Mosolygó gyilkosok 

Álláspont

Nagyon nehéz ezt a cikket megírni.

Amikor azt olvassa az ember, hogy Marian Cozma gyilkosai nem a sitten lehelik ki sötét lelküket, akkor először nagy levegőt vesz, majd leírja, hogy elillant a maradék hite az úgynevezett igazságszolgáltatásban.

Ott ülnek a gyilkosok, mosolyognak, boldogok. Esélyt kaptak, hogy valamikor – nem is olyan soká – ismét szabadok legyenek.

A Győri Ítélőtábla tegnap felmérhetetlen károkat okozott az országnak. A Marian Cozma halála utáni magyar–román közeledésnek vége, a normális, jó érzésű emberek koalícióját szétrobbantotta a tegnapi ítélet. El tudom képzelni, mit írnak a mai bukaresti lapok, és bármit is írjanak rólunk, igazuk lesz.

Szégyellem, hogy a magyar igazságszolgáltatás jogerősen relativizál egy aljas gyilkosságot. És mondanom sem kell, most egy jó ideig nem mernék Marian Cozma apjának a szemébe nézni.

Amikor ezt a cikket írom, szégyellem, hogy magyar vagyok. Aligha vagyok ezzel egyedül.

Őszintén kívánom Nagy Zoltán tanácsa valamennyi tagjának, akik a rendőrök, ügyészek és az elsőfokú bíróság munkáját lenullázzák, és a talárjuk mögé bújva ránk szabadítják a társadalmi feszültséget, hogy életükben egyszer kerüljenek olyan helyzetbe, hogy Sztojkáékhoz hasonló állatok veszik őket körbe villogó szemekkel. Érezzék csak át valamikor, néhány pillanatra, milyen érzés, amikor egy embernek álcázott fenevad pillanatokon belül beléjük vágja a kését.

Nem, ők soha nem kerülnek ilyen helyzetbe. Ők a mi szent bíráink. A sérthetetlenek. A bírálhatatlanok kasztjának kiválasztottjai. Minket valamennyiünket lemészárolnak majd, a vérünk elfolyik az éjszakában, de ők még mindig ott ülnek, ahol most is, és hűvös nyugalommal hozzák pompás ítéleteiket.

A Magyar Hírlap hosszú hónapokon át vívta a maga harcát, elmondtuk és leírtuk számtalanszor, hogy Magyarországon olykor következetlen és esetleges a bírói munka, nagyon sok a pályán a kontraszelektált, alkalmatlan ember… Azt üzenték nekünk, azt vetették az érveink ellen, hogy a bírák szakmai megítélése nem ránk tartozik, a törvények szelleméért a szakemberek felelnek.

Most ítéltek a szakemberek. És a gyilkosok mosolyognak, kacsingatnak. Hamarosan jönnek vissza közénk.

Ezért a mondatért egy magára valamit adó ember azonnal felpofozna valakit: „A vádlottak az elsőfokú ítélettel szemben sem Cozmát, sem Pesicset nem akarategységben, csak egymáshoz közel, egymásról tudva támadták meg, a megyei bíróság ezért megalapozatlanul terjesztette ki a történtek megítélését több ember elleni emberölés kísérletére.”

Itt elfogytak az érvek. Aki az akarategységet nem látja abban a tényben, hogy „egymáshoz közel, egymásról tudva támadták meg”, az valami olyasféle reménytelenségben lebeg a való élet felett, ahonnan nincs erkölcsi alapja ítéletalkotásának. Az ilyen ember sem önmagát, sem a környezetét, sem a társadalmat nem ismeri.

Én mostantól is betartom a törvényeket, de nem hiszek abban, hogy ebben az országban a megtámadott és a meggyilkolt embernek szolgáltatnak igazságot. Ha baj van, csak magamra számíthatok. Ezt üzeni nekem, nekünk, tízmillió magyarnak a Győri Ítélőtábla.

Az üzenetet vettük, és kicsit másként rendezzük be az életünket. Akár tetszik Nagy Zoltán tanácsának, akár nem. Mindenkinek természetes joga megvédenie magát, és amikor a szocializációs mázat lerántja rólunk az elméleti szakemberekből álló bírói tanács, akkor előbukkanunk teljes valónkban. Ahogyan megszülettünk, amilyenek vagyunk. Erősek és gyengék, vadak és védtelenek.

És a Győri Ítélőtábla azt is üzeni nekünk, hogy győzzön az erősebb, a jobb. Köszönjük a leckét. Vagyunk itt néhányan, akik nem vesztesnek születtünk.

A másodfokú ítéletet pedig kenjék a falra, igen tisztelt bírói tanács. Annyit sem ér, mint egy használt zsebkendő.