Állításom ugyanis a következő: a jelenleg fennálló „liberális” világrendszer keretei között hazánk (és a többi nyugati állam) demográfiai katasztrófája nem akadályozható meg, ebből következően pedig nincs megoldás a nyugdíjrendszer válságára sem, miként a faji kérdésekre (Nyugaton az idegen bevándorlók, nálunk a cigányok egyre növekvő száma okozza a faji problémát) sem lelhető megoldás. Ezen kívül pedig mindaddig, amíg a mostani világrend létezik, a gyarmati sorba süllyesztett kis államok mértéktelen gazdasági kizsákmányolása is folytatódni fog. Magyarán: nem tudjuk lerázni a nyakunkon élősködő „bankároligarchiát”.

Mármost a Fideszen belül kétségkívül létező nemzeti erők stratégiájukat a „próbáljunk meg szolgálni két Úrnak” jelszó jegyében alakítják. A Fidesz úgy képzeli, lehetséges lesz lavírozni a világbirodalom cionista uralkodó arisztokráciájának mértéktelen követelései, valamint a magyar nép elvárásai között. Nos, kétségtelen, valaha Odüsszeusznak sikerült nagy nehézségek árán elkerülnie, hogy akár Szkülla és Karübdisz bekebelezze őt és társait, miként például Bethlen Gábor is ügyesen ellavírozott a török és a Habsburg birodalom erőterében. Igen ám, de a törökök és a Habsburg birodalom hozzávetőleg azonos erőt képviselt, ezzel szemben most teljességgel alá vagyunk vetve a „globális világrendnek” nevezett cionista-amerikai birodalomnak. Alapvető magyar érdek tehát, hogy a világ „több pólusúvá” váljon, és minél előbb megerősödjenek a nagyhatalmi szerepre eséllyel pályázó államok: Kína, Oroszország és India. (Az arab-muszlim világ felemelkedése is a javunkra válna.) Ezért aztán igen csak jó ötlet, és a magyar érdekekkel teljes mértékben összhangban áll a Jobbik javaslata az Oroszországgal, illetve Kínával fenntartott kapcsolataink további erősítését illetően.

Pillanatnyilag azonban a világbirodalom teljesen jogfosztott, mértéktelenül kizsákmányolt provinciája vagyunk. „Róma” viszont láthatóan hanyatlik, ami lehetőséget biztosít arra, hogy a hasonló helyzetbe kényszerített gyarmatok összefogjanak egymással. Bizonyos jelek arra utalnak, Orbán Viktor próbálkozik is valamiféle együttműködést kialakítani az alávetett kis nemzetek között a birodalmi oligarchiával szemben. Helyes törekvés; ugyanakkor sajnos a történelem tanúsága szerint a hanyatló világbirodalmak újabb és újabb háborúkat indítanak uralmuk fenntartása érdekében, melynek költségeit a gyarmati népeken is behajtják, miként az erkölcsi és a jórészt annak nyomán fellépő, soha véget nem érő gazdasági válságok következményeit is a rabszolgasorban tartott népekre hárítják. Nem beszélve arról, hogy a nyugati világrendszer haldoklása alighanem hosszú lesz (évtizedekig, talán egy évszázadig is eltarthat), mivel az uralkodó oligarchia elképesztő hatalmat összpontosított a kezében, amelyről nem mond le egykönnyen. (Elsősorban a katonai erő, a pénzhatalom, a technológiai fölény, és talán mindenek előtt a médiumok birtoklása révén van az oligarchia kezében félelmetes hatalom, bár ami a médiumokat illeti, az internet rést ütött az információs monopólium bástyáján, ezért is várható rövidesen – a „biztonságra” hivatkozva - valamiféle drasztikus szabályozás.)

Megint a régi stratégiához kellene folyamodnunk, vagyis a túlélésre kellene játszanunk? Hiszen ha „túléltük” a tatárt, a törököt, a Habsburgot, az oroszokat, miért ne élhetnénk túl Amerikát, az EU-t és a cionistákat is? Nos, azt hiszem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely megvilágítja a Fidesz és a Jobbik stratégiája közötti különbséget, és magyarázatot ad a nemzeti radikalizmus létjogosultságára: ugyanis a Fidesz nemzeti erői (mert a Fideszen belül a világbirodalom cionista ügynökei is jelen vannak természetesen, de hála Istennek nemzeti irányzatok is) tényleg azt gondolják, hogy amolyan „Bethlen Gábor-i módon” el lehet lavírozgatni a zsidó pénzhatalom Szküllája és a magyar nemzeti érdekek Karübdisze között egy darabig. Azután pedig „majd csak történik valami”, például összedől az egész globálisnak nevezett cionista világrend. A nemzeti radikálisok ezzel szemben valójában sokkal inkább realisták, mert egyértelműen kimondják: a magyar nemzet történelmének sorsdöntő szakaszába érkezett, és valójában már nem tud várni az újabb felszabadulásig. Nincs több ideje. Éspedig azért nincs, mert elképesztő ütemben csökken a népesség, az erkölcsi hanyatlás példátlanul súlyos, a nemzettudatot pedig hihetetlenül mértékben sikerült meggyengítenie hazánk ellenségeinek, illetve azoknak az erőknek, amelyek szolgasorban akarnak minket tartani az idők végezetéig. Vagyis azonnal kellene cselekedni, még azon az áron is, hogy komoly összeütközésbe kerülünk a világbirodalommal! - vallják a nemzeti radikálisok. Igaz azonban, hogy ennek az összeütközésnek rövid távon súlyos következményei lennének a magyarságra nézve, hiszen a bankároligarchia és a világbirodalmat irányító erők azonnal büntetőintézkedéseket vezetnének be a lázadó kis provincia megrendszabályozása céljából (amihez képest a hitelminősítők mostani szemétkedései kismiskák lennének). A fideszes lavírozgatás itt már nem segít, részben azért, mert a demográfiai katasztrófa fenyegető árnyékában nem lehet továbbra is a túlélésre játszani, másrészt pedig a félelmetes hatalommal bíró zsidó pénzoligarchia egyáltalán nem lesz hajlandó kiegyezni a gyengeség és az önfeladás ezer jelét mutató maroknyi magyarsággal - annál is kevésbé, mivel a két fél érdekei teljességgel összeegyeztethetetlenek. (Ők a birodalom fenntartásában érdekeltek, melyben tovább folytathatják a kis népek, köztünk hazánk gátlástalan kizsákmányolását, ezen kívül pedig nem elképzelhetetlen, hogy Magyarország amolyan második „szállásterületnek”, de legalábbis valamiféle európai cionista „bázisnak” van kijelölve. Számunkra tehát ennek az úgynevezett világrendnek a fennmaradása végzetes, a nemzethalállal egyenlő.) Amennyiben viszont a magyarság a lázadással járó kockázatokat nem vállalja, menthetetlenül elveszett. Esélyeink persze meglehetősen csekélyek, de, miként 1956-ban, abban reménykedhetünk, hogy a nemzetközi bankárkaszt, meg az EU bürokráciája alatt senyvedő más népek is csatlakoznának az újabb „forradalmunkhoz”.

Joggal vethető fel természetesen az ellenvetés: az elöregedett, megfáradt, anyagiassá és engedelmes fogyasztóvá formált, és a médiumok hazug propagandája révén tudatilag is összezavart magyar (vagy bármely más) kis (vagy nagyobb) nép képes lehet-e egyáltalán bármiféle forradalomra? Legutóbb a görögök adtak némi ízelítőt abból, hogy talán még nincsen minden veszve (ezen kívül mi, magyarok is 2006-ban). Mindamellett attól lehet tartani, hogy az egyre magasabb átlagéletkorú, a valós tájékozódás lehetőségeitől jórészt megfosztott, és az „élj a mának” életfelfogás szellemében nevelt tömegek nem képesek többé kezükbe venni jövőjük alakítását. Végül is Róma hatalmát sem a rómaiak és nem is az alávetett provinciák jogfosztott népei döntötték meg, hanem a messzi földekről érkező „barbárok”, az „idegenek”. Talán így történik most is? Lehetséges, de akkor a nyugati-keresztény civilizációnak (és benne a magyarságnak is) mindörökre vége, és feltámasztására sem lesz többé semmi esély.

Bárhogyan alakuljon a jövő, egyvalami bizonyos: Matolcsy György legutóbbi jóslata egészen biztosan nem teljesedik be. A gazdasági miniszter ugyanis azt mondta a Széchenyi-terv újbóli megindításáról rendezett minapi fórumon, hogy 2030 körül Magyarország gazdasági teljesítménye és életszínvonala meghaladhatja az Európai Unió átlagát. Nos, ilyesfajta ostoba kijelentéseket tenni teljesen fölösleges abban az országban, ahol immár 65 esztendeje az „eljövendő jobb jövő” illúziójával kábítják az embereket. De reálisan szemlélve a dolgokat: 2030 körül, vagyis 20 esztendő múlva Magyarország népessége már jóval 10 millió alatt lesz, a nyugdíjasok száma megközelíti majd a 4 milliót, a cigányok pedig jóval többen lesznek egymilliónál. Miféle gazdasági fellendülésre lehet számítani egy kétségbeejtően elöregedett társadalomban, melyben egy legalább másfél milliós, nem kis részben a munkától irtózó (de a bűnözésben élen járó) erőszakos kisebbség terrorizálja az őket eltartó, alig két-három milliós, becsületes, tanulni és dolgozni akaró „többséget”? Amely „többség” – ha a mai kétségbeejtő egészségügyi mutatókat vesszük alapul – 20 esztendő múltán még a mainál is súlyosabb lelki és testi bajokkal küszködik majd, annál is inkább, mivel már most látszik, hogy az IMF mértéktelen követelései miatt a Fidesz-kormány sem fog az elődjénél több pénzt fordítani sem az egészségügyre, sem pedig az oktatásra. Miként arra sem látni semmiféle szándékot, hogy a Fidesz-kormány megrendszabályozza végre az erkölcsromboló, ifjúság-, család-és magyarságellenes televíziós csatornákat (Ellentétben Vona Gáborékkal, akik „földig rombolták volna” a kereskedelmi televíziók székházait.) Miféle „gazdasági fellendülést” fognak produkálni egy „ezernyifajta népbetegségtől” sújtott, a cigánybűnözőktől szorongatott, a szennytévék agymosó és elembertelenítő hatásának kitett, csakis az önzésre és fogyasztásra nevelt társadalom tagjai, akiknek ráadásul legalább 3 embert kell majd eltartaniuk a munkájukból? Miféle zűrzavar, káosz és nyomor lesz itt 2030-ban? De ha a jövőnk ilyen sötét, nem lenne jobb, ha megpróbálnánk a saját kezünkbe venni sorsunk alakítását? Végtére is miféle vesztenivalónk lehet?