honvédet az ellenállás szelleme hatja át, és hogy mögötte olyan Magyarország áll, amely éppoly kevéssé ismeri a megadás szót, mint a német hazai arcvonal.

1944. november 16., 16:45 (MTI)