„… a pártnak és saját kommunista lelkiismeretemnek tartozom”Heller Ágnes, az etika nagyasszonya (2. rész)2011. április 23. 08:20
Falusy Márton - Hunhír.info

„Elmentem a Máté-passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta Urát, és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám.” Ezekkel a „bűnbánó” szavakkal kommentálta nagypénteken Heller Ágnes a csütörtökön nyilvánosságra került 1959-es levelét. Bach passiójában Péter „árulása” után az evangélista azt mondja, azonnal megszólalt a kakas, Péternek pedig eszébe jutottak Jézus szavai: „Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem.” A bachi recitativo utolsó mondata: „Und ging heraus und weinete bitterlich.” Magyarul: „És kiment s keservesen sírt.” De folytassuk ott, ahol csütörtökön abbahagytuk. Az alábbiakban Heller Ágnes önéletrajzi kötetéből, az 1998-ban megjelent Bicikliző majom című könyvből fogok sűrűn idézni.

Az 1959-es Heller-levél első mondatában az MSZMP tagjaként említi önmagát a szerző (lásd: „Mint az MSZMP tagja kommunista kötelességemnek érzem” stb.). Filozófusunk azt írja önéletrajzi kötetében az 1957-es évről, hogy „májusban léptem be az MSZMP-be, és már a következő márciusban ki is zártak onnét”. Az 1959-es levélben az áll, hogy 1957 márciusában (s nem májusában) lépett be a pártba, s a levél írásakor még mindig párttag volt. Könyvének 139. oldalán viszont az előbb idézett mondat olvasható, miszerint 1958 márciusában zárták ki a pártból. Igaz, a kötet 141-142. oldalán már azt olvassuk, hogy „pártfegyelmit a Központi Ellenőrző Bizottság rendezett számomra ’58 őszén, nem a helyi pártszervezet”. S most jöjjön egy hosszabb idézet a könyvből, miként zajlott a kizárási procedúra:

„Fejemre olvasták az ’56-os ellenforradalomban való részvételt, amiért kizártak. Fellebbezésnek helye nincs. Nagyon dühös voltam, azt hitték, hogy szomorúságból, pedig a feszültségtől, idegességtől fakadtam sírva. /…/ Ott is védtem az álláspontomat. Azt mondták: ’ellenforradalmi tevékenységért…’. Azt válaszoltam: ’Nem ellenforradalom, forradalom volt, nem történt antiszocialista agitáció.’ ’Ellenforradalmi irományokat írt és terjesztett az egyetemen…’ ’Etikáról írtam, és az tudományos kérdés.’ Mondtam a magamét, miközben tudtam, hogy tökéletesen fölöslegesen beszélek. Feszült voltam. Az ember mindig fél. Magától. Ilyen helyzetekben attól fél: hátha enged nekik, hátha az utolsó percben mégis önkritikát gyakorol. Vibráltam a feszültségtől, ezért radikálisabban beszéltem, mert meg akartam előzni, hogy engedjek. Olyan frech (értsd: szemtelen) voltam, amilyen frech csak lehettem. Nehogy valami megroppanjon bennem.”

Foglaljuk össze a „tényeket”. 1959-es levele szerint Heller abban az évben még párttag volt. 1998-as önéletrajzi könyvében két verzió olvashatunk: 1./ 1958. márciusában zárták ki a pártból; 2./ 1958 őszén zárták ki a pártból. Mi az igazság?Jó lenne, ha valaki a levéltári anyagok közül kibányászná a szükséges iratokat. Vajon tényleg olyan „frech” volt Heller az állítólagos fegyelmi tárgyaláson? Mert itt nemcsak a dátumok nem stimmelnek, hanem a hősi magatartás is kérdéses. Az 1959-es levél ugyanis éppen azt bizonyítja, hogy bizony valami megroppant a mi Hellerünkben. Nem volt „olyan frech”, amilyennek utólag beállítja magát. Mert végül is önkritikát gyakorolt.

Az 1959-es levélből korábban idéztem azt a részt, ahol Heller elmondja: hibái felismerésében nagy szerepet játszott az „a kis pártcsoport”, amely abban a középiskolában működött, ahol „ezt az utolsó esztendőt töltöttem”. Ez a megjegyzés is bizonyítja, hogy 1959-ben íródott a levél, hiszen 1958 első felében zajlottak az egyetemi tisztogatások, ekkor rúgták ki Hellert is. Önéletrajzi könyvének 141. oldalán olvassuk, hogy megengedték neki: válassza ki azt a középiskolát, ahol tanítani szeretne: „Vakon rávágtam, hogy abban a középiskolában, amelyik a lakásomhoz legközelebb fekszik. Ez a Kossuth Zsuzsa Gimnázium volt.” Itt álljunk meg egy pillanatra: az „ellenforradalmi tevékenység” miatt a pártból kizárt Heller gimnáziumi tanár lesz. Ellenforradalmár a katedrán? Ki ne tudná: a forradalom után sok-sok embert örökre eltiltottak a tanári pályától (közöttük volt például Antall József, a későbbi miniszterelnök is).

Az előző részben idéztem a levélnek azt a részét, amelyben Heller „ellenforradalomról” beszél, ideológiai „nüansz-fenntartásokat” említ, amely fenntartások miatt nem tudott a „közös harcba” bekapcsolódni. Heller azt is írta 1959-ben, hogy az „ellenforradalmat”’ egy ideig helytelenül értékelte, de már leverése előtt „tisztában voltam ellenforradalmi jellegével”, csupán a „leverés” módját illetően volt különvéleménye („belső erőből is le lehetett volna verni”).

Heller önéletrajzi kötetének egyik fejezete ezt a címet viseli: ’56. Húsz oldalon keresztül mesél arról milyen lelkesen vett részt a forradalomban. Már a forradalom kezdetén Litván Györggyel megalapította az MSZMP-t (ez nagyimrés párt lett volna), mert „nem akartam többet hallani a Magyar Dolgozók Pártjáról”, és ott sündörög a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága körül is (i.m. 126. o.). Megjegyzem, sehol nem találtam adatot arra vonatkozóan, hogy ennek az értelmiségi bizottságnak a munkájában részt vett volna a szerző. Heller hosszan ecseteli, hogy a forradalom idején milyen köpönyegforgatók voltak a korábbi kommunisták, akik „két nap alatt mind felfedezték magukban az eredendő szociál- vagy kereszténydemokratát”. Ezen Heller persze akkor nem kesergett, hisz „annyira örültem a forradalomnak, hogy az emberi komédián is inkább nevettem” (i.m. 127. o.), s folytatta tovább az MSZMP szervezését (ami persze szintén legenda, Heller „pártszervező” munkájáról még a balos történetírás sem tud).

Hogy 1956-ban valójában mivel teltek Heller napjai, nem tudjuk. A Köztársaság téri pártház ostroma után állítása szerint végre tollat ragadott, s írt egy cikket, amely „arról szólt, hogy ne lincseljünk, hanem állítsuk bíróság elé a bűnösöket”. Ezt a cikket a szerző szerint „meg lehetne találni az egyik lapban, H. Á-val írtam alá” (i.m. 129. o.).Végignyálaztam az ’56-os újságokat, az önbíráskodás ellen többen is írtak (például Szilvási Lajos, a későbbi népszerű regényíró), de nem sikerült H. Á. irományára bukkannom.

Míg tehát az 1959-es Heller-levélben azt olvassuk, hogy a november 4-én kezdődő szovjet invázió előtt felismerte az ’56-os események „ellenforradalmi” jellegét, az 1998-as önéletírásban már lelkendezve beszél a forradalomról. Lássunk egy apró részletet a könyvből:

„Úgy éreztem, hogy Magyarország most nyeri vissza a normalitását. Elvesztette 1919-ben a trianoni békeszerződés rettenetes sokkja után, a kommünnel, a fehérterrorral, a horthyzmussal, a nácizmussal, a kommunizmussal, a sztálinizmussal – csupa-csupa őrülettel. Először éreztem magam valahol otthon!” (i.m. 128. o.)

Az idézett szövegben témánk szempontjából egyetlen „apróság” fontos: Heller a kommunizmust is őrületnek nevezi. Ehhez képest 1959-es levelét - nem árt elégszer ismételni - ezekkel a szavakkal kezdte: „Mint az MSZMP tagja kommunista kötelességemnek érzem…”.Magyarán: Heller szerint Heller csupa-csupa őrület. Ebben igaza lehet.

A forradalom leverése utáni hangulatát is felidézi önéletrajzi könyvében az etika nagyasszonya. Néhány sort ebből a részből is érdemes idemásolni:

„Kádárt mindenki gyűlölte, a pár kommunistát kivéve, aki csatlakozott hozzá. ’Itt pisál a szabad város, le van szarva Kádár János’ – firkálták föl a vécékre, és ez nemzeti érzést fejezett ki.
Itt egy forradalmat vertek le: ez világos volt, de nem tudtuk, milyen mélységig sikerül leverni. Mi jön utána? /…/ Végiggondoltuk az alternatívákat. Mit csináljunk, hogy viselkedjünk, mit mondjunk, milyen álláspontot képviseljünk, lépjünk-e be az MSZMP-be, vagy sem?
/…/ Nekem az volt az álláspontom, ha a véleményemet el akarom mondani, egyetlen fórum mutatkozik: a pártgyűlés. Úgy viselkedem, hogy kizárjanak – egy fél éven belül ez meg is történt.” (i.m. 133. o.)

Heller önéletírásának egyik legzavarosabb része az, ahonnan a fenti sorokat idéztem. Azt írja a szerző: nemzeti konszenzus volt abban a tekintetben, hogy „le van szarva Kádár János”, tehát a szovjet szuronyokra támaszkodó párt. Heller azonban „végiggondolta”, mi a teendő, s belépett – a szarba. Úgy gondolta, a szarban állva tudja csak elmondani a véleményét – a szarról. Nagyon érdekes etikai álláspont. Sorolni lehetne azonban azokat a volt kommunistákat, akik Hellerrel ellentétben nem léptek be a kádárista szarba. Közülük sokan bitófán végezték, sokan évekig börtönben tengődtek.

A fenti idézetben többes számot használ Heller. Kivel gondolta végig „az alternatívákat”? Első férjével, Hermann Istvánnal. Azzal a Hermannal, akit most azzal vádol: ő hamisította a nyilvánosságra került 1959-es Heller-levelet. Hermann már nem tud védekezni, negyed százada halott. Hermann is Lukács György tanítványa volt, őt is kirúgták 1958-ban az állásából (a filozófiai intézetben dolgozott), s 1957-ben – feleségével ellentétben – nem lépett be a pártba. Hermann is gimnáziumban tanított hosszú évekig, s csak a 60-as évek derekától kezdett emelkedni a pályája: a 70-es évek végétől már ő a hazai filozófia „feje”, akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár.

Önéletrajzi könyvében Heller nagyon csúnyán ír első férjéről, akit – saját vallomása szerint – a 60-as évek elején azért hagyott el, mert Hermann kollaborálni kezdett a hatalommal. Idézem Heller önéletírását:

„Hermann kompromisszumot akart kötni a rezsimmel. Nem mintha jobban szerette volna, mint én, inkább alkalmazkodni akart hozzá. Megmondta: ’Gyerekem, nincs más mód, bent vagyunk az alagútban, s ha nem akarunk úgy meghalni, hogy ne legyen valami siker is az életünkben, csapjuk be őket. Csináljunk úgy, mintha egyetértenénk velük, és öt perc múlva megszerezzük az állásokat, nagyobb lesz a szabadságunk.’ Ösztönösen ellenálltam. Moralistának lenni nem mindig jó dolog, de ebben az esetben hasznosnak mutatkozott. Hermann stratégiáját aljasságnak gondoltam. Most kell rájönnöm, hogy nagyon rendes emberek is ugyanígy viselkedtek. Azt mondták: egy életünk van, hát miért ne alkalmazkodjunk? Hermannt nem tudtam többé tisztelni. Csak bátor ember méltó a tiszteletre.” (i.m. 153. o.)

Heller természetesen bátor embernek tekinti magát – éppen ezért ítélkezik könyvében élőkről és holtakról. S az ítélkezés szelleme vezette őt az etikához is. Olvassuk csak el az alábbi szavakat:

„Szerettem volna tudni, hogyan válik lehetségessé Auschwitz vagy a Gulag. Mi történik az emberekkel? Miért vesznek részt a szörnyűségekben? Miért nem éreznek lelkiismeret-furdalást a részvételükért? Hogyan létezhet gonosz a világon? Szerettem volna megérteni a gonosz működését.” (i.m. 152. o.)

Jogos kérdés: miért vesznek részt emberek a szörnyűségekben? Miért nem furdalja őket a lelkiismeret? Heller például akkor lépett be a pártba, amikor Nagy Imrét és társait már deportálták, amikor már sok-sok ember vizsgálati fogságban ült, amikor statárium volt az országban, s már elkezdődtek a kivégzések. Miért csatlakozott a szörnyűségekért felelős párthoz? Az ő lelkiismerete miért nem háborgott? Antropológiai kérdés ez a javából.

A forradalom után – önéletírása szerint – Heller és barátai elhatározták, hogy mintegy kivonulva a világból olyan közösséget alkotnak, amely távol van a politikától. Ez volt a „ködkolostor”. A „ködkolostori” közösségbe tartozott Heller, Hermann, Vajda Mihály, Szerdahelyi István és mások. Heller szerint először Szerdahelyit „szippantotta ki” a hatalom, aztán következett Hermann (i.m. 146-147. o.). Úgy tudom, Szerdahelyi – a Kádár-kor egyik vezető ideológusa - még él. Milyen jó lenne, ha ő is megnyilatkozna végre. Mert a helleri önéletírás azt sugallja, hogy szerzőnk baráti köréből szinte mindenki eladta a lelkét a kádári ördögnek, mindenki lepaktált a hatalommal – csak Heller és néhány barátja (a Márkus-házaspár, a Vajda-házaspár) maradt itt tisztességes és erkölcsös. 

Végezetül lássuk a Heller-levélnek azt a passzusát, amely napnál világosabban bizonyítja:Heller a saját múltját nemcsak hogy meghamisítja, de még egyes műveit is átértelmezi a kor követelményeinek megfelelően. Nyugodtan megteheti. Mert – például - ki olvassa ma el a szerző 1957-es könyvét, amelyre korábban már hivatkoztam? Az érthetőség kedvéért az első részben leírtakat kell megismételnem.

Heller Ágnes Kosztolányi-könyve 1957-ben jelent meg. Címe: „Az erkölcsi normák felbomlása”. Alcíme: „Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában”. A karcsú kötet 2000 példányban jelent meg, szedését 1957. március 30-án kezdték meg. A dolgozat – a 142. oldalon található megjegyzés szerint – 1955 őszén született, tehát a forradalommal semmilyen kapcsolatba nem hozható. A könyv élén álló mottó azonban egyes elvtársakat elgondolkodtatott: „A magyar íróknak ajánlom”. Amikor a könyv 1957-ben megjelent, egyes elvtársak azt hihették: a forradalmat előkészítő és mellette kiálló magyar írókra gondolt Heller Ágnes. De ez az értelmezés helytelen – ezt fejtette ki levelében az etika nagyasszonya. Ismét idézem Heller 1959-es szavait:

„Kosztolányi könyvem világosan és egyértelműen a polgári értelmiség jellemtelensége, köpenyegforgatása ellen irányult. Elemzésem az ellenforradalom előtt, alatt és után, sajnos, túl sok alátámasztást is kapott. A polgári ideológusok ezt a könyvet így is fogták fel és ezért is fogadták ellenszenvvel. Kiss elvtárs tévesen vonatkoztatott egyes részleteket az ellenforradalom helytelen megítélésére, minthogy a könyvet még 1956 januárjában adtam le a kiadónak.”

S most lássuk, miként értékeli negyven évvel későbbi önéletrajzi kötetében a Kosztolányi-könyvet:

„Kosztolányi-könyvemet Kosztolányi elleni támadásként mindenki félreértette. Kosztolányit persze nagyon szerettem, de dedikálása, hogy ’a magyar íróknak ajánlom’, arra célzott: Kosztolányi elárulta ’19-et, amelyet annyira szeretett és támogatott. Nem értették meg, hogy ez az allegória ’56-ra mutat. Az írók ne árulják el ’56-ot. Kosztolányi számomra egy metafora volt: inkább etikáról szólt, hogy az író milyen etikát kövessen. /…/ A viselkedésén keresztül egy magatartást elemeztem – úgy éreztem, hiba volt részéről az éles fordulat, ahogy a Tanácsköztársaság eszméjét egy perc alatt elvetette. Azt gondoltam, mindenki megérti, hogy nem Kosztolányiról van szó. Nem értették meg. Az én hibám, nem szabad metaforákban beszélni.” (i.m. 150. o.)

Erre szokták mondani: „És nem szakadt le a plafon!” Heller Ágnes 1998-as önéletrajzi könyvében azt akarja megmagyarázni az olvasónak, hogy ’57-es Kosztolányi-könyve – metafora volt.
Figyelmeztetés a magyar íróknak: ne hagyják cserben ’56-ot, amint Kosztolányi elárulta az 1919-es kommün eszméit. Az ajánlás – „A magyar íróknak ajánlom” – a mai Heller szerint éppen a bukott forradalom melletti kiállásra akarta ösztönözni az írókat.

Heller persze nyugodtan hazudhat: Kosztolányi-könyve – címét ismét leírom: Az erkölcsi normák felbomlása - 1957 óta új kiadásban nem jelent meg, igazi ritkaság, többnyire még a könyvtárak polcairól is hiányzik, tehát alig akad ember, aki alaposan elolvasta. De miről is szól ez a könyv?

Az erkölcsi normák felbomlása című Heller-könyv – Kosztolányi pályájának szélsőbalos elemzése. Köztudott, hogy az 1919-es kommün bukása után Kosztolányi az Új Nemzedék című lap munkatársa, Pardon-rovatának szerkesztője lett. Ebben a rovatban olyan cikkek jelentek meg, amelyek nemcsak keményen antikommunisták és olykor zsidóellenesek voltak, hanem a kommunistákkal lepaktált jeles közéleti személyeket is megtámadták (s persze a vörös diktatúra vezéreit sem kímélték). Az is köztudott, hogy ebben az időben a nemzeti érzelmű magyar írók megszervezését Szabó Dezső Kosztolányival „karöltve” végezte.

Heller szélsőbalos könyvében szembeállítja a „szélsőjobbra” tolódott Kosztolányit a kommün eszméit állítólag elfogadó Kosztolányival. Heller szerint az újságíró Kosztolányi Kun Béla országlása idején a kommunistákat dicsőítette, majd a kommün bukása után az ellenkező oldalra állt, s a vörösöket kezdte gyalázni. Erről így ír Heller:

„Költeményeiben undorral írt minden politikáról, mint újságíró pedig dicsérte az éppen fennállót. A proletárdiktatúra alatt a proletárdiktatúrát, az ellenforradalom alatt az ellenforradalmat.” (i.m. 25. o.)

Szögezzük le: Kosztolányi nem támogatta a kommünt. A Kosztolányi-szakirodalomban ma már közhely, hogy például igencsak nehezményezte a zsidók jelentős szerepét a bolsevizmusban. Kosztolányi ugyanis magyar volt. Ami pedig az említett Pardon-rovatot illeti: nem tudjuk, milyen cikkeket írt oda, hiszen a rovat írásai névtelenül jelentek meg.

Heller alaptézise tehát hamis: Kosztolányinak nem volt mit megtagadnia, mert nem volt bolsevik múltja. Nem igaz, hogy Kosztolányi az aktuális kurzus szerint váltogatta politikai véleményét. De Hellernek igazából nem is ez a baja Kosztolányival. Olvassuk el figyelmesen az alábbi sorokat:

„Tehát Kosztolányi életpályája azt bizonyítja, hogy a nagy, realista művészet kibontakozásának alapja: a valósághoz való pártos állásfoglalás. Kosztolányi pályája bizonyítja, hogy csak az az író tudja tehetségét művészetében maradéktalanul megvalósítani, akinek vannak szilárd elvei és világnézete, aki tudja, mi a jó és a rossz, kit szeret és kit gyűlöl, tovább, akinek világnézete, erkölcse a történetileg vagy világtörténetileg jó és új emberi, társadalmi törekvéseket segíti, az elveihez és ezáltal önmagához következetes, a társadalom iránt s ezen keresztül önmaga iránt felelősséget érző, jellembelileg szilárd ember.” (i.m. 140-141. o.)

Világos: Kosztolányi – helleri olvasatban – jellemtelen ember volt. Mert hiányzott belőle és írásművészetéből a „pártos állásfoglalás” (ez egy leninista jelzős szerkezet). Mert nem volt szilárd világnézete. Vagyis: mert nem volt kommunista. Pedig Kosztolányi gyűlölte a kapitalizmus világát, mégsem találta meg az egyetlen helyes utat:

„Itt csak a proletariátus irányában lehetett volna szilárd kiutat találni. És éppen ezen az úton torpan meg Kosztolányi.” (i.m. 23. o.)

Mivel a munkásosztály és pártja felé nem lelte meg útját szegény Kosztolányi, a „pártos állásfoglalás” helyett az erkölcsi nihilt választotta. Újságírói magatartása: egyszer ezt írom, máskor az ellenkezőjét. Heller általánosítva ki is mondja ítéletét:

„Akik egyik nap az egyik elvet és másnap ennek ellenkezőjét vallják egyforma energiával és meggyőződéssel, nézzenek tükörbe: a kapitalista újságíró-morál néz vissza rájuk.” (i.m. 141. o.)

Vajon ha Heller Ágnes a tükörbe néz, mi néz vissza rá? Mert őrá pontosan illik a jellemzés: egyik nap ezt mondja, másik nap pedig az ellenkezőjét. 1959-ben a pártnak címzett levelében helyesen jellemezte Kosztolányi-könyvét: „egyértelműen a polgári értelmiség jellemtelensége, köpönyegforgatása ellen irányult”. Kosztolányi-könyvének valóban ez a tárgya (ennek bizonyítása miatt idéztem belőle néhány részletet); Kosztolányi csak példa erre a „polgári” jellemtelenségre, hiszen „a hagyományos erkölcs revíziója tekintetében ő járja végig legkövetkezetesebben a magyar dekadens értelmiség erkölcsi nihilizmusának útját” (i.m. 9. o.)

Negyven évvel későbbi önéletrajzi könyvében már azt akarja velünk elhitetni Heller, hogy szélsőbalos könyvével az ’56-os forradalom lángját akarta őrizni – s a magyar írókat is erre akarta ösztönözni. Ez az állítás azért is nevetséges, mert könyvét – mint korábban említettem – 1955 őszén-telén írta, s 1956 januárjában adta át a kiadónak. Hol volt még akkor a forradalom...

Írásom végére értem, bár még hosszan lehetne idézni Heller vaskos önéletrajzi könyvéből. Tudom, írásom befejező része hosszúra sikeredett, de a szembesítés műfaja megköveteli a sok-sok idézetet. Remélem, sikerült bebizonyítani a kedves Olvasónak, hogy a helleri hazugságözön még Magyarországon is párját ritkítja. Az antropológiai kérdésre – hogy a Heller Ágnes nevű lény miért nem jó, hiszen írásomat ezzel kezdtem – a választ természetesen nem tudom. De a megértéshez talán közelebb jutottam.

U.i.: Írásom második részét Heller nagypénteki nyilatkozatával, a Máté-passióra, Péter apostolra való „szerény” hivatkozásával indítottam. Péter háromszor tagadta meg Jézust, aztán megszólalt a kakas, s ez a kemény férfi sírva fakadt. Miután Bach művében mindezt „elrecitálja” az evangélista, fölcsendül a Máté-passió legszebb áriája, az „Erbarme dich” kezdetű altszóló. Nem az Urat megtagadó Pétert halljuk – a bűnbánó lélek fordul Istenhez: „Erbarme dich, mein Gott, um meiner Zähren willen! Schaue hier, Herz und Auge weint vor dir bitterlich.” (Hevenyészett fordításban: „Irgalmazz, Istenem a könnyeimért. Nézd, szív és szem keserűn zokog előtted.”) A Youtube-on megtalálható az ária talán legszebb (immár negyven éves) felvétele, amelyen a világhírű magyar énekesnő, Hamari Júlia énekli az altszólót (a Müncheni Bach Zenekart Karl Richter dirigálja). Aki teheti, hallgassa-nézze meg ezt a néhány perces felvételt. Nem Heller Ágnes miatt – őt felejtsük el -, hanem azért, mert húsvét van. Költözzék egy kis csönd a szívünkbe, s figyeljünk Bach gyönyörű zenéjére. Áldott húsvétot kívánok a kedves Olvasónak.