Nem elég, hogy az ún. bankadó jelentős hányadát már eddig is az ügyfelekre és a szerencsétlen devizahitelesekre hárították át a pénzintézetek, ám amennyiben az Európai Unió főhatalmasságai úgy döntenek, miszerint ezen adó kormány általi kivetése korábban úgymond jogellenes volt (vajon miért is?),s ezen összeget Orbánéknak vissza kell fizetniük, ez esetben szemernyi kétségünk nem lehet, hogy mi, állampolgárok leszünk azok, akik ezt az irdatlan pénzmennyiséget visszajuttatjuk az államkassza lyukas fenekű trezorjába. Aztán jön majd az ingatlanadó, baleseti adó és a Jóisten a megmondhatója, még miféle taksát ötlenek ki és hajtanak be a magyar társadalmon, feltéve, ha az nem száll végre szembe tönkretevőivel, egzisztenciális, sőt immár biológiai ellehetetlenítőivel, likvidátoraival.

S íme, egy újabb financiális agyrém: az útadó. Ez persze, már nagyon is benne volt a levegőben. Hiszen miért is csak az útpályahálózat használatáért kellene a szerencsétlen magyarnak díjat lerónia? A az útsarc-tervezet szerint ugyanis minden autós számára kötelezővé tennék az eddig autópálya-matricának nevezett tanúsítvány megvásárlását, amelyet kötelező jelleggel használniuk kellene ezentúl minden főútvonalon, netán bármely közúton. Természetesen az eddigi, éves díj összegét „nagylelkűen” leszállítanák 40 ezer forintról 20 ezerre, ám amit ezzel elveszítenek a réven, az busásan visszatérülne a vámon. Hiszen eddig az éves matricát az autóstársadalom töredéke vásárolta csak meg, a teherfuvarozók s az állandóan úton lévő vállalkozók, ezentúl azonban a közúton közlekedők gyakorlatilag 100 %-a rákényszerülne erre. Mutatják ezt a beszédes számok, az előzetes számítások is: az autópálya-matricák árából a költségvetésbe eddig befolyó éves 20 milliárd forint jó háromszorosára, 66 milliárdra nőne 2012-től.

Nos, ötleteink, elképzeléseink lehetnek arról, vajon miért éppen most állott elő ezzel a fenomenális koncepcióval a „nemzeti-keresztény” kormánykoalíció. A magunk részéről ez úton szeretnénk egy egészen eredeti hipotézissel előhozakodni a rejtvény megfejtését illetően. Szerény véleményünk szerint a magyarázat abban keresendő, hogy a politikai korrektség és szalonképesség játékszabályainak és látszatának megőrzésére módfelett kínosan ügyelő kormány egyszerűen nem akart és nem mert ezidáig az antiszemitizmus és a nemzetiszocializmus soha le nem mosható és elévülő vádjának gyanújába keveredni.

Miről is van szó? A polkorrekt média és agytröszt által démonizált és indexre helyezett, Veit Harlan által 1940-ben a Harmadik Birodalomban forgatott Jud Süss című filmben ábrázolt helyzet kísérteties rokonságot mutat a mai magyarországi közállapotokkal. A történelmileg hitelesen ábrázolt események Württemberg tartományban játszódnak az 1730-as években, Karl Alexander herceg uralkodásának időszakában. Az ország gazdag, fejedelme viszont szegény, az államkincstár pedig kong az ürességtől. Az új uralkodónak viszont luxuskiadásai fedezésére pénzre, sok pénzre van, pontosabban lenne szüksége, mi több a hatályos alkotmány felrúgásával saját személyi testőrséget is szeretne felállíttatni a maga számára. Kérjük tisztelt olvasóinkat, hogy ezen a ponton semmiképp ne támadjanak gondolataikban holmi eretnek képzettársítások a mai magyarországi TEK, illetőleg a felállítandó NIBEK vonatkozásában. Nos, nincs mit tennie, Karl Alexander hitelért országa leggazdagabb uzsorásához, a zsidó Joseph Oppenheimerhez folyamodik, aki nagylelkűen folyósítja is számára a kért kölcsönösszeget, illetve ékszereket. A herceg legnagyobb csodálkozására a zsidó első lépésben mindössze Württemberg minősíthetetlen állapotban lévő útjainak „koncesszióját” kéri tőle cserébe 10 esztendőre, azzal az ígérettel, hogy rendbehozatja, felújíttatja majd azokat. Nos, innentől kezdve a derék württembergiek megtudják, mit is jelent a 18. századi „IMF-hitel” áldása a mindennapjaikban. Minden városkapunál, hídnál, révnél, útelágazásnál, fogadónál és fánál útdíjat kell sarcként fizetniük. A szentül ígért útrekonstrukciós munkálatok pedig valamilyen fatális,a világgazdasági recesszió okozta véletlen folytán elmaradnak. Végezetül az állam is, a herceg is, az alattvalók is teljesen tönkremennek egzisztenciálisan, tragédiák sújtják a kis német államocskát, egyedül Oppenheimer, a hitelező jár jól minden vonatkozásban, de ő nagyon.

Nos, úgy gondoljuk, minthogy kísérteties hasonlóság mutatkozik az 1733. évi württembergi, valamint a 2011. évi magyarországi gazdasági és politikai helyzet között, hogy Matolcsyék az útadó ötletét Harlantól kölcsönözték. Mindebből arra a teljesen logikus következtetésre juthatunk, hogy titokban a jelenlegi kormányzat prominens figurái náci filmeket néznek otthon vagy zártkörű frakcióvetítéseken. Ejnye, ejnye! A „szükség törvényt bont” elve alapján azonban jónak látták a Jud Süss ezen motívumát a mai hazai viszonyokra átplántálva alkalmazni, s úgy vélték, vannak a filmnek követendő,hasznosítható, sőt megszívlelendő mozzanatai is. Fájó szívvel kell azonban tudomásul vennünk, hogy a jelek szerint aligha nézték végig a jeles mozifilmet. Annak befejezése ugyanis az, hogy Stuttgartban kirobban a forradalom, a vulkanikus erővel kitörő népharag pedig elsöpri a korabeli „IMF-uralmat” és végezetül Oppenheimert felakasztják.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info