A szemita (valamelyik sémi néphez tartozó) megjelölést a 18. században vezették be a tudományos irodalomba Noé egyik fiára, Sémre való hivatkozással. Sémi alatt Kis-Ázsia és Északkelet-Afrika egyik nagy nyelv- és népcsoportját értik. Ide tartozik többek között az akkád, főniciai, az arameus, az etiópiai, az arab és a héber.

Az antiszemitizmus és az antiszemita kifejezések 1879-ből valók, s habár a szemita szó több népet ölel fel magába, kizárólag a héberekre vonatkoztatják a 19. század második felében tevékenykedő német publicista, Wilhelm Marr nyomán. A politikai irodalom ma már elképzelhetetlen e két szó nélkül. A sajtótermékeknek mindennapi témája, töménytelen könyvnek tárgya, a zsidókkal folytatott diskurzusoknak leggyakoribb motívuma.

A zsidóknak különösen kedvelt vesszőparipája. Forgatják a nyelvükön, ízlelgetik, nem győznek betelni vele, szinte csámcsognak fölötte. Amennyire megszokottá vált a zsidókérdés boncolgatása, olyannyira feltűnő, hogy úgyszólván csaknem mindenki megfeledkezik a legkézenfekvőbbről, arról, hogy az anti nem áll egymagában. Ahol anti érzelmek megnyilvánulnak, ott jelen van a pro meg a filo is. A proszemitizmus, a kiállás a zsidókért, vagy az inkább használatos kifejezés a filoszemitizmus, a zsidóság iránti barátságos álláspont, a zsidóság védelmezése. A sajátságos megfeledkezésnek nyomós és beható okai vannak, melyeket egyszer végre fel kell tárni. A filoszemitáknak három alapvető típusát a legplasztikusabban három ismert személyiségen keresztül lehet felvázolni.

Ezek Báró Eötvös József, felsőházi tag, vallás- és közoktatásügyi miniszter, dr. Eötvös Károly, ügyvéd, író, parlamenti képviselő, kriminalista és Bibó István, író. E személyiségek nem tiszta prototípusokat képviselnek, mindegyikben van valami a másik tulajdonságaiból is, s amennyiben élő személyek a leírások alapján magukra ismernek, úgy az nem a véletlen műve. Ők azok, őróluk van szó.

Báró Eötvös József nem tartozik a leereszkedően barátkozó hivatásos filoszemiták rendjébe. Az ő filoszemitizmusa emberbaráti vonásokkal átitatott. 1840. március 31-én szólásra emelkedett a rendi országgyűlés főrendi tábláján a zsidók polgárosításáról szóló vitában, kiállván az emancipáció mellett. Ezzel egyidőben jelent meg a Budapesti Szemle lapjain az azóta hírhedtté vált tanulmánya „A zsidók emancipációja” cím alatt, melyben felsorakoztatja az érveket a polgárosítás ellen és a mentségeit is, azok védelmében, mert mint vallja, emberiesség és tisztesség kötelez mindannyiunkat arra, hogy teljes jogú emberekké tegyük a hazánkban élő zsidókat.

„Tudva nem fogok elhallgatni semmit, mi a zsidók polgárosítása ellen felhozva a legkisebb fontossággal bírna” – ígéri röpiratának a bevezetőjében. A valóságban a dolog mégis kissé másképpen fest. Az igaz, nem hallgat el semmit, ami az emancipáció ellen szólna, de ezekkel az érvekkel csak azért hozakodik elő, hogy rendre megcáfolja őket, dacára a saját kételyeinek: „Mert azt, hogy a zsidók hazánkban nemzetiségünk iránt eddig semmi részvételt nem mutattak, csakugyan nem tagadhatja senki.” A következő mondatában már elfelejti, hogy mire tett ígéretet a bevezetőben. Saját maga ellenében veszi védelmébe a zsidóságot, sőt támadásba csap át a nemzet ellen: „…vajon, ha a zsidók eddig nemzetiségünk iránt buzgóságot nem mutattak, ők-e az okai?”

Naivitását csak a rövidlátása múlja felül. Nem látja a veszélyt, „melyet néhányan a zsidók polgárosításából nemzetiségünkre jósolnak”, s éppen Amerikára hivatkozik, arra az Amerikára, amelyik 150 éven belül már kizárólagosan a zsidó érdekek kiszolgálásában látja külpolitikai feladatának a betöltését, kérdezvén: „hol a zsidók minden polgári jogokkal élnek, vajon nem mutatnak-e honszeretetet ők is, mint az ország más polgárai?”

Egyedül a saját nemzetét vádoló kijelentései maradandóak, a jövőbe mutatóak. A 20. század filoszemitái ugyanezeket a rágalmakat fogják a magyarságra szórni:

„Mondhatnám végre, hogy azon gyűlölség, mely néhány zsidó keblében a keresztények ellen netalán találtatik, természetes.”, s egy másik helyen még megtetézi: „A keresztények által a zsidókon elkövetett szörnyű, undok tettek kebleikben csak gyűlölséget ébreszthettek.”

Egy jogtalanságot egy új törvény erejével kíván szentesíteni. Nem azon töri a fejét, hogyan lehetne a törvény előírásainak érvényt szerezni, hanem megfordítva, vagyis azon, hogyan lehetne az elkövetett törvénysértéseket törvényesíteni:

„Minden törvény, mely egy néposztályt egyoldalúan elnyom s kifejlődését gátolja, mindig és mindenütt ki fog játszatni, s noha a törvény világosan tiltja, tudja mindenki, hogy például a zsidók házakat, sőt jószágokat bírnak, s egy álnév palástja alatt, a törvényben tiltott jogokat már tettleg gyakorolják.”. Tehát, meg kell adni nekik a polgárjogot, hogy megszűnjék a törvénysértés. Ma Eötvös Józsefet a hasznos idióta kifejezéssel illetnék.

Minden időben ezek alkották a filoszemiták többségét. Veszélyesek, mert sokan vannak, mert a humanitás álarca alatt végzik tevékenységüket, s mert elhiszik, amit el akartak velük hitetni, hogy az írásokat csak akkor értik meg, ha nem azt olvassák ki belőlük, ami azokban le van írva. Megerősítik a zsidókban a kiválasztottság hamis legendáját, s kenetteljes jóindulattal elnézik a zsidók minden vétségét, bűncselekményét, gaztettét, kegyetlenkedését: népek kiirtását, ártatlanok legyilkolását, házasságtöréseiket, gyilkosságaikat, férfiak és nők prostitúcióját, lányaik bujaságát, kapzsiságaikat, tolvajlásaikat, csalásaikat, vérfertőzéseiket, bálványozásaikat, istentelenségeiket és gyalázatosságaikat.

Eötvös Károly egészen más fából van faragva. Belőle hiányzik minden előítélet, még csak nem is zsidóbarát. Benne nincsenek anti vagy filo meggondolások. Közönséges, elszánt törtető. Őt két dolog érdekli, a busás fizetség és a hírnév. Miképpen jut hozzájuk, számára érdektelen. S ez az érdektelensége sodorja őt esetenként az anti vagy filo táborba. A tiszaeszlári per során a zsidó oldalra. Ő azon gyenge jellemű emberek egyike, akikről Alföldy Ede úgy vélekedett, hogy: „a legtöbb zsidó bűnhöz egy kötelességmulasztó keresztény is szükséges.” (Marschalkó Lajos: Országhódítók).

Pontosan egy ilyen magáról megfeledkezett keresztény volt Eötvös Károly. Eötvös Károlynak és néhány hasonszőrű elvetemült, körmönfont és álnokul mesterkedő bérencnek a nemzetárulása folytán játszódott le Magyarországon 110 évvel ezelőtt a zsidó világuralom átvételének a főpróbája. Ők voltak azok, akik csengő aranyakért a bitangokat, a csalókat és a gonosztevőket az igazságtétel elől kimenekítették. Milyen aprólékos részletekre kiterjedő taktikával dolgoztak, milyen mély befolyást gyakoroltak és milyen maradandó hatást sikerült elérniük úgy a hazai, mint a teljesen elzsidósodott sajtó közvetítésével a külföldi olvasókban, fémjelzi azt a nemzetközileg elismert, igen termékeny és sokoldalú német írónak, Jürgen Thorwaldnak az 1964-ben megjelent Report der Toten címu könyve. Amelynek a törvényszéki orvostan úttörőiről szóló fejezetében a tiszaeszlári perrel kapcsolatban az ismert rágalmak, koholmányok és hazugságok áradatát a vízi hullák vizsgálatában nagy gyakorlattal bíró, munkájukat lelkiismeretesen végző tiszamenti orvosokra szórt gyalázkodásaival alaposan megtetézi:

„Eduard von Hoffmann a bécsi törvényszéki orvostan tanára igen kellemetlen helyzetbe került. Véleményt kellett alkotnia egy vízbefúlt ügyében, amelyet a saját szemével nem látott. Az eset elbírálásához az egyetlen biztos bázist a bp.-i egyetem professzorainak (a fél évvel később exhumált hullán sic.) szokatlan gondossággal és tudományos szabatossággal felvett boncolási jegyzőkönyve képezte. Ezzel szemben a tiszavidék falusi orvosainak a hibás megítélése annyira megdöbbentő, hogy Hoffmann nem tartotta szükségesnek személyesen látleletet venni. Egyedül a tapasztalatára támaszkodva bizonyította be, hogy a helybeli orvosok szakvéleménye tévedést tévedésre és hibát hibára halmozott, hogy ezek a törvényszéki orvostan területén a legcsekélyebb ismerettel sem rendelkeztek.”

Az idézet nem tartalmaz egyetlen igaz szót sem attól kezdve, hogy Hoffmannak véleményt kellett adnia az ügyben. Nem kellett. A mérhetetlen érvényesülési vágytól hajszolt és olthatatlan feltűnési viszketegségben szenvedő Eötvös zsoldjában jelent meg az újságok hasábjain, a magyar bíróság által semmibe vett állítólagos szakvélemény, kizárólag a közönség megtévesztésére és a vidéki magyar orvosok jó hírének aláásására, főleg az együgyűnek beállított, valójában szerény és egyszerű anya határozott kijelentésének a megdöntésére.

„A holttestben nem ismerem fel a lányomat” – mondotta.„Ez nem az én lányom hullája”. A ruhákat, amibe a hulla fel volt öltöztetve, vele együtt felismerte az egész falu, de a tetemben senki sem ismert rá Eszterre. Nem is ismerhettek rá, mert a vízből kifogott hulla legalább 24 éves, kopaszra nyírt, kórházi ágyon, tüdővészben meghalt, korábban élénk nemi életet élő zsidó asszonyé volt, aki egyáltalán nem hasonlított Solymosi Eszterhez, a teljesen egészséges, száz százalékos bizonysággal szűzi életet élt kislányhoz. A főpróba általános sikerrel zárult. A lelkiismeretlen, jellemtelen, ravasz ügyvédnek sikerült a bűnösök felmentését kierőszakolni, árulásával a magyarságot porig alázni, meghunyászkodásra kényszeríteni, s egyben a nép körében eddig ismeretlen érzelmet, az antiszemitizmust életre kelteni.

Az Eötvös Károly-féle nem meggyőződéses, alkalmi filoszemiták különösen veszélyesek, amennyiben a politikai, a diplomáciai, a kulturális, a társadalmi vagy a gazdasági életben fontos pozíciókat töltenek be. A nemzet számára általuk okozott kár szinte felbecsülhetetlen. Azon felül teljességgel kiszámíthatatlanok és a számuk is ingadozó. Esetről esetre változó. A filoszemiták harmadik csoportját a hivatásos, a saját fészkükbe piszkító filoszemiták képezik. Egyik legfőbb sajátosságuk: zsidóbbak a zsidóknál. Ők képviselik a zsidóság non plus ultra-ját.

Felülmúlhatatlanok és utolérhetetlenek a vádaskodásban, a nemzetgyalázásban és mindennemu felelősségnek a nem-zsidókra való teljes áthárításában. Ezeknek az egyik legundorítóbb és legelvetemültebb képviselője a Bibó István nevet viseli. Az alábbi idézetek az ő könyvéből valók és önmagukért szólnak (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után):

„Aki egy kicsit ismeri a zsidókat, tudja, hogy semmi olyan mélyen és őszintén fel nem szokta őket háborítani, mint az az állítás, hogy az antiszemitizmus okozásában és bemutatásában a zsidóknak döntő szerepe lehet. Számukra ugyanis oly világos tapasztalat az, hogy a környezettel való viszonyban ők a többet szenvedő és joggal követelő fél, hogy az antiszemitizmusnak minden visszahatásként való megmagyarázását átlátszó trükknek látják; legfeljebb arról hajlandók beszélni, hogy egyes zsidók magatartásai időnként hivatkozási alkalmat és lehetőséget jelentenek ettől függetlenül is meglévő, előítéletekből, érdekből, irigységből vagy ködös misztikából táplálkozó, támadó és elnyomó szándékok alátámasztására.”

„A zsidók oldalán olyan tapasztalatok állnak, amelyeknek a valósághoz semmiféle kétség nem fér, ezzel szemben az antiszemiták úgynevezett tapasztalatai előítélet által mesterségesen létrehozott vagy legalábbis előítélet által egyoldalúan kiválasztott állítólagos tapasztalatok.”

Elvárja minden nem-zsidótól, hogy „Szüntelenül és el nem fáradva közöljön és ismételjen minden olyan tényt, amit az irtózatos mennyiségű zsidószenvedésről tud, s beszéljen arról a sok emberi bántalomról, melyekkel – a zsidókkal szemben szokásos erkölcsi ítéletek és erkölcsi leértékelés –, a zsidók fizikai meggyötrését és emberi veszteségeit tetézik. Beszéljen arról a felelősségről és részességről, mely az egész világot a zsidók szenvedéseiért terheli, s melyet ezért ő maga érez és vállal.” S hogy semmi kétség ne maradhasson a nem-zsidókban, még külön kiemeli:

„Magyar viszonylatban ma a legfontosabb a zsidóüldözésekért való felelősségvállalás szellemének a kialakítása és terjesztése...”

Kevesen vannak a Bibó Istvánok, ami alapjában véve kár, mert igen hasznos tevékenységet fejtenek ki. Az otromba filoszemitizmusukkal maguk iránt megvetést, hányingert, undort, ellenszenvet keltenek és a zsidók felé végső fokon nekivadult, féktelen antiszemitizmust gerjesztenek. Éppen az ellenkezőjét annak, aminek az eléréséért az arénába szálltak. De hát ez már az ő problémájuk, meg a védenceiké. Tévedés lenne azt hinni, hogy a világ csak filo- és antiszemitákból áll. Nem.

Itt vannak még nagy számban a kezüket sűrűn, tiszta vízben áztató közömbösök, az „én nem tudok hozzászólni”, „nem ismerem ki magam ebben a témakörben” szójárású emberek. Bezzeg Dante kiismerte magát bennük. Még a pokolba jutásra sem tartotta őket méltónak, a pokol tornáca előtti térben lebegtette őket az idők végtelenségéig:

„E szomorú házat azok nyerik el, kik közönyösen éltek, s kiket nem ért sem dicséret sem gyalázat. Nem kellettek sem égnek sem pokolnak. Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek, halniok lehetetlen délibáb, hogy bármilyen más sorsot irigyelnek. Hírüket elfeledte a világ, megveti őket részvét és igazság.”(Babits Mihály nyomán)

Kenessey Csaba

2007. szeptember, Spanyolország