Ez vagyok én, 600. Eleinte szégyelltem, hogy csak egy szám vagyok a világban, mert mindig egy rendíthetetlen, győzhetetlen, rettenetes harcosnak tartottam magamat, hisz nyolc éves korom óta igazából egy harcos ellen készítettek fel, mondván, lehet szükség lesz tudásomra Allah, a szultán, és a haza védelmében. Nagyon nagy becsben részesültem, ilyen komoly szolgálatot csakis a legjobbak érdemeltek ki. Nem is igazán értettem mikor kis hegyi falunkban a szultán tisztjei katonákat toboroztak, de nem a felnőtteket keresték, hanem engem, a pásztorfiút. A szüleim szívesen útba bocsátottak, miután a tisztek elmondták milyen küldetés céljából keresnek különleges gyerekeket, az egész falu összegyűlt és közös imádsággal és áldással búcsúztattak, és amit furcsálltam a szüleim örültek, és azt mondták: fiam, Allah keze megérintett. Én mindig is így gondoltam, hogy többre vagyok hivatott, mint birkák és kecskékkel való birkózás a hegyen nagy unalmamban, ugyanis a faluban a gyerekek nem igazán játszottak velem, hiszen ötöt-hatot is lebirkóztam egyszerre közülük, hiszen két fejjel magasabb és erősebb voltam tőlük, így nem maradt más mint a kosokkal való birkózás és az imádság, amit legalább olyan sűrűn elkövettem. Ezért kellett a tisztekkel mennem, ezt később megtudtam.

Négy hét utazás és gyűjtés után, két tucat magammal egy hatalmas erdő közepére vittek minket, ahol egy hodzsa, vallási vezető és három vitéz formájú öreg sebhelyes képű férfi lett a tanítónk. Körülbelül egy év telt el, mire mi nyolc-tíz éves gyerekek a felnőttek segítségével kétkezi munkával felépítettük szállásunkat és az istállót, rengeteg fát kivágtunk napi tíz órát dolgoztunk, vadásztunk és rengeteget mesélt a hodzsa, őseinkről, Allah tanításiról, a nagyvilágról, szultánunkról és még rengeteg mindent, nagyon szerettük az öreget. Imádkoznunk mindig a szabad ég alatt kellett, a házba amit építettünk csak aludni mehettünk, mikor este nem kellett a tűzre vigyáznunk, amit a farkasok miatt mindig égettünk. Betöltöttem a tizennégy évet és kész harcosokká nőttünk, napi hét mérföldet futottunk, úsztunk, lovagoltunk, fát vágtunk, birkóztunk, és elsajátítottuk a fegyverek használatát. Lassan eljött a próba ideje, de nem a tudásunkat mérték fel, hanem a hitünket. A hit próbája volt ez, a legnehezebb próba egy fiatal harcosnak.

A farkasvadászat. Úgy tanított minket a hodzsa, farkast csak az ölhet, aki Allah kegyeiben van. Kiképzőink minden héten megsebesítettek íjjal egy farkast, de csak a lábán, hogy leszakadjon a falkától, így éhes lesz, ingerült, és egyből ösztönszerűen támad. A huszonhárom fiú közül én voltam az utolsó a próbatételből, nem féltem, pedig már négy társam távozott a földi megpróbáltatásokból, remélem jó helyen vannak most, én bíztam hitem erejében.

A falkavezér bundájával a hátamon tértem vissza, a fekete farkas nem egyedül volt, mikor megtaláltam nagyjából azon a helyen, ahol a kiképzőm megsebesítette. Négy társa oldalgott körülötte, de mikor megláttak, a szemembe néztek mereven, acsarogtak, folyt a nyáluk és lassan kezdtek körbejárni, odaugrottam a sebzett falkavezér elé, és amikor rám vetette magát, még reptében torkon szúrtam kardommal, vinnyogva a földre zuhant a többi farkas pedig a farkát behúzva az oldalukat mutatták, a lelkét még nem kilehelő falkavezért felkaptam, a fejem fölé emeltem és azt kiabáltam, Allah hatalmas, Allah hatalmas, és ezután a térdemen eltörtem a gerincét. Ekkora a többi farkas már futva távozott. Így sikerült a hitem próbája.

Visszatérésem a táborba nagyon felemelő volt, mindenki tudta, ez a fiú közel van Allah-hoz, még a hodzsa is kezet csókolt amit én éreztem kínosnak. Lassan a táborunkat elhagyva a szultán egyik palotájába kerültünk, itt folytatódott kiképzésünk, ahol már legalább nyolcvan harcos táborozott a birodalom minden részéről.

Új kiképzőink elmondták, egy oroszlánnal kell majd megküzdenünk, erre akarnak felkészíteni. Eléggé meglepődtem, hiszen én nem erre számítottam, de ha Allah így kívánja, akkor én kivágom a szívét. Azt is elmondták, ez az oroszlán hat láb magas...

Mély döbbenet ült ki a harcosok arcára, úgy gondoltuk a sátán kutyájával kell küzdenünk, később megtudtuk az oroszlán csak másfél cantar* körüli, ennek örültem, mert tizenöt évesen közel hét láb és másfél cantar voltam. Idővel megtudtuk, magyar oroszlánról van szó, nagy bajszú, és lóháton él. Na, itt már végképp nem tudtuk mivel kell majd szembenéznünk, elmondták, hogy már eddig 421 török vitézzel végzett, most már valakinek közületek meg kell állítani, és akkor biztos hogy Allah rózsakertjébe kerül.

Folytak a gyakorlatok szüntelenül és mindig az oroszlán ellen készültünk, aki nem más volt mint valami dunántúli végvári vitéz, Thúry György, és közben az eszem azon járt, hogy az ő hite erősebb Istenéhez vagy az enyém Allah-hoz.

Telt múlt az idő, idősebb tapasztaltabb harcosaink sorra hagyták el a tábort, hogy megmérkőzzenek az oroszlánnal, de csak a számok jöttek vissza 450, 470, 500, 590, de ettől egy cseppet sem ijedtem meg, mert bíztam hitemben és tudásomban.

Betöltöttem a huszadik évemet és rám került a tisztek választása öt társammal egyetemben, hogy elinduljak az oroszlán barlangjába, bízva abban, én leszek az, aki legyőzi, hisz kicsivel több mint hét láb és két cantar voltam, majd kicsattantam az erőtől, hitemben töretlen és a bajvívásban is a legügyesebbek közé tartoztam.

Hosszú és fárasztó utazás után meseszép vidékre érkeztünk, itt az oroszlán az úr, mondják a karaván vezetői. Pár nap pihenő után én lehettem társaim közül az első, aki bajvívásra kihívhatta Thúry Györgyöt Nagy tisztelettel írattam meg a bajvívásra felkérő levelet, nem sértegettem, hiszen úgy gondoltam, aki ilyen erős hitében, az hiába a birodalmunk ellensége, attól még biztos kiérdemelte azt a kegyet, amit kapott az ő Istenétől. A futárunk elvitte levelemet és egy díszes tört, amit tiszteletem jeléül ajándékba küldtem. Már estére itt volt a válasz, ami a következő volt, "Mennyei anyánk közbenjárásával az Úr Isten engedelmével, elfogadom a kihívást és az ajándékodat. Fogadd tőlem, Török barátom azt az ajándékot, amit harcos valaha a földi élete során kaphat, méltó halálod lesz, hősi halált fogsz halni, és így közelebb kerülhetsz Istenedhez. Ha kiérdemled, én mindent megteszek a sikered érdekében. Áldás legyen rajtad." THURY GYÖRGY

Eljött az én időm, másnap mikor a nap a legmagasabban járt az égen, én voltam a 600. kihívó egy legelő közepén állva. Rengeteg lélek volt a réten, elődeim, ez volt az oroszlán játszótere. Sok vér és szenvedés maradt meg a levegőben, a lovak is idegesek, mintha éreznék az oroszlán szagát, vagy figyelő szempárjait, nyomasztó hely volt számomra.

Egyszer csak megláttam közeledni segédjeivel. Apró emberek voltak, nagy toll a sisakjuk csúcsán, csillogó vértek és fegyverek, a lovak is pompás büszke járású mének voltak, szinte sugárzott róluk a harmónia és az egység. A vitézek, hangosan nevetgéltek, jó kedvük volt, mintha vendégségbe érkeznének. Megálltak előttünk egyből tudtam melyikük Thúry, az arca tele mély hosszú hegekkel, nagy bajusz, húzott szem, egyik füle is hiányzott, ha jól láttam, és akkor belenéztem a szemébe. Gyalogos harcban egyeztünk meg, ekkor egy kicsit biztosabb lettem a győzelmemben, hiszen sokkal erősebb, fiatalabb, és két fejjel nagyobb, hosszabb karú vagyok. Az igazlátók megvizsgálták fegyvereink élét, aztán magamhoz vettem pajzsomat, kardomat és egy tört raktam csizmaszáramba. Thúry kezébe vette fegyvereit, két csákányfokost, amit úgy megforgatott, hogy szinte attól elszédültem, ahogy szemem követte. Mind a ketten nekikezdtünk az imádságainknak, én hosszabban tovább imádkoztam, lássa Allah az én hitem erősebb, Thúry addig türelmesen csendben várt.

Egymással szembe álltunk és mélyen belenéztünk egymás szemébe. Síri csend. Azt hiszem itt minden eldőlt, láttam az oroszlán szemén: neki feladata, küldetése van. Semmi esélyem ellene, rám mosolygott és azt mondta: Uram Istenem, Szent László.

Így lettem 600., amit már nem szégyellek mert fentről nézve a világot minden érthető és egyszerű, engem nem akárki győzött le. Isten akarata hagyta el az oroszlán száját, miután fokosai beszakították mellkasom és koponyám.

Mi, Thúry Györgyöt legyőzni sosem fogjuk, hiszen ő nem dicsőségért, vagyonért, rangért harcol, ő alázattal szolgál, küldetése Istentől való, nem mi döntünk ki milyen sorsot érdemel, mi is az Isteni terv részesei vagyunk. Sok török harcos végzete lett még megpecsételve az oroszlán keze által. Valamire rá kellett jönnie népemnek, vezetőimnek: nem mi döntjük el ki a hitetlen kutya, és ki nem az. Hát, a magyarokra nem mondhatjuk többet, hogy hitetlenek, mert nem a mi Istenünkhöz imádkoznak. Sok leckét kapott tőlük népünk, amiért csak hálásak lehetünk, mert így közelebb kerülhettünk Allah-hoz.

Isten áldja Thúry Györgyöt, Isten áldja a Magyart!

*cantar: régi török mértékegység~55kg

Hidvégi Szabolcs – Jövőnk.info