• Archívum

Létezik egy olyan jelenség, amelyre gyakran fölhívtuk a figyelmet, és amely nagy jelentőséggel bír a »lelki rassz« vizsgálata szempontjából is: arról van szó, hogy nemcsak a halálnak és a harcnak, de a heroikus küzdésnek és önfeláldozásnak is népenként változó »stílusa«, felfogása, jelentése van. Sőt, tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy az emberi élet értékét esetről esetre eltérő mércével mérik.

 

Éppen e háború eseményei (II. vh.) teszik nyilvánvalóvá azokat a különbségeket, amelyeket az alábbiakban szeretnénk tömören kifejteni. Lényegében csak azzal a két határesettel kívánunk foglakozni, amit Oroszország és Japán képvisel.

A bolsevik szubperszonalitás

Ma már jól ismert tény, hogy Szovjetoroszország a harcok irányításakor a legcsekélyebb mértékben sem veszi számításba az emberi életet és az emberi személyiséget. A frontharcosokat a szó szoros értelmében puszta »emberanyagként« kezeli, a legdurvább értelmében ennek a rosszízű kifejezésnek, amely sajnos mára igencsak divatossá vált bizonyos hadászattal foglalkozó művekben. Olyan anyagként, amelyre egyáltalán nem kell tekintettel lenni, amelyet tehát habozás nélkül a legkegyetlenebb módon fel lehet áldozni, ha bőséges mennyiségben áll rendelkezésre. A legújabb kutatások szerint általánosságban véve elmondhatjuk, hogy az orosz ember valamilyen vele született, mélyről fakadó fatalizmus következtében mindig is könnyen nézett szembe a halállal, és Oroszországban az emberi életet mindig is alacsony áron számították. De az orosz katona »ágyútöltelékként« való aktuális felhasználása logikusan levezethető abból a bolsevik felfogásból is, amely mélységes megvetéssel tekint a személyiség minden értékére, fel akarja szabadítani az egyént az olyan babonának és “polgári előítéletnek" bélyegzett fogalmak alól, mint az én, illetve az enyém; életképesnek és fontosnak kizárólag a kollektív összességet tartja, ennek elgépiesített tagjává kívánja lefokozni az egyént.

Mindezek alapján a mindenható, de arc nélküli kollektív ember képében kirajzolódik az önfeláldozásnak és a hősiességnek egy olyan lehetséges formája, amelyet mi »földinek« és szubperszonálisnak neveznénk. A bolsevizált ember halála a harcmezőn ily módon a végső állomását jelenti annak a folyamatnak, amelynek középpontjában az elszemélytelenítés és minden kvalitatív és személyes érték lerombolása áll, ami a »civilizáció« bolsevik ideáljának alapját képezi. Itt tényleg megvalósulhat az, amit Erich Maria Remarque szomorúan elhíresült könyvében - nem minden célzatosság nélkül - a háború globális jelentéseként megfogalmazott: az egyén tragikus jelentéktelensége egy olyan történésben, amelyben puszta ösztönök, elszabadult elementáris erők, szubperszonális késztetések kerekednek felül minden értéken és minden eszményen. Ráadásul még csak nem is érzik ennek a tragikumát, éppen amiatt, mert már kihunyt a személyiség érzete, minden távolabbi horizont el van zárva, a testi-lelki kollektivizáció már mélyen meggyökeresedett a fanatikusok Lenin és Sztálin igéin nevelkedett új generációjában. Kialakult a halálra és önfeláldozásra való készségnek egy pontosan körülhatárolt - bár a mi európai mentalitásunkkal jószerivel fölfoghatatlan -formája, amely az egyénben talán még a saját maga és mások megsemmisítésében lelt gyászos élvezettel is párosul.

A küzdelem japán misztikája

A japán háború legfrissebb eseményei megismertették velünk a halál egyik jellemző »stílusát«, amely annyiban szembetűnő hasonlóságot mutat a bolsevik emberével, hogy látszólag azonos megvetést mutat az egyén, és általában a személyiség értékei iránt. Tudomásunk van olyan japán pilótákról, akik robbanóanyag-terhükkel együtt önszántukból a célpontra zuhantak, olyan ember-bombákról, akik eleve halálra voltak szánva az akcióban. Úgy tűnik, Japánban már jó ideje megszervezték ezt a “halál önkénteseiből” álló hadtestet. Itt is valami olyasmivel állunk szemben, ami szinte felfoghatatlan a nyugati mentalitás számára. Mindazonáltal ha megpróbálunk a mélyére hatolni a hősiesség eme végletes formájának, olyan értékeket találunk, amelyek tökéletes antitézisét alkotják a bolsevik ember fény nélküli, »földi heroizmusának«.

A kiindulópont ebben az esetben szigorúan vallási, sőt, mondhatni aszketikus és misztikus természetű. Ezt azonban nem a közismert és első látásra nyilvánvaló értelmében kell felfogni, vagyis nem ahhoz kapcsolva, hogy Japánban a vallás és a császárság ideája olyannyira egybeforrott, hogy a császár szolgálata isten szolgálatával azonos, s ha valaki föláldozza magát a tennó vagy az állam érdekében, az egyenértékű egy misszionárius vagy egy mártír önfeláldozásával, hanem abszolúte cselekvő és harcos értelemben. Bizonyos, hogy ez is lényeges aspektusa a japán politikai-vallási eszmének- a végső és legbensőbb vonatkoztatási pontokat mindazonáltal magasabb régiókban kell keresni, a buddhizmus világképében és életfelfogásában, de főként a Zen-iskolában, melyet teljes joggal neveznek a »szamurájok vallásának", azaz a japán harci kaszt hitének.

Ez a világkép és életfelfogás lényegében transzcendens síkra próbálja helyezni az önmagunkról alkotott képzetet, hogy relativizálja az egyén és a földi élet jelentését és valóságát.

Első pont: a »messziről jöttem« érzése - a földi lét csak egy epizód, nem kezdet és nem vég, okai távoliak; olyan erők határozzák meg, amelyek még további sorsokban is megjelennek, egészen a legvégső felszabadulásig. Második pont: ehhez kapcsolódva tagadják az én, mint pusztán emberi én realitását. A latin persona (személy) szó visszakapja eredeti ókori jelentését, amikor színészálarcot, azaz egy adott szerepet, megjelenésmódot értettek alatta. A Zen, vagyis a szamurájok vallása szerint a maszk mögött van valami megragadhatatlan, valami megzabolázhatatlan, valami végtelen, és ez számtalan formát képes ölteni, ezért szimbolikusan sunya-nak, azaz »üresnek« jelölik, szemben mindennel, ami anyagi szempontból konzisztens és egy bizonyos forma köti béklyóba.

Mindezek alapján körvonalazódik egy olyan heroizmus, amelyet nyugodtan nevezhetünk »szupraperszonálisnak« - míg a bolsevik hősiességre inkább a "szubperszonális« jelző illik. Az ember foghatja saját életét és akár el is dobhatja magától erejének teljében - éppen a bőség okán, az örök létezés biztos tudatában; annak tudatában, hogy nem lehet megsemmisíteni azt, aminek nem volt kezdete, következésképpen nem lehet vége sem. Bármilyen végletes felfogásnak tűnjék is a nyugati gondolkozásmód számára, itt mindez természetes, egyértelmű és nyilvánvaló. Nem is lehet tragédiáról beszélni - bár éppen ellentétes okból, mint a bolsevizmus esetében: éppen azért nem lehet tragédiát emlegetni, mert az egyén átéli a jelentéktelenséget egy olyan jelentés és erő birtokában, amely az életben túlmutat az életen magán. Ezt a hősiességet szinte »olymposinak« tekinthetjük.

Érdemes itt futólag kitérni arra, hogy milyen banális dilettantizmust árult el az, aki egy pár soros cikkecskében igyekezte bebizonyítani, hogy az ilyen típusú felfogás, amely éles ellentétben áll azok nézetével, akik szerint a földi lét egyedüli és visszavonhatatlan, pusztító természetű lenne az állam és az állami szolgálat minden eszméjére nézve. Éppen Japán mutatja az ilyesféle agyszülemények legtisztább cáfolatát, és az a szenvedély, amivel Japán vezeti mellettünk hősies és győzedelmes harcát, ékesen bizonyítja a hatalmas harci és szellemi erőt, amely a transzcendencia és a szupraperszonalitás mélyen átélt érzetéből is eredhet, ahogy ezt már az előzőekben kifejtettük.

A római »devotio«

Ki kell emelni itt, hogy a modern Nyugatot nemcsak az egyéni értékek elismerése jellemzi, de szinte babonás hangsúlyt fektet a földi lét fontosságára is, ami a demokratizálódás után a híres »emberi jogokat« eredményezte, és egy sor társadalmi, demokratikus és humanitárius babonát. Ennek a nem feltétlenül pozitív aspektusnak ellentételezéseképpen hasonló hangsúlyt kapott a »tragikus«, mondhatni »prometheusi« koncepció is, mely ugyancsak valamiféle színvonalesésnek felel meg.

Ezzel szemben ha visszatekintünk legősibb és legtisztább hagyományaink »olymposi« eszményeire, sajátunknak vallhatjuk azt az arisztokratikus, szenvedélytől mentes hősiességet is, mely azokra jellemző, akik életének középpontja valóban magasabb síkon áll, ahonnan megállíthatatlan erőként vetik magukat harcba, túllépve minden tragédián, akadályon, szorongáson.

Tegyünk egy rövid történelmi kitérőt. Kevesen tudják, de ősi római tradícióink nagyon hasonló motívumokat mutatnak azzal, amikor valaki a küzdelem japán misztikájában látott módon az állam nevében és a győzelem érdekében eleve halálra ítélve hősiesen feláldozza saját személyét. Gondoljunk csak az úgynevezett devotióra, melynek gyökerei szintén szakrális eredetűek. Az ókori ember általános meggyőződése működik itt, amely szerint a látható erők mögött láthatatlan erők hatnak, és az ember képes ezeket befolyásolni.

A vizsgálatunk tárgyát képező devotio ősi római rítusa azon alapszik, hogy a harcos, de főképp a Hadvezér megkönnyítheti a győzelmet egy titokzatos erőfelszabadítás segítségével, amelyet személyének szándékos feláldozásával visz végbe, amikor is akarattal úgy dönt, hogy nem kerül ki élve a harcból. Emlékezzünk csak Decius konzulra, aki a latinok elleni háborúban hajtotta végre ezt a rítust Kr. e. 340-ben, és családjának két másik tagjára, akik a későbbiekben szintén ezt tették - amit aztán Cicero is lelkesen magasztalt (Fin, II, 19, 61; Tusc. I, 37, 39). A szertartásnak még pontosan körülhatárolt rendje is volt, amely tanúsította a hősies-önfeláldozó felajánlás beteljesítőjének tökéletes tudatosságát és tisztánlátását. A hierarchikus rend szerint először a római állam olymposi isteneit - Janust, Jupitert, Quirinust - idézték meg, majd rögtön ezután a háború istenét, Pater Marsot, utána pedig a hazai isteneket. »Istenek- hangzott az ima -, akiknek hatalmatok van rajtunk és ellenségeinken" az áldozat nevében, mely felajánltatik, hozzátok fohászkodom, hogy »adjatok erőt és győzelmet a quirisek római népének, sújtsátok félelemmel, rémülettel, halállal a quirisek római népének ellenségeit" (vö. Livius, VIII, 9., Muraközy Gyula fordítása). A formulának a pontifex által megfogalmazott szavait a praetestába öltözött harcos mondta ki, a lába alá fektetett gerelyre lépve. Ezután belevetette magát a harc forgatagába, hogy feláldozza életét.

Érdemes néhány szót szólni a devotio szó jelentésváltozásáról. Eredetileg az ilyesféle ideákra alkalmazták, vagyis a hősies, áldozati és istenidéző jellegű tettre; a késői császárkorban már pusztán az állampolgári hűséget jelentette, azután pedig a lelkiismeretes adófizetés kifejezésévé vált (devotio rei annonariae), Bouché Lequerq szerint végül, »amikor a császár helyébe a keresztény isten lép, a devotio szó egyszerűen vallásosságot jelent, olyan hitet, amely kész minden áldozatra; majd végső átalakulásakor jámbor hitbuzgalmat, a szó szokásos értelmében, azaz folytonos törődést az üdvözüléssel, amely a gyakorlatban a kultusz gondos és aggodalmas ápolásában ölt testet.«

Folytatva a korábban megkezdett gondolatmenetet, megállapíthatjuk tehát, hogy az ősi római devotióban egyértelmű jelét látjuk a hősiesség és az áldozat tudatos misztikájának, miközben szoros kapcsolat áll fenn a természet- és emberfölötti valóság érzete, valamint a Hadvezér, az Állam és a faj nevében folytatott harc és önzetlen szolgálat között. A mi ősi hagyományainkban is találhatunk bizonyítékot a küzdésnek és győzelemnek valamiféle »olymposi« érzésére. Ezt a témát máshol már részletesebben taglaltuk. Most csak annyit idézünk fel, hogy a diadal szertartásakor Rómában a győztes vezér pontosan az olymposi isten szimbólumait öltötte magára, hogy kifejezze a benne lévő igaz erőt, amely győzelemre segítette; emlékeztetünk rá továbbá, hogy rómaiak a császárban a halandó császáron túl az »örökkévaló győztest« is tisztelték, azaz a római sorsok valamiféle szupraperszonális erejét.

Még ha a későbbi korokban másfajta nézetek váltak is uralkodóvá, a legősibb hagyományok világosan bizonyítják, hogy az »olymposi« hősiesség ideája a mi ideánk is, népünk is ismerte az abszolút felajánlást, a lét teljes feloldását az ellenségre vetett erőben, egészen a legmélyebb erők megidézéséig; végül a győzelmet, amely átváltoztatja és magasztossá teszi a szupraperszonális és »végzetszerű« hatalmakban való részesedést. Ily módon a mi örökségünkben is kirajzolódnak olyan vonatkoztatási pontok, amelyek éles ellentétben állnak nemcsak az írásunk elején bemutatott szubperszonális és kollektív hősiességgel, de minden olyan tragikus és irracionális látásmóddal is, amely nem vesz tudomást arról, ami erősebb a tűznél és a vasnál, az életnél és a halálnál.

Forrás: lazadas.com

Julius Evola