A magyarság általános demográfiai folyamata. A materializmus mesterséges meghonosítása. A nemzet születésszabályozásának jelei. A lakosság életkori összetétele és egészségi állapota. A rendelkezésre álló emberanyag mennyisége és minősége. Egy rejtett lakosságtervezési program jelei a magyar társadalomban.

Az első fejezetben mindenek előtt szeretnénk rámutatni a politikai, gazdasági és világnézeti rendszerek, valamint a demokratikus rendszeren belüli törvényhozás felőli viták értelmetlenségére és annak abszolút másodlagos jellegére. Nem azért, mert egyik nem lehet jobb, mint a másik - hiszen a jelenlegi rendszer lényegét tekintve önpusztító jellegű – hanem mert az úgynevezett modern világ forgatagában a magyar ember megfeledkezik arról, a korábban még használatos, de mára sikeresen kiiktatott józan paraszti ész által sugallt gondolatról, hogy értelmetlen beszélni a tartalomról, ha nincs forma, ami megjelenítené azt.

Jelen esetben ez alatt a magyar lakosság elfogyását kell érteni.

Még a demokratikus rendszerre kritikus szemmel tekintők körében is sokan a rendszer gyengeségének tartják, hogy egy demokratikus berendezkedésű országban nincsen hosszú távú tervezés, ami a lakosság számának növekedését elősegíthetné, mert egy-egy érdekcsoport csak néhány évig tudja gyakorolni a hatalmat, ami nem teszi lehetővé a demográfiai folyamat formálását. Ez legalább akkora illúzió, minthogy a demokratikus rendszerben a megválasztott képviselők a lakosság érdekeit képviselik majd. Ahogy ez a rendszer jellegéből és a mai ember szellemi színvonalából fakadóan lehetetlen, úgy a demográfiai folyamat is irányított, de ezen irányítás ellenőrzése nem magyar vezetők kezében van. Így a lakosság annak céljairól sem tudhat semmit, mivel ezen vezetők érdeke a magyar lakosság további számbéli csökkenése és nemzettest életösztönének módszeres, generációkon átívelő lefojtása egy olyan globális társadalom létrehozásának érdekében, ami fajilag kevert, jellemében egységes, lelki alkatát az abszolút nemtelenség, szolgalelkűség és simulékonyság, valamint az analitikus gondolkodásra való alkalmatlanság és a saját létezésről alkotott tudatos kép teljes hiánya jellemzi.

Mivel a demográfiai folyamatokról nem áll rendelkezésre elégséges mennyiségű és kellően megbízható adat a második világháború előtti időkből, (többnyire birodalmi, vagy ideológiai érdekek főződtek az adatok nyilvántartásához és így meghamisításához) ezért csak a közvetlen azt követő demográfiai adatokat tudjuk összehasonlítani az utóbbi húsz év demokratikus rendszerének folyományával, azonban a kettő közötti különbség még így is látványos. Mint a későbbiekben az kifejtésre kerül, ma a lakosság fogyásának és elöregedésének statisztikái csak igen alacsony mértékben manipuláltak, mivel a jelenlegi hatalmi viszonyok között a globalizációs érdekeltségek kezében fegyver a lakosság saját elfogyásával való szembesítése.

Bár a lakosság számának alakulása egy normális társadalomban egyáltalán nincs összeköttetésben gazdasági tényezőkkel, a materializmus terjedésével a természetes szaporulat alakulása nyitottá válik egy sor olyan befolyásra, aminek megjelenése korábban még a megszokottól merőben eltérő, vad gondolatként sem volt megengedett. Mivel sem a gazdasági önellátásra való törekvés, sem a hosszú távú tervezés nem érhető tetten a jelenkori magyar gondolkodásban, a kommunizmus egyetlen hosszú távú hatásának a materialista gondolatrendszer meghonosodását tekinthetjük. Mivel az anyagelvű ember előbbre tartja az anyagi javak halmozását a családalapításnál és mindennemű szellemi növekedésnél, a magyarországi demográfiai folyamat teljes egészében védtelenné vált a gazdasági behatásokkal szemben, ami a társadalom gazdasági önellátottságának ellehetetlenítése folytán új lehetőséget adott a globalista erőknek a nemzet életerejének lefojtására.

A kommunista rendszer kiépülésének folyamata nem csak a kezdeti megfélemlítés hatásai miatt okozta a születések számának drasztikus csökkenését, hanem bevégezte a lakosság gondolkodásának sajátos átlényegítését, ami a magyar lakosság faji összetétele okán széleskörűen jelen lévő lelki jellegzetességek miatt könnyen befogadásra lelt. A két világháború közti időszakban készült rasszantropológiai felmérések statisztikáiból következtethetünk a magyarországi kommunista rendszer lakosságának faji összetételére is, mert akkor még a néptömeg valamennyi rétege rendelkezett természetes hajlammal a reprodukcióra. (a későbbiekben ez egészen másképp alakul) A korai kommunizmus idejében a magyar lakosság tekintélyes része már olyan faji adottságokkal bírt, melynek lelki alkata lehetővé tette az épp kiépülő rendszernek a lakosság tűrésre, beletörődésre, a kisebbik rossz elfogadására való hajlamának kihasználását, ha cserébe korlátozott jelleggel ugyan, de anyagi javak terén az állam biztosít egyfajta elfogadhatónak tekinthető életszínvonalat. Bár ez a véletlenszerű kihasználtság korántsem nevezhető előre megfontolt, célszerű tervezésnek, a nemzet hosszú távú felépítése során számolni kell ennek hatásaival. A lakosság lelki alkata alkalmassá volt az anyagi javak állandó megléte mellett a megfelelő erő láttán feladni minden korábbi meggyőződését és teljes egészében hozzásimulni a rendszer által nyújtott érzelem- és gondolatvilághoz - és jelen esetben csak a nemzet testét alkotó elemekről van szó, az idegen elemek lelki alkata által gyakorolt hatás nem lett számba véve. (Azok az idegen befolyást saját „kiközösítettségük” okán mindenkoron előnyben részesítik a magyarral szemben, legyen az akárhonnan származó, akármilyen távoli.)

Mivel a modern, kevert fajú társadalomban az egyén faji adottságai egyszerűen tabunak számítanak - és mindent összevetve, a jól körülhatárolható fajták léte már önmagában tabunak számít az egyenlőséghívő társadalomban – nem kezdünk a rétegződés elemzésébe, és a lakosság lelki alkatának vizsgálata helyet érdemes arra figyelni, ami a lakosság jövőképének legfőbb indikátora, vagyis hogy mekkora a gyermekvállalási hajlandóság.

További következtetések levonása előtt érdemes szemügyre venni a következő idősoros adatokat, melyeken tetten érhető a kommunista rendszer kiépítésétől kezdődő befolyások főbb demográfiai jellemzőkre gyakorolt hatása.

Az idősoros adatokban az első dolog, ami magyarázatra szorul az, hogy az 1949-es évet követő alig több mint egy évtized alatt a születések száma alig háromnegyedére esett vissza. Ennek több, egyesével is igen összetett hatást kifejtő oka van.

Az Osztrák-Magyar Monarchia népszaporulatáról tudni lehet, hogy a születési arányszám a kiegyezést követően 43-ról 34 ezrelékre esett vissza a magyarlakta területeken. Bár a monarchia lakossága akkor mintegy 20,9 millió fő volt, ez megvetette a lakosság elöregedési folyamatának alapjait. Ez is jól mutatja a magyar állam hiányának tragikus voltát – akkoriban a probléma még könnyedén kezelhető lett volna, ha van magyar érdekeltségű, hosszú távú populációtervezési program. A kiegyezés, az első világháború, a trianoni nemzetvesztés okozta trauma mind hozzájárultak a magyar lakosság elöregedésének folyamatához, ami mára a hosszú távú tervezés képessége híján már megállíthatatlannak látszik. Ezen események eredményeképpen mintegy 80 év alatt a magyar lakosság reprodukciós rátája alig a harmadára csökkent. Az első világháború társadalmi konfliktusai okozta sokk már akkor olyan drasztikus hatást gyakorolt a gyermekvállalási kedv alakulására, hogy az akkor születő generáció már eleve nem volt olyan széles társadalmi réteg, ami célszerű állami beavatkozás nélkül képes lehetett volna a korábbi reprodukciós ráta fenntartására. A kommunista rendszer kiépítése idején a nemzet korfája már a kezdetekkor annyira eltorzult állapotban volt, hogy az egy évszázadra előrevetítette a társadalom elöregedését, ami intő jelként kellett volna, hogy szolgáljon. Az egyszerű emberek tömegeinek megfélemlítése és a gazdaságban eszközölt szerkezeti átalakítások olyan drasztikus hatást gyakoroltak az életszínvonalra, ami további sokkhatást jelentett a nemzet regenerációs képessége szempontjából, elmérgesítvén ezzel a több mint fél évszázada megoldatlanul hagyott problémát. A Ratkó-korszak évei alatt végrehajtott beavatkozások tüneti kezelést nyújtottak a gyermektelenségi adó bevezetése és az abortusztilalomnak köszönhetően, és azért csak tüneti kezelést, mert az 1956-os forradalom után ezen intézkedéseket szinte azonnal eltörölték, mivel a fent említett két törvény hatására a születések száma hihetetlen mértékben megugrott. A magyar nemzet harcias jelleme miatt ez nem sok jóval kecsegtetett az azt elnyomó hatalmi elit számára. Szépen fogalmazva féltek a tömeg erejétől, féltek az egészséges nemzet életösztönétől, ezért magyar gyermekek helyett további intézkedések fogantak annak elfojtására.

Azt követően a születések száma újra visszaesett, és stabilizálódott 130-150 ezres szinten, ami a nemzetellenes erők számára még így is túl magas volt. Egészen addig, ameddig a Ratkó-korszak gyermekei fel nem nőttek, és el nem érték a gyermekvállalási kort. Mivel 1975-ben a születések száma már majdnem meghaladta a 200 ezret és az erőszakos társadalmi mozgások lanyhulása majd lassú megszűnése a magyarság feltámadásához vezethetett volna, még keményebb intézkedéseket kellett hozni, és a hatalmi elit hozzálátott a gazdaság szerkezeti átalakításához - az általános kifárasztás elmélete alapján.

Ennek értelmében a lakosság olyan mértékű fizikai vagy szellemi lekötöttségét kellett megvalósítani, ami a hétköznapi élet frusztráltságából és a stresszes életmódból kifolyólag lehetetlenné teszi az egészséges érzelmi élet kialakítását, ami majd a hosszú távú párkapcsolat fenntarthatatlanságát, így a házasságkötések számának csökkenését, majd végül a születések számának hosszú távon való folyamatos és drasztikus csökkenését teremti meg.

Ennek értelmében a zsidó szellemi vezetés hozzákezdett a kommunista rendszer kereteinek fellazításához, teret engedvén a rendszer gyengeségei felnagyításának és a nyílt kritikának - ami korábban kivitelezhetetlen lett volna a lakosság részéről, így a rendszer „meggyengülése” láttán a kritikák hatalmas társadalmi támogatottságot kaptak. Mesterségesen előtérbe lettek hozva a rendszer olyan fogyatékosságai, amik önmagukban véve még nem indították volna meg a változást, és háttérbe lettek szorítva az olyan pozitív tulajdonságok, mint például az önellátás kiépítésének lehetőségei, vagy a teljes körű foglalkoztatottság. Ezzel párhuzamosan hozzákezdtek a nyugati befolyás mesterséges felerősítéséhez, így az azt célzó civil kezdeményezések is támogatásra leltek. A formálódó demokratikus ellenzék egy akkor még 150 fős szabadkőműves csoportosulás látható szervezeti kereteit jelentette, ami saját hatalma bebetonozásának érdekében megkezdte az állami vagyon magánkézbe való átmentését. Ennek értelmében a vezetőség a gazdasági rendszernek a lakosság ellátására való képtelenségére hivatkozva, és az olajárrobbanás hullámát meglovagolva felvette az első külföldi hiteleket, amivel megkezdődött az államadósság bilincsének kiépítése.

A gazdaság életképtelenségére való hivatkozás már egyfajta közvélemény-fellazítás volt, ugyanis előkészítette a terepet annak a propagandának, ami a természeti erőforrások kitermelésének „nem éri meg, gazdaságtalan” alapon való beszüntetését előzte meg, hogy azok idegen kézre való átjátszása „értékvesztettségük” folytán ne válthassa a ki széles néptömegek olyan mértékű felháborodását, ami már nem tartható irányítás alatt.

Bár az ország eladósodása nem a kommunizmus idejében felvett hiteleken alapszik, hiszen az már kezdetét vette az 1924-es Népszövetségi Kölcsön folyósításával (legnagyobb részét természetesen a Bank of England nyújtotta) későbbiekben mégis arra építve alapozták meg az adósságspirál kiépítését. Már a kommunizmus korszakának kezdetétől hivatalosan megszakadtak a kapcsolatok a nyugati államokkal és az ország a teljes fizetésképtelenség állapotában volt, a későbbiekben a nyugati befolyás erősítése során pedig ezt többszörösen kihasználták Magyarország szempontjából az alárendelt viszony automatikus felvételére. Az első hitelek felvétele már az 1970-es évek folyamán megtörtént. Bizonyos előre manipulált makrogazdasági adatokra és a gazdasági szerkezet eltorzulására hivatkozva beadagolták a lakosságnak a hitelfelvétel szükségességét. Bár az első hitelek nem hitelnek, hanem szinte „segítségnek” lettek lekommunikálva, szükségessé vált a lakosság nyugtatása, hiszen 1979-re Magyarország adósságállománya már meghaladta a 10 Milliárd dollárt.

Mivel nem volt magyar állam – és itt megjegyeznénk, azóta sem létezik magyar állam – az úgynevezett magyarországi kormány egyfajta "elhibázott" gazdaságpolitika folytán az 1973-74-es világpiaci olajárrobbanást követő nyersanyagár-emelkedést nem kezelte, vagyis az ilyen fokú kiszolgáltatottság ellenére fel sem merült az energetikai önállóságnak még a gondolata sem, mivel az nem volt érdekük, viszont a gazdaság energetikailag továbbra is a fosszilis erőforrásokra épült, amihez a lakosság állami támogatással jutott hozzá. Ezen rendszer életben tartására újabb és újabb hiteleket vettek fel, és a lakosság túlnyomó részének fogalma sem volt az eladósodás valós súlyáról, hiszen a rendszer a fokozatos eladósodás közepette igyekezett a változatlanság látszatát fenntartani. Ennél fogva a felvett hitelek a lakossági fogyasztás csökkenésének kiküszöbölésére lettek felhasználva, illetve korábbi hitelek törlesztésére, amit a továbbiakban is csak részlegesen törlesztettek, törekedvén a további kamatok felhalmozásának lehetőségére. (soha nem a hitel teljes összegét fizették vissza az újabb felvett hitelből, hanem annak csak egy részét)

Az 1970-es években megkezdődött a privatizáció előtárgyalása. Mivel a kiépítendő rendszer való arcát nem mutathatták meg a lakosságnak – az azonnali elsöprő népharagot váltott volna ki – a lakossági fogyasztás fedezésére felvett hitelek egy részét a magyar állami tulajdon kiárusításával fizették vissza, amit a későbbiekben részletezünk. Itt ki kell hangsúlyoznunk, hogy a hitelek egy részét, mivel az államadósság teljes visszafizetése soha nem is volt cél. A nemzetellenes erők számára az ideális állapot az állam és később a lakosság minél több irányú eladósodása, hiszen így ők határozhatják meg, mikor hova kell fizetni, és a már visszatörlesztett adósságállomány árfolyam-manipulációval könnyen újratermelhető. A lakosság pedig könnyen elhiszi, hogy ez valamiféle szerencsétlen véletlennek köszönhető, ami ellen nincs mit tenni. A többirányú eladósodás rendszerének kiépítése során a nép tovább volt altatható azáltal, hogy az adósság teljes összege a „rendszerváltás” előtti évtizedben szinten lett tartva – hiszen a cél nem a teljes ellehetetlenítés volt, hanem a néptömegek és az állam hosszú távú fizetőképessége.

Az 1980-as évek végére a hiteltörlesztés okán túlfűtött kivitel és a többirányú eladósodottság segítségével megvalósult a „magyar” gazdaság teljes védtelensége a piaci viszonyokkal szemben. Ennek értelmében a folyamat következő fázisába léphetett, az általános kifárasztás rendszerének kiépítése második lépcsőfokaként elkezdték a terheket áthárítani a lakosságra. Ehhez szükséges volt a gazdaság szerkezeti átalakítása, amihez egyfajta túlfűtött nyugati propaganda útján nyerték el a lakosság támogatását. Néhány évnyi, a média útján eszközölt változás segítségével könnyedén igen széles társadalmi támogatottságra lelt a „szabadpiac” rendszerideája, és ezzel párhuzamosan megjelent a kezdetben a hosszú távú párkapcsolatra való igény megszűnésének elfogadottságát előkészítő liberalizmus. Azonban a népesség faji összetétele az egyes fajták lelki alkata miatt egyben meghatározza a párkapcsolati formához való viszonyulást is, így a liberalizmus mesterséges ideájának hatása csak hosszú távon végezhet komolyabb rombolást, emiatt pedig szükséges volt egy újabb elem, a fajkeveredés rejtett propagálásának beépítése a médiagépezetbe. A párkapcsolati szerkezet hosszú távú megváltoztatására tett kísérlet rövidtávon való sikertelenségét még ma, a fiatalság körében végzett attitűdvizsgálatok is igazolják, amik rávilágítanak, hogy a párkapcsolattal kapcsolatos attitűdök nem változnak meg a rendszer szerkezetváltásával.

Az egyén a szocializáció során bár elsajátítja az alkalmazott primitív viselkedésmintákat, a viselkedés természetes jellege külső behatás nélkül előre meghatározott, a ráhatás megszűnésével visszarendeződik, vagyis a mesterséges változtatás hosszú távon nem állandósítható az ösztönöket szabadon engedő liberalizmus által. A változtatásokat célzó gépezet működési elvére és a felmérések eredményeire a későbbiekben kitérünk.

Mivel a kommunizmus hosszú távon is elterjesztette, mondhatni meghonosította a materialista gondolati szerkezetet, a népesség szaporasági (mennyiségi) jellemzői teljességgel nyitottak lettek a gazdasági jellegű behatásokra is, ezért a liberalizmus ideájával támogatott gazdasági szerkezetváltás könnyen elfogadtatásra került, aminek köszönhetően felépült az általános kifárasztás rendszerének mai formája. Ezzel kiépítésre került a modern, rabszolgatartó társadalom, a médiagépezet és a gazdasági szerkezet megváltoztatása útján teljes irányítás alá lett véve és meg lett fékezve a magyar népszaporulat.

A születések számának csökkenése a kapitalista rendszer kiépítésének előrehaladtával és az ahhoz kapcsolódó új életforma felvételével párhuzamosan fokozatosan megszilárdult. Míg a természetes szaporodás a monarchia korszakában a mai magyarországi területeken évente meghaladta a 100 ezret, a kommunista rendszer kiépítése során ez egy átlag 20-40 ezer közötti értékre csökkent, majd a demokratizálódás és kapitalizálódás során megindult a lakosság látványos fogyása. A következő táblázat a demokratizálódás idejében történő demográfiai változás előszelét mutatja. A halálozások számának állandó jellege miatt a lakosság fogyását kezdetben csak a születések számának fokozatos, még viszonylag alacsony csökkenése okozza. Viszonylag, hiszen ez a folyamatnak csak kezdeti szakasza.

Az idősoros adatokban megfigyelhető, hogy a születések számának csökkenése azokban az években kezdődött, amikor a Ratkó-korszak gyermekei meghaladták az átlagos gyermekvállalási életkort. Az azt követő generációk az abortusz útján történő születés-korlátozásnak köszönhetően nem tudták fenntartani a korábbi generáció szaporaságát, így a halálozások számának viszonylagos állandósága mellett a születések számának csökkenése ahhoz vezetett, hogy a természetes szaporodás a természetellenes fogyás folyamatába csapott át. Bár az akkor gyermekvállalási korban lévő generáció biológiailag még alkalmas volt a gyermekszülésre, az egyre inkább népszerűsített liberalizmus szelleme lehetővé tette a magzatgyilkosságot, bátran megtagadván a puszta létezés jogát is. A későbbi generációk már biológiailag is terméketlenebbé lettek téve, ami a későbbiekben még kifejtésre kerül.

A nyílt liberalizmus és a demokratikus rendszer kikiáltásával az élet kilátástalansága teret nyert, ami a későbbiekben a születések számának alakulásán és a párkapcsolati szerkezet degenerálódásán is láthatóvá vált. A nyílt demokratikus rendszer lehetővé tette, hogy a hazai és az idegen érdekek azonos súllyal kerüljenek mérlegre, a mindent kétségbe vonó szellemi relativizmus mocskában pedig a lakosság még azt is megkérdőjelezte, hogy joga van-e megkérdőjelezni az idegen tulajdon kizárólagosságát. A médiapropaganda azt sugallta, a gazdasági helyzet javulni fog a külföldi tőke beáramlásával, azonban az elmúlt húsz évben a lakosság az általános kifárasztás rendszerének és a folytonos ígérgetéseknek sajátos kettősségének köszönhetően alkalmatlanná vált a probléma gyökereinek felismerésére. A születések számának további csökkenése igazolja a megélhetési viszonyok egyre nehézkesebbé válását, mert az új rendszerben a gyermekvállalás csak "anyagi terhet" jelent a fiatal pároknak, és egyre inkább háttérbe szorítják azt a gyermekáldás visszautasítása útján nyerhető anyagi kényelem illúziója okán – egy olyan kényelemben reménykedve, aminek a rendszer szerkezete és kiépítésének alapvető céljai folytán a megakadályozására, megzavarására törekszik. A magyar nemzet korábbi szaporaságával ellentétben a demokratikus rendszerben egy mínusz 30-40 ezer közötti „természetes szaporodás” szilárdult meg, ami a lakosság különösen gyors fogyását jelenti, és mivel ennek utánpótlása a gyermekvállalási kedv tömeges kiiktatása miatt nem megoldott, a korfa eltorzulásával összeadódva a folyamat a közeljövőben előrevetíti a magyar lakosság két évtized alatti megfeleződését – ellentétben a zsidó szociológusok számításaival, akik egy nyolcmilliós magyarság illúziójával altatnak. Ezen számítások már csak azért is hamisak és altató jellegűek, mert egyáltalán nem veszik figyelembe a korfa eltorzulását. Csak 1957-1966 között 1 642 417 regisztrált magzatgyilkosságot hajtottak végre az országban, és a törvény által támogatott magzatgyilkosságok száma 1957 és 1990 között több mint hétmillió volt. Mivel a Ratkó-korszakban megindult népszaporulat a későbbiekben ennek köszönhetően elapadt, az azt követően születő generáció a születések számának csökkenése miatt már egy lényegesen vékonyabb társadalmi réteget jelent. Egyrészt mennyiségi elégtelensége okán, másrészt a szinte teljesen kiiktatott gyermekvállalási kedv miatt nem képes ellensúlyozni a jelenleg elöregedő társadalmi réteg halála okozta mennyiségi csökkenést, arról nem is beszélve, hogy a ma gyermekvállalási korban lévő generáció biológiailag is terméketlenebb az elődeinél, amivel majd külön fejezetben foglalkozunk.

Jelenleg a nyugdíjas korú népesség az ország lakosságának mintegy egyharmadát teszi ki, és ez a szám drasztikusan és ugrásszerűen fog növekedni az elkövetkező 5 évben, mert a magyar társadalom egyik legszélesebb réteget alkotó korosztálya most éri el a nyugdíjkorhatárt. A probléma súlyának érzékeltetésére itt kiemelnénk, hogy a Ratkó-korszak gyermekeinek nyugdíjba vonulása a következő három évben mintegy 760 ezer újabb nyugdíjast jelentene a nyugdíjkorhatár megemelése nélkül, az azt követő öt évben pedig újabb 730 ezer öregségi nyugdíjast. Ne feledjük, az a társadalmi réteg éri el most a nyugdíjkorhatárt, aminek létrejötte után a születések száma drasztikus csökkenésnek indult, tehát esély nincs a probléma természetes úton való ellensúlyozására. A nyugdíjas korú lakosság létszáma már évek óta stabilan 3 millió felett van, így legkésőbb 5-10 éven belül előáll az a helyzet, hogy a magyarországi lakosság fele nyugdíjas, ami a korfát figyelembe véve előreveti a magyarországi lakosság természetes úton való gyors megfogyatkozását. Mivel a demokrácia keretein belül nem lehetséges befolyásolni a demográfiai folyamatot, a kormány a nyugdíjkorhatár emelgetésével próbálja átvészelni az elkövetkező éveket, mert abban reménykednek, hogy ha elég embert dolgoztatnak tovább még néhány évig, akkor ezzel majd a következő kormányzatra tolhatják át a nyugdíjrendszer összeomlásának társadalmi következményeit.

Ez, és nem a gazdasági vagy ideológiai tényezők azok, amik szükségessé teszik a demokratikus rendszerrel való azonnali szakítást: a demográfiai problémák jelen keretek közötti megoldhatatlansága. Hosszú távon való gondolkodással a probléma megoldható – erre éppen a Ratkó-korszak idejében mesterségesen elfojtott népességrobbanás jelensége az élő bizonyíték, ahogyan arra is, hogy a magyar nemzet felett hatalmat gyakorló csoportok nem érdekeltek a magyar nemzet túlélésében. Ez a hosszú távon összehangolt rejtett cselekvés olyan rendszerét kívánja meg a nemzet legjobbjaitól, ami a hatalmat gyakorló érdekközösségek háta mögött a lehető legkiszámíthatatlanabb módon van kivitelezve, hiszen a folyamatban megfigyelhető jelekből is egyértelműsíthető, hogy a magyar nemzet ilyen mértékű megfogyatkozása a jéghideg logika alapján előre eltervezett, aminek sajátsága a teljes kiszámíthatóság.

Természetesen a legnagyobb problémát nem a lakosság mennyiségi megfogyatkozása jelenti, hiszen az célszerűen kivitelezett populációtervezési programmal helyreállítható, hanem a minőség fokozatos romlásának irányvonala. A lakosság mentális állapotáról a későbbiekben bővebben értekezünk, először érdemes figyelembe venni a kézzel fogható jeleket, az egészségügyi állapotot.

A rendellenes életvitel tömeges elterjedésével a lakosságnak szembe kell néznie olyan a mindennapi élet során gyötrő problémákkal, amik a jelenlegi rendszerben teljesen elfogadottnak minősülnek, mivel a hibás életforma tömeges jelleget öltött, és sokakban fel sem merül, miközben újabb és újabb statisztikák készülnek a lakosság egészségügyi állapotáról, azok csak a betegség látható vagy nem látható voltára képesek rámutatni. Azonban az egészség nem definiálható a betegség hiányaként, ez csak a pusztítás szellemére épült rendszer felfogásában van így. Érdemes végignézni statisztikákat a lakosság egészségügyi állapotával kapcsolatban, végső soron mindből az derül ki, hogy a betegség időről időre való újra megjelenése társadalmilag teljesen elfogadott, és a megkérdezésekben részt vevő személy sokszor akkor is egészségesnek tartja magát, mikor testileg már teljesen leépült, vagyis a tömegeknek fogalma sincs arról, milyen is az egészséges ember.

Már a lakosság egészségügyi állapota kérdésének felvetése során szembesülnünk kell azzal a problémával, hogy az arról készülő statisztikák többsége olyan alapvető mennyiségi tényezőket vesz figyelembe, mint például hány orvos van az országban, hány betegágy van és milyen a kórházak ellátottsága, milyen rendszerességgel és mekkora tömegek részesültek ebben és ebben a kezelésben, de nincs tömeges adatgyűjtés arról, hogy a lakosság milyen egészségügyi állapotban van a hétköznapok során, amikor az úgynevezett egészségüggyel (ami gyakorlatilag betegségügy) éppen nincs kapcsolatban. Természetesen rendelkezésre állnak olyan felmérések, amik néhány ezres, vagy néhány tízezres mintavétellel készültek, de ezek nevetségesen kevésnek bizonyulnak a teljes társadalomhoz képest. (legutóbb 2009-ben a KSH egy európai lakosságfelmérés keretében mindösszesen 449 településen 7000 fő megkérdezésével végezte a felmérést) Ez rámutat a rendszer egyik fontos jellemzőjére, vagyis hogy a globális kapitalista rendszer egészének az egyén csak munkabírása szempontjából számít, az adott személy egészségi állapota kizárólag akkor kezd fontossá válni, mikor az megzavarja a hétköznapi tevékenységében, mikor megbetegszik.

Először is érdemes szemügyre venni a halálozás mint fő demográfiai tényező okozóit, a legelterjedtebb halálokokat. A halál egyik leggyakoribb formája évtizedek óta a daganatos megbetegedés. A diszfunkcionális sejtek kialakulása és burjánzása közvetlenül visszavezethető az irányítás zavart voltára, mivel az emberi test egyes funkciói olyan elektromos jelek által irányítottak, amire egy közönséges elektromos készülék által létrehozott mező is hatással lehet. A minket körülvevő elektromosság ilyen tömeges volta könnyűszerrel zavar bele a testet összetartó erőkbe, melynek során a diszfunkcionális sejtek már nem az agy utasításait teljesítik, hanem túlsúlyba kerülnek a külvilágból érkező zavaró hatások, és mondhatni „kiütik” a központi irányítást, vagyis a rákos megbetegedések tömeges volta visszavezethető a városi életforma átvételére is. A főbb halálokok között évtizedek óta az első helyen áll a rosszindulatú daganat, évente több mint 30 ezer fő hal meg daganatos megbetegedésben. Az elektromosság-alapú technológia térnyerésével párhuzamosan a rákban meghalt lakosság aránya is növekszik. Bár a statisztikát általában annak bizonyítására használják, hogy a rákos megbetegedések száma nem növekszik, észre kell vennünk, hogy a stabilan 33-34 ezer rosszindulatú daganat okozta haláleset nem ugyanazt jelenti 220 ezres és 70-80 ezres születési szám mellett. Jelenleg a lakosság kétharmada él nagyvárosban vagy annak vonzáskörzetében, és a polgári társadalom elérkezett arra a pontra, hogy lassan minden második ember rákban hal meg.

A polgári társadalom alkalmazkodásra való képességének hiányát mutatja, hogy ezek a tények még mindig nem elég erős érvek a felvett életforma a lakosság egészségügyi állapotára gyakorolt hatásának felülvizsgálására és célszerű módosítására, ami annak tudható be, hogy a társadalom atomizálódásával a társadalom alkalmazkodóképessége végleg megszűnt létezni. A jelenlegi szerveződési forma már rég elérte és meghaladta a kritikus pontot. Ha a tízmillió „egyén” úgy dönt, hogy önpusztító életformát folytat, erre a társadalomnak mint felsőbb erőnek nincs semmiféle ráhatása, és ezzel a társadalom végül elpusztítja önmagát. Az egyéni érdek túlfűtöttsége és a rövid távú gondolkodás elterjedése meghozta gyümölcsét. Többé nincs társadalmi önvédelem és alkalmazkodás, és mint a későbbiekben azt kifejtésre kerül, a hibás életforma jelentős túlsúlya miatt vált alapvető közösségi érdekké a még egészséges részek elkülönítése egy új szervezetbe, hogy így annak alapját teremtsük meg, s ne ússzunk szemben olyan árral, ami tízezerszer ennyi szemben úszót is elsodorna.

A halálozási adatok alapján évente 7-10 ezer fő halálának oka szívizom-elhalás, az egyéb szívbetegségek száma a „rendszerváltás” óta pedig a duplájára nőtt. (2010-ben 25533 fő) Az érszűkület és a szív vérellátási zavara (mely a betegség kiváltó oka) tipikus tünete a hosszú távon folytatott mozgáshiányos városi életformának, amihez hozzájárul az egészségtelen táplálkozás is. Az érszűkületre hajlamosító anyagcserezavarok (diabétesz, magas vérzsírszint) kiváltó oka az esetek többségében visszavezethető a megfelelő fizikai aktivitás hiányára, a stresszre, a dohányzásra. A városi életformának általános jellemzője a fizikai aktivitás hiánya, a mindennapos stressz, és a stressz csökkentése végett a dohányzás és más, nyugtató hatású szerek elterjedtsége. Értelmetlen lenne újra és újra hangsúlyozni, hogy a társadalom épp elfojtja utolsó lehetőségeit is a megújulásra, hiszen a szocializáció egyik alapeleme a jelenlegi életforma elfogadtatása, és a változással szembeni ellenérzések kifejlesztése. A jelenlegi életforma pedig önpusztító és társadalomleépítő jellegű.

A lakosság ilyen mértékű fogyása és minőségi romlása kiszolgáltatottá teszi a társadalmat bármiféle külső behatással szemben. A városi életforma kizárólagossá válásával egyetemben terjed a szellemi képességeket tovább degradáló monoton munkavégzés, az analitikus gondolkodásra és hosszú távú tervezésre való alkalmatlanság, ami egyre inkább lehetetlenné teszi a társadalmi betegségek megszüntetését. A demográfiai folyamat során kizárólag azért nem foglalkoztunk eddig az ezen a téren már klasszikusnak számító „a cigányok szaporodnak, a magyar meg csak fogy” témakörrel, mert a társadalom betegsége sokkal mélyebb annál, hogy az a faji átrendezés és gazdasági szerkezeti problémák körében megoldható lenne. Mint az a későbbiekben bővebben is kifejtésre kerül, a magyar társadalom minőségi romlása az elsődleges kiváltó oka a faji arányok felborulásának, az idegen gondolkodásmód és viselkedésminták átvételének. Az utóbbi problémákra adott bármiféle reakció csak tüneti kezelés, ez önmagában nem fogja visszaadni a magyar társadalom életerejét, a magyar gondolkodásmódot, a magyar viselkedéskultúrát és a magyarságra jellemző szellemi sajátosságokat, de leköti az egyébként annak feltámasztására fordítandó energiákat. Ez még nem lenne probléma egy fizikailag gyarapodó nemzet esetében, ahol bőven van utánpótlás, azonban hatalmas probléma egy a végleges elfogyás szélén álló, rossz fizikai és szellemi állapotban lévő lakosság esetében, ami egy utolsó támadásba fekteti minden erejét, a megújulás megszervezése helyett. Épp itt az ideje, hogy a magyar társadalom esetében a fizikailag egészséges nemzetekre jellemző terjeszkedési ösztönt felváltsa a befelé fordulás, a saját társadalom újjászervezésére tett magas szinten összehangolt erőfeszítés, és a birtok visszaszerzését egy belső öntisztítási folyamatnak kell megelőznie, mind szellemileg, mind pedig fizikailag. Ennek kezdete pedig a mind fajilag, mind pedig szokásaiban, lelkületében és szellemiségében magyar közösségek által alkotott formáló rendszer felépítése, ami a magyar állam csíráját képezi.

Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet