Hamvas Béla ’56 utóéletéről és az árulásról
Sun, 2011/10/23 - 06:29 Kategóriák: Belföld Címlapos anyag Hamvas Béla

Hamvas Béla (1897-1968) nem titkolta sohasem, hogy lenézi a bolseviki rendszert. Visszavonult inkább a saját Patmoszára, s mint fizikai munkás, „melós”, raktáros, magának és a fióknak írt. Talán azt remélte, egyszer megértik; megértjük, megérthetjük. S tényleg: megértjük?

Részlet az (ön)interjújából

Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, ház, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna.

Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyes-egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történelemben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban.
Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?

„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik.” (Hölderlin)
Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom- és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem ez?

– Engem ez nem elégít ki.


Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben, és Rómában, és Londonban és Párizsban a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal fölismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt a hazugságot elviselhetetlenné teszi. Ez a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a „korbácsra és igára született nép”. De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt nem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban

Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.

Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a huszas években semmi köze nem volt a keresztény nemzetiességhez, később fasizmushoz.
A behódoltaktól való undorom olyan erős volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetévesszenek. Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösökre hárítani. Az elaljasodásnak minden kedvezett, és semmi egyéb nem volt, mint elaljasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.
Ez a szint azonban számomra már régóta érvénytelen. A fasizmus-bolsevizmus az emberi egzisztencia leszűkítése, mint ahogy az egész politika az. A leszűkített ember primitívvé válik, ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember kitágítása a fontos. Szűkítés süllyedéssel jár, tágulás felemelkedéssel. Nekem minden politika kevés. Még a művész is kevés, a költő is kevés. A világirodalomban csak kevesen bírták ki, hogy költők legyenek. Ha költő lettem volna elzüllöttem volna, mint ahogy a többiek léha mutatványokban elzüllöttek. Nekem még a szent is kevés.

(Patmosz I.)

(Szent Korona Rádió)

Válasz

Vona Patán emlékezett, a cigányok meg a putrikban kártyáztak
2011. október 23. 13:51

Hunhír.info
Ötvenhat harcát nem pusztán megemlékezéseken kell felelevenítenünk, azt mindennapjainkban kell folytatni az igazságért és a szabadságért - mondta Vona Gábor vasárnap Gyöngyöspatán, a helyi önkormányzat ,56-os ünnepségén.


lláshirdetés

A Jobbik Magyarországért Mozgalom elnökének szavai szerint ,56 küzdelme nem ért véget, hiszen a szabadságharc céljai, az igazság és a szabadság, a mai napig nem teljesültek. A harcot azért is folytatni kell, hogy 55 év múlva az akkori ifjúság azt mondhassa rólunk, mostani magyarokról: megtették amit megkövetelt a haza - tette hozzá.

A politikus úgy vélekedett, már 1990-ben, "a sokak által gengszterváltozásnak nevezett hatalomátmentéskor elsikkasztották" ,56 céljait, és megtaposták ,56 emlékét 2006. október 23-án is, amikor gyermekeket és idős embereket kardlapoztak meg az újra véráztatta pesti utcán. Szabad-e az az ország, amelynek politikusai pártoktól függetlenül, időről időre az amerikai nagykövethez kell hogy járuljanak, illetve amely miniszterelnökének Brüsszelbe kell mennie a nemzeti ünnepen - tette fel a kérdést Vona Gábor, utalva Orbán Viktor október 23-i brüsszeli útjára célozva.

Az MTI tudósítója azt tapasztalta, hogy a közönség soraiból távol maradtak a település roma lakói. A helyi cigányok vezére a szokásos jogvédős vakerral magyarázta, hogy miért bojkottálták övéi a megemlékezést: mert hátha jönnek a gáristákok, oszt félünk.

Válasz

Egy dicső nap 55 évvel ezelőtt…

2011. 10. 23. vasárnap. - 14:12
1956. október 23. Egy nap volt. A XX. század Magyarországának egyik legdicsőségesebb napja. Hazánk 12 évvel volt akkor a Hungarista hatalomátvétel, 11 évvel a II. Világháború (ill. Világszabadságharc) befejezése, s majd' 10 évvel a kommunisták totális diktatúrájának kezdete után.

Sok víz lefolyt a Dunán, sok minden történt akkor az azt megelőző 10-12 évben. Egy szerencsétlen, kiugrási kísérletnek elkeresztelt árulás után még sikerült megmenteni a becsületet, de a háború elveszett, s ezáltal az ország sorsa megpecsételődött. A Jaltában hozott döntésből fakadóan a vörös hordák által „felszabadítottak" közé, a Szovjetunió megszállása alá kerültünk.

Alakult Debrecenben egy „Ideiglenes Kormány", amire senkitől nem kaptak felhatalmazást, hogy megalakítsák. Kiváltképp illegitimmé tette őket az a tény, hogy a -máig is utolsó- legitim, a Szálasi Ferenc által vezetett kormány hivatalában volt, és a német szövetségesekkel harcolt az árulók és Sztálin iszonyatos túlereje ellen a Hazáért.

'56. október 23.-án mindezek, s amik ezekkel jártak közvetve, vagy közvetlenül, megelégeltettek. Azon a napon már tudták, hogy 22.-én Debrecenben elkezdődött egy folyamat, ahol még ávós sortűz is eldördült. Fővárosközpontú ország voltunk akkor is, nem akarok találgatni, hogy ez mennyire és hogyan befolyásolta a 23.-i eseményeket. De biztos hogy komoly hatással volt rá.

Azóta sem tapasztalt mértékű és gyorsaságú egységbe kovácsolódtak az emberek. Bár többféleképpen, de valahol ugyanazt akarták. Egy önálló, semleges, senki által nem megszállt és sehonnan sem irányított Magyarországot. Voltak, akik a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedést akarták megreformálni, voltak, akik várták az angolszászokat, sokan a Horthy-féle rendszert óhajtották vissza, akadtak olyanok is, akik elővették régi honvéd- és csendőregyenruhájukat.

S nem kevesen remélték, hogy visszaáll a legutolsó törvényes állapot, a Hungarista hatalom. Nem az elfogultság, hanem a szívemből jövő meggyőződés mondatja velem: bizony azon a napon igazából a már egyszer megmentett, elnyomott, de le nem győzött becsületünk helyreállítása volt az igazi cél, bárki bárhogyan is fogalmazta meg, képzelte el. Folytatódott a Nemzetvezető és hűséges testvérei által elkezdett harc!

A 23.-i tüntetést aznap egyszer betiltották, majd órák múlva mégis engedélyezték. Betiltották, mert féltek a tömegtől, de aztán mégis engedték, mert féltek a betiltás következményeitől. Az emberek pedig kimentek és tüntettek. Tüntettek az elmúl évek csalásai, hazugságai, a padlássöprések, a munkatáborok, az idegen megszállás, a kommunista diktatúra, a terror ellen. Az emberek gyűltek és gyűltek, egyre többen és egyre hangosabban merték az igazságot kimondani. A kérések követeléssé alakultak, a meggyalázott zászlóból kivágták a Rákosi-címert, helyreállítva ezzel nemzeti lobogónk becsületét. Közismert és ismeretlen emberek szavaltak, énekeltek, tartottak rögtönzött beszédeket. A követelések sora egyre csak nőtt, gyakorlatilag mindent el akartak törölni, ami idegen magyartól, idegen embertől.

Az akkori elvtárs-urak egyre jobban érezték, hogy elvesztették a tömegek feletti kontrollt, az események irányítása teljesen kicsúszott a kezükből. Érezték, hogy ez könnyen a hatalmukba kerülhet, ami pedig a bűneik nyilvánosságra hozatalával és a felelősségre vonásukkal jár. A kommunista blokkban az elnyomókkal szemben még ilyen mérvű ellenszegülést nem tapasztaltak. Mindezt a tömeg is érezte, tudta. Ennek magabiztosságával, reményével cselekedtek hát, érezvén, hogy ha most nem, akkor soha.

Így telt el az a nap. Mindenki biztos volt benne, hogy utána másképp lesz. Jobb, vagy rosszabb, de másképp, mert ami addig volt, az tarthatatlanná vált, megbukott. Így tértek nyugovóra, vagy maradtak fenn azon az éjjelen - olyan lelki erővel és bizalommal a jövő iránt, amit szavakba önteni nem lehet.

Az azután történtek részben ismertek, részben még vannak titkok. Olyanok is, melyek valaha kiderülnek, s amelyek soha. Hadd tekintsek el attól, hogy az október 23.-át követő napokról, évekről, évtizedekről írjak. Most arról a napról kívántam szólni. Nem a teljesség igényével tettem, ennyi sorban azt nem is lehetne. Igyekeztem a lényeget megragadni, bízom benne, hogy valamelyest sikerült.

Az a nap egy szabadságharc kezdete volt, de üzenet is egyben. Üzenet a jövőnek, többek között nekünk, mai magyaroknak. Üzenet, hogy a reményt, a harchoz való erőt soha, senki nem veheti el tőlünk, ha mi nem adjuk oda önként. Üzenet, hogy érdemes és kell áldozatot hozni, hogy mindig fel kell állni, megmutatva magunkat: itt vagyunk, egyenes a gerincünk, nyílt a tekintetünk, és mindig marad bennünk erő, mert mi legyőzhetetlenek vagyunk.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy mi hungaristák ennek tudatában élünk, és csak többen leszünk.

Üzenet volt az a nap -miheztartás végett- mindenkori ellenségeinknek is, hogy csak akkor kezdjenek velünk, ha örökké harcolni akarnak, a győzelem édes ízét megérezni nem akarván!
Soraimat ennek jegyében az „Egri csillagok"-ból vett idézettel zárom:

„A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik."

(Ábrányi Attila - kitartas.hu)

Válasz