A Führernek 65 évet kellett várnia ahhoz, hogy rendezzenek róla egy kiállítást Németországban. Igaz néhány éve már megjelent a viaszfigurája a berlini Madame Tussauds panoptikumában, de azt a nyitás után, mindjárt az első nap lefejezte egy látogató. Ezt követve a visszaállított figurát golyóálló üvegkalitkába rakták. Szóval Hitler türelmes, és nem hiába. Közvélemény kutatások szerint a németek 17 százaléka ebben a pillanatban úgy gondolja, hogy a zsidóknak túl nagy a befolyása, ami a cionista frazeológia szerint azt jelenti, hogy antiszemiták. Éppen ezért a kiállítók mindent megtettek, hogy a kiállítás még véletlenül se legyen „tisztelgés" Adolf Hitler emlékére. Például az amerikai hadsereg birtokában volt egy életnagyságú (156×120 cm) festmény Hitlerről, amit átadtak volna a kiállítóknak, de köszönték szépen, túl nagy. A Führer ekkorát nem érdemel... Így viszont maradnak az aprócska képek. Valójában a kurátor Hans-Ulrich-Thamer félt, hogy egyesek szemébe néhány pillanatra könnyet varázsolt volna.

Minden esetre a kiállításnak van esélye arra, hogy egyfelől tiltakozásokat váltson ki, másfelől pedig hangos éljenzést a szélsőjobb csoportok részéről. Éppen ezért a kiállítás rendezői mindent megtettek, hogy Hitler még véletlenül se tűnjön hősnek. Különben a németek elképzelése Hitlerről jelentős változásokon megy át. Nem olyan nagyon régen még egy idegbeteg roncs volt a berlini bunkerben eltöltött utolsó napjai alatt (lásd: A bukás című filmet). Majd a nevetség tárgya, amit a „Mein Führer" című filmben Helga Schneider komikus játssza el.

Minden esetre a kurátor borotvaéleken táncol, mert még mindig van jó néhány tabu, amit nem lehet átlépni. Az első nagy problémának mindjárt a kiállítás elnevezése mutatkozott. Az egyszerű „Hitler kiállítás"-ról szó se lehetett. Hamarjában összehoztak egy bizottságot azzal az egyetlen feladattal, hogy nevezzék el a kiállítást. Sok gitt rágás után megszületett a „Hitler és a német nép: Nemzet és bűn" frappánsnak éppen nem mondható cím. Különben a cím árulkodó, a rendezők semmiképpen nem akarták visszahozni a háború utáni álláspontot, amit úgy lehetne megfogalmazni, hogy „Hitler a tudatlan és ártatlan nép gonosz csábítója." Ma már természetesen nem számít, hogy legalább 1941-ig a németek hatalmas többségének Hitler képviselte a Volksgemeinschaft-ot (emberi közösség). A németek magukat látták Hitlerben. Thamer szerint, aki a Müncheni Egyetemen történelmet tanít, az akkori német társadalomról a kialakult kép egyre halványabb.

Hitler egyenruháját és számtalan személyes tárgyát gondosan prezerválva Moszkvában őrzik, de ezekhez semmiképpen nem akartak nyúlni, mert az „ilyen emléktárgyak bemutatása átlépné a megszabott határt, hősnek kijáró tiszteletet kelthetne." Ha ez igaz, és ennyire kell félni, akkor talán várhattak volna a kiállítással még egy másik 65 évet. De nem vártak, és a látogatókat mindjárt a bejáratnál három Hitler portré fogadja: 1) Hitler a pártagitátor, 2) Hitler az államférfi, és 3) egy halotti fej fotómontázsa. A három kép rá van vetítve egy átlátszó ernyőre, ami mögött munkanélküli emberek, és egy égő ház előtt vidáman menetelő katonák láthatók. A diktátort sehol se mutatják egyedül. Mindig be van „ágyazva" emberek, politikusok, katonák közé. A pszichológusokat nem hiába alkalmazták tanácsadóként.

Szó ami szó, a kiállításra rányomja bélyegét Ian Kershaw, angol író, Hitlerről alkotott életrajza. Kershaw szerint Hitlert a tömeg szinte vallásos hittel imádta. 1936-ban Hitler a Nürnbergi Stadionban 140.000 ember előtt mondta „A mi időnk csodája, hogy rám találtatok. Oly sok millió közül kiválasztottatok, és én megtaláltalak titeket. Németországnak ez a szerencséje." Különben a Német Történelmi Múzeumnak vannak bizonyítékai, amik alátámasztják Kershaw nézetét. Van egy kihímzett terítő, amit német nők készítettek Rotenburg an der Fulda városban. Ezen látható Hitlerjugend, barnaingesek (Sturmabteilung), és Bund deutscher Mädel csoportok kereszt formájú elrendezése, amint a templom felé menetelnek. A behímzett szöveg pedig így szól: „Az Istenhez imádkozók."

Érdekes módon a kiállítás megemlékezik Hitler hamisított naplójáról, amit a „Stern" magazin leközölt. Ugyanakkor az 1943. Március 21.-én Hitler ellen megkísérelt merénylet nem kapott helyet, pedig a tény és a körülmények (Rudolf-Christoph von Gersdorff katonatiszt az idő előtt távozó Hitlernek szánt bombát már beélesítette és csak nehezen sikerült neki hatástalanítani) kiérdemelték volna a megemlítést. Végezetül a kiállítás „üzenete": Hitlerrel még egy jó ideig nem fejeztük be a dolgunkat. - Bizony, bizony.

A kiállítás alig nyílt meg, német történészek élesen bírálták a tárlatot. Többen azt kifogásolták, hogy a DHM-ben hiába vonultatnak fel vagy 600 kiállítási tárgyat és 400 korabeli plakátot, illetve fotót, igazából nem derül ki, hogy a Mein Kampf szerzője mivel nyűgözte a németeket, a náci párt, az NSDAP vezetőjeként pár év leforgása alatt mivel tudta maga mellé állítani a vele szemben a kezdetekben ellenséges munkásrétegeket. - Számomra érthetetlen, hogy miért félnek még mindig Hitlertől - mondta a Führer személyes tárgyainak hiányát kritizáló Wolfgang Wippermann, a berlini Freie Universität történésze egy rádióinterjúban.

Uniformisok és egyéb öltözetek helyett Erpelék viszont bemutatnak 1932-ből származó rajongói leveket, ezekből kiderül, hogy milyen nagy volt a vágyakozás egy erős kezű nemzetvezető iránt. Szintén most látható első ízben az úgynevezett Heilbronni Vörös Album. Ebben a nemzeti-szocialista párt félkatonai szervezete, az SA fotósa örökítette meg az 1933-as náci hatalomátvétel pillanatait.

A sajtó sincs elragadtatva teljesen attól, hogy a DHM - Hans Ottomeyer főigazgató szavaival - „nem bocsátkozott a Führer bizarr személyiségének taglalásába". Arno Widmann, a Frankfurter Rundschau publicistája szerint Hitler személyisége nem szeretet vagy gyűlölet kérdése, azt komolyan kell venni. A kiállítás szeméremsértőnek próbálja magát láttatni, de nincs benne semmi frivol, Hitler neve ehhez csak palifogó reklámnak kellett - kelt ki magából Widmann.

(forrás: http://ns-revolution-hc.blogspot.com)