De sorsfordító csata zajlott le 732-ben, a galliai Poitiers-nél, melynek nyomán a Frank Birodalomnak sikerült elhárítania az Európát fenyegető arab-iszlám veszélyt. Hasonlóképpen alapvetően meghatározta a történelem menetét a keresztes háborúk nem egy hadjárata, majd számos, a törökökkel vívott ütközet (többek között a nándorfehérvári), és főként az 1571-es lepantói tengeri csata, amikor is a keresztény erők diadala nyomán eldőlt, hogy a török birodalom nem tudja kiterjeszteni befolyását a Földközi–tenger egész térségére, sőt alighanem Európára sem.

Nem feledkezhetünk el továbbá az 1618–1648 között zajló harmincéves háborúról, amelynek eredményeképpen sikerült megakadályozni a Habsburg vezetésű európai, sőt világbirodalom létrejöttét, és egy időre Franciaország vált a kontinens vezető hatalmává. A XIX. század elején pedig Napóleon vereségével eldőlt, hogy Franciaország, még a forradalmi eszmék lángjától hevített hadseregével sem lesz képes teljes hegemóniát kivívni Európa felett.

A legutóbbi, az egész emberiség sorsát döntően meghatározó esemény pedig a második világháború valóban eposzi méreteket öltő, hatalmas összecsapása volt. Az egész világ alighanem másképpen nézne ki, amennyiben a németek szövetségeseikkel együtt diadalmaskodnak. Adolf Hitler – halálos ellenségeinek róla terjesztett hazugságaival ellentétben – világos fejű, sőt rendkívül okos ember volt, aki egyértelműen felismerte a lényeget. Nevezetesen azt a tényt, hogy miközben Európa népei között továbbra is számos súlyos ellentét húzódik, valójában egy új erő jelent meg a színen, mégpedig a nyugati világ (majd az egész Földgolyó) fölötti teljes uralom megteremtésére mohón törekvő zsidóság. Hitler megértette, hogy a zsidóság vezetése alatt álló nyugati (amerikai-európai) birodalom, illetve egy nagyhatalmi szerepet betöltő Németország léte teljességgel összeegyeztethetetlen. Németországot, mint a zsidó vezetés alatt álló birodalom egyik hatalmas, erős tartományát megtűrik, de csak akkor, ha a német érdekeket teljesen alárendelik az egész birodalom érdekeinek. (Napjainkban éppen ez a helyzet.) Ha pedig Németország erős európai hatalommá válik, akkor pedig a zsidóság képtelen lesz uralni az egész Nyugatot. Hogy lehetséges lett volna-e valamiféle kompromisszum a két roppant erős (és valljuk be, igen csak tehetséges, nagyra törő és elszánt) nép között, erősen kétséges. Németország ugyanis Európa közepén fekszik, vagyis aki nem képes befolyása alá vonni Németországot, az nem fogja tudni uralni Európát sem. Aki pedig nem ura Európának, nem tudja irányítani a nyugati világot. Márpedig a zsidóság a nyugati civilizáció fölötti teljes uralom megszerzését tűzték ki célul. Amerikában akkorra már a zsidóság jelentős hatalmat gyakorolt, ami azonban önmagában sérülékenynek tűnhetett a számukra. És persze jóval többre is vágytak, annál is inkább, mivel nemzettársaik nagyobbik része Európában élt.   

A második világháború előtt az volt a nagy kérdés, a zsidóság képes lesz-e az európai nemzetek közötti mélyen gyökerező ellentéteket a maga javára kamatoztatni? Teljesen egyértelmű volt például, hogy Franciaország ugyancsak ellenzi Németország felemelkedését, hiszen a két nép ezer éven keresztül küzdött az Európa feletti hegemónia megszerzéséért, de természetesen faji és kulturális természetű ellentétek is szembeállították egymással Európa két legnagyobb lélekszámú nemzetének fiait. Kulcskérdés volt viszont a Brit Birodalom állásfoglalása. Hatalmas küzdelem indult meg az angolok szívének és lelkének a megnyeréséért. Ne gondoljuk, hogy a zsidóságnak könnyű dolga volt, annak ellenére, hogy London már az első világháború idején szövetséget kötött a cionistákkal, melynek nyomán a britek támogatásukról biztosították Izrael megteremtését. (Balfour-deklaráció, 1917) Hiszen Nagy-Britanniában még a 30-as években is nagyon sok barátja volt Németországnak, és a politikusok között is sokan szerették volna, ha a két hatalom baráti viszonyt épít ki. A sokat kárhoztatott megbékítési politika tehát nem egyfajta „gyávaság” következménye – mint a máig dübörgő háborús propaganda sugallja –, hanem a brit közvéleményben széles körökben meggyökeresedett németbarát érzelmek, valamint a józan politikai számítások eredménye. Az angolok a franciákat sohasem kedvelték különösebben, ráadásul faji szempontból közelebb is állnak a németekhez, mint bárki máshoz, de ami a fő: a Brit Birodalom érdekeit Németország a nemzeti szocializmus hatalomra kerülését követően nem fenyegette. (Az első világháború előtt más volt a helyzet, de Hitler gyökeresen szakított a Német Császárság külpolitikájával.) Adolf Hitler számos erőfeszítést tett annak érdekében, hogy megértesse az angolokkal: a Harmadik Birodalom semmiképpen sem kíván Európán kívül terjeszkedni, sőt hajlandó lett volna még támogatni is a Brit Biodalom fennmaradását. A zsidóság azonban eredményesebb propagandát fejtett ki Angliában, és ha nem is éppen könnyen, de sikerült a Brit Birodalmat Németország ellen csatasorba állítani. Ebben a fordulatban kulcsszerep jutott Winston Churcillnek, aki ezzel hatalmas szolgálatot tett a nagy összecsapásra készülődő zsidóságnak. (Nem véletlenül van akkora kultusza manapság, noha háborús bűncselekmények sokaságát követte el.)

Ezek után már csak a Szovjetuniót kellett meggyőzni arról, hogy Németország nagyhatalmi sorba emelkedése rá nézve is végzetes lesz. Nos, ez nem volt nehéz feladat, és nem is elsősorban azért, mert a bolsevik rendszer vezető posztjain kiemelkedően sok zsidó származású kommunista ténykedett. Hanem főleg azért, mert való igaz: az erős Németország lehetetlenné tette volna a Szovjet Birodalom terjeszkedését Európa irányába. Ami természetesen fordítva is igaz: Németország csak úgy tudott jelentősen megerősödni, ha Oroszország hatalma viszont lehanyatlik. Két dudás nem fért meg egy csárdában, azaz, miképpen Adolf Hitler is világosan felismerte: huzamosabb ideig nem létezhet egymás mellett egy erős Németország és egy erős Oroszország. Ideig-óráig ugyan köthetnek taktikai jellegű szövetséget, (mint arra számos példát találunk a három császár szövetségétől kezdve a rapallói egyezményen át egészen az 1939-es német–orosz paktumig.) hosszabb távon azonban elkerülhetetlen közöttük az összecsapás.

Mármost joggal adódik a következtetés: a nemzetiszocialisták, illetve korábban azok a német nacionalisták, akik Németországot a világ sorsát intéző nagyhatalmak sorába kívánták illeszteni, valójában lehetetlen feladatra vállalkoztak, mivel túlságosan is sok ellenség tekintett félelemmel vegyes csodálattal a németekre. Vagyis túlságosan sok volt mindig is a halálos ellenségük. De hát végső soron az cselekszik helyesen és bölcsen, aki mindig beletörődik a „realitásokba”, és adott esetben hajlandó valamiféle „másodrangú szereppel” is beérni az élet nagy csatájában? (A zsidók talán beérik a másodrangú szereppel?) Nem azt jelenti éppen a napjainkban kigúnyolt és elfelejtésre ítélt hősiesség, hogy merünk nagyot álmodni, mi több, cselekedni is hajlandók vagyunk nagyra törő álmaink megvalósítása érdekében? (Nos, persze hősiesség ma is van, de csak azok a hősök, akik a Cionista Világbirodalom érdekeinek oltárán áldozzák fel az életüket. Aki velük szemben állt, vagy áll, az csak „náci”, vagy „terrorista” lehet. Mennyivel okosabbak és emberségesebbek voltak az ókori és középkori eposzok írói, ők ugyanis a heroikus küzdelemben életüket vesztett katonákat hősöknek tekintették, bármelyik oldalon álltak is.)

Semmi kétség: valóban a zsidók kovácsolták egybe a német nagyhatalom létrejöttétől rettegő nemzeteket, mi több, egy hatalmas (jórészt hazug) propaganda-hadjárat nyomán azokat is sikerült meggyőzniük a németek rendkívüli „veszélyességéről”, „kegyetlenségéről”, „embertelenségéről”, akiknek egyébként nem hogy félnivalójuk nem volt Németországtól, de érdekeik kifejezetten egybeestek a Reich érdekeivel. (A magyarok között is jócskán akadtak ellenségei Németországnak, ami még a hazai németség befolyásának növekedését tekintetbe véve sem logikus.) Azonban a Németország fölötti diadalt ünneplő britek és franciák azzal nem számoltak, hogy a zsidóság vezetői be fogják nyújtani a számlát: végtére is nem a semmiért dolgoztak annyit az „antifasiszta szövetség” összekovácsolásán. Hiába került ki Franciaország is, és Anglia is győztesen a heroikus küzdelemből, semmit sem értek vele, mert mindkét hatalom gyarmatbirodalma néhány évtized alatt szétesett. Amerika pedig semmit sem tett a Brit, illetve a Francia Birodalom megőrzése érdekében, sőt, inkább még gyorsítani is igyekezett a bomlási folyamatot, abban bízva, hogy a függetlenségüket kivívó országokat majd sikerül az amerikai birodalom befolyási övezetébe beterelni. És általában így is történt, igaz, nem mindenütt, ugyanis számos szabaddá váló afrikai és ázsiai ország a Szovjetunió karjaiba menekült.

1945 után a Szovjetunióban ugyanis nem egészen az történt, amire a háború legfőbb nyertesei, a cionista zsidók számítottak. Hiába, a diktátorok kiszámíthatatlanok, kiváltképpen akkor, ha egy nagy, büszke nép élén állnak. Sztálin nem volt hajlandó alávetni magát a nyugatiak akaratának, és önálló nagyhatalmi politizálásba kezdett. A szovjet diktátor pontosan tisztában volt azzal, hogy a bolsevik párton belül óriási befolyással rendelkező zsidóság Amerikával, illetve a Nyugattal akar szövetkezni, magyarán, ők egyáltalán nem szeretnének önálló szovjet-orosz nagyhatalmat, hanem sokkal inkább a kialakuló Nyugati Birodalom karámjába hajtanák be a hatalmas országot. Ezért már Sztálin megkezdte a zsidóság visszaszorítását ( már a 30-as években, majd a folyamat nagyobb lendületet vett a háború után, lásd pl. orvosper), utódai pedig folytatták a sztálini nagyorosz imperialista politikát, amelynek azonban a zsidóság teljes háttérbe szorítása volt a feltétele. (Ez az oka annak, hogy a zsidók végül tömegesen kezdték elhagyni a Szovjetuniót, miként egykor Hitler hatalomra jutása után tömegesen hagyták el Németországot. Érthető okokból sem Hitler, sem Sztálin nem akarta birodalmának vezetését a zsidóság kezébe adni.) A kommunista rendszer azonban életképtelennek bizonyult, és a Szovjetunió végül megadta magát a Nyugati Birodalom előtt, amely azonban olyan agresszív erővel kezdett terjeszkedni az egykori kommunista érdekszféra területén (lásd NATO-bővítés, ukrajnai, közép-ázsiai hódítás), illetve magában az országban (a külföldi befektetők, meg az IMF és a Világbank közbejöttével), hogy az oroszok pillanatokon belül magukhoz tértek, és – Vlagyimir Putyin vezérletével – ha óvatosan is, de megkezdték a birodalom újjáépítését. Amely azonban régi erejét és befolyását aligha nyeri vissza többé.

A „náci veszély újjáéledésével” kapcsolatos fülsüketítő propagandakampány célja, hogy eleve megakadályozza bármifajta belső ellenállás kialakulását a cionista zsidóság uralma alatt álló Világbirodalomban. Az elégedetlenek egy részét egyébként is sikerült a „globalizációellenes” „alternatív”, illetve „zöld” mozgalmak karámjába terelni, márpedig az ilyesfajta szélsőbalos, kommunista, „zöld”, meg egyéb alternatív bohóckodás a birodalom urai számára egyáltalán nem veszélyes. Nem véletlen, hogy nem a „globalizációellenes” szélsőbalos szervezetek ideológusai, illetve támogató kerülnek börtönbe, hanem a „holokauszttagadók” (vagyis akik szeretnék megismerni és bemutatni a történelmi igazságot, és tiltakoznak az ellen, hogy a nagy háború győztesi még mindig folytatják a háborús propagandát), illetve „nácik”, „fasiszták” és más „szélsőségesek”. A „náci veszély” állandó napirenden tartása szánalmas propagandafogás, még akkor is, ha a birodalom uralkodó köreinek szolgálatában álló média és oktatási rendszer segítségével hatalmas tömegeket sikerül továbbra is ily módon félrevezetniük. A „nácik” valóban követtek el bűnöket a háború alatt, de egyáltalán nem voltak kegyetlenebbek vagy gonoszabbak, mint ellenségeik, és még az sem igaz, hogy a háború kirobbanásáért a felelősség kizárólag Németországot terhelné. Sőt, véleményem szerint Németország éppenséggel kevésbé tehető felelőssé magáért a háborúért, hiszen a németek csak annyit akartak elérni, mint amennyi Nagy-Britanniának, Franciaországnak és az USA-nak megadatott: a németek is világ sorsát intéző nagyhatalommá kívánták tenni országukat. Miért kevésbé legitim a Német Birodalom létrehozására irányuló törekvés, mint az amerikai, brit, francia vagy orosz világuralmi szándékok? Miért elfogadható, sőt természetes sokak számára az Amerikai Világbirodalom mai léte, miközben Németország egykori hasonló, sőt sokkal szerényebb hatalmi törekvéseire oly vad, engesztelhetetlen dühvel tekintenek? Erre a kérdésre (már ha egyáltalán elhangzik ez a politikailag teljesen inkorrektnek számító kérdés), azt a választ szokták adni, hogy az amerikaiak (de részben még a britek, franciák is), „demokraták”, „humanisták”, míg a németek „rasszisták”, „antiszemiták”, „gyűlölködők”, sőt „őrültek”,akik iszonyatos vérengzést végeztek mindenféle kisebbség tagjai között birodalmuk építése közben. Mindez ostoba, hazug propaganda, ugyanis a németek semmivel sem voltak kegyetlenebb birodalomépítők, mint bárki más. Ha pedig az oroszokkal, illetve a spanyolokkal vetjük össze őket, akkor kifejezetten az oldalukra billen a mérleg nyelve.

Mindez azonban a múlt: a német nagyhatalomnak (sőt idővel magának a „régi” Németországnak, sőt vele együtt az egész hagyományos európai civilizációnak is) alighanem befellegzett. A Birodalom nem a belső „náci” ellenállás miatt fog megbukni, mivel a média elképesztő agymosó-hadjárata következtében ilyesfajta mozgalmak kifejlődni sem tudnak. A nyugati világot uraló  Cionista-Amerikai Birodalom osztozni fog más birodalmak sorsában: a vesztét a túlterjeszkedés okozza, aminek persze nem csak az az oka, hogy a szörnyállam újabb és újabb nyersanyagforrások és piacok után áhítozik. Könnyen elképzelhető, hogy miként a Római Birodalom pusztulásában is egy vallás, nevezetesen a kereszténység döntő szerepet játszott, úgy az Amerikai-Izraeli hatalom az iszlám szikláján fog hajótörést szenvedni. És nem csak azért, mert a példátlanul agresszív cionista-nyugati terjeszkedés a Közel-Keleten felingerelte az alvó oroszlánt: a muzulmán vallást. Amellyel összefüggésben a cionista oligarchia elkövetett egy immár jóvátehetetlen, stratégiai hibát: a bennszülött európai népek (és részben az antiszemitizmus egyik kútfejének tartott kereszténység) erejének meggyengítése céljából szélesre tárta a nyugati világba igyekvő bevándorlók előtt a kaput, csakhogy nem számoltak azzal, hogy a mai „modern”, „felvilágosult” korban az iszlám újjáéledhet. Márpedig, mint a korai kereszténység példája mutatja, még a legmodernebb fegyverekkel, töménytelen pénzzel, erőszakkal, agymosással sem lehet felvenni a harcot a mély vallásos hittel felvértezett, öntudatra ébredt, bátor emberekkel szemben. Róma majd háromszáz éven keresztül üldözte a keresztényeket, végül azonban a vallásos hit erősebbnek bizonyult mindenfajta világi hatalomnál. Vajon hasonló végkifejletre számíthatunk most is?

Perge Ottó - Kuruc.info