A nemzeti szocialista mozgalom híre most már gyorsan elterjedt. Hitler fáradhatatlan a weimari kormány elleni harcban s a küzdelemben a kormány ama törekvéseivel szemben, hogy a köztársaságot védőtörvényekkel mentsék meg a jobb-és baloldali radikálisok rohamaitól. Letartóztatják, hetekig fogságban tartják; mihelyt szabadlábra kerül, a harcot ugyanazzal a kíméletlen hevességgel folytatja. Beszédeit mind viharosabb lelkesedés fogadja. Állandóan növekvő hallgatótömegek áramlanak feléje. Az intellektuelek ezt egyáltalán nem képesek megérteni. Nem találják meg beszédeiben azt, amit ők "szellemnek" neveznek. Az úgynevezett "képzett emberek" gyakran mosolyognak e beszédek felett, amelyek előttük könnyen-érthetőségüknél fogva túlságosan banálisnak látszanak. Hitlernek, mint szónoknak a sikere kiforrott valóságérzetében és abban a lélektanilag biztos ösztönben gyökeredzik, hogy beszédeit mindig hallgatóságának szellemi színvonalán tudja tartani. Ezt a művészetét alaposan átgondolta és tudatosan fejlesztette ki. Erre nézve figyelemreméltó megjegyzéseket tesz könyvében, s Lloyd Georgeot hozza fel a zseniális népszónok példájául.

"Az államférfinak népéhez intézett beszédét nem azzal a benyomással kell mérnem, amit egy egyetemi tanárban idéz elő, hanem azzal a hatással, amit az népére gyakorol" - állapítja meg. Hitlerben különleges erővel és tökéletességgel összpontosultak bizonyos tulajdonságok, amelyek minden embert, aki nem csontosodott belé valamely politikai sémába, élénken megmozdítottak s végül magukkal ragadtak. Ő elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy a népet, a tömeget kell megnyernie, ha győzedelmeskedni akar. Ezt csak úgy érhette el, ha úgy beszélt, hogy mindenki, a legegyszerűbb ember a faluról, vagy az utcáról is megérthette. Ezért még nem kellett a jó és helyes gondolatokban szegénynek lennie.

A hatalom átvétele előtti beszédei meggyőzően világosak és népszerűek, anélkül, hogy azokat a legkevésbé is demagógiának lehetne ócsárolni. De ha igényesebb közönség előtt beszélt, vagy beszél, mint az később a birodalmi gyűlésen és sok más alkalommal történt, beszéde a mondatszerkesztés és a kifejezés egyszerűségével tűnik ki, ami a magasabb képzettségű publikumra is kedvező benyomással van, s azonkívül tempójával is, amelyet gyakorta diktál, a kevésbé iskolázott hallgatót is mindig magával ragadja. Ért ahhoz, hogy a vezető gondolatokat a legnagyobb világossággal fejtse ki s minden megállapítását azonnal követi a megokolás: először, másodszor, harmadszor. Sohasem elvont, beszédeiben sohasem él klisészerű fordulatokkal, nem retten vissza a nyersességtől, nem egyszer a gorombaságtól sem, s mindig a valóság szilárd alapján áll, akkor is, ha a hétköznapból az eszmék birodalmába emelkedik. De nemcsak a hallgató értelmét és tárgyi érdeklődését köti le. Ami nagy szónokká teszi, az mindenekfölött beszédeinek benső átérzettsége, szellemének teljes odaadása - valósággal megszállottsága - amely vulkánná változtatja, úgy, hogy hallgatóját, akarva-nem akarva, bensőjében ragadja meg annak a becsületes és bátor meggyőződésnek ereje, amely ebből a hamisítatlan emberségből feléje árad.

/Hitetlen akadékoskodtok gúnyosan kérdezték, ki dolgozza ki Hitler beszédeit. Azt, hogy mennyire megállja helyét Hitler, mint szónok, minden külső segítség nélkül, ragyogóan bizonyítja egyebek mellett az új birodalom első birodalmi gyűlési ülésén elmondott beszéde, amikor Wels szociáldemokrata képviselőnek állításait - aki megkísérelte a szociáldemokrata párt működését kedvező megvilágításba helyezni -, annyi felháborodással, szatírával és iróniával utasította vissza, hogy meggyőző erőben hozzá hasonlót Bismarck ideje óta nem hallottak./

És még egy más tényben rejlik beszédei mély hatásának titka; olyan tényben, amely a propaganda törvényeinek és a széles néprétegek lélektanának világos ismeretéből fakad. Hitler ugyanis gondosan ügyel arra, hogy nemcsak egy adott közönségnek, hanem az egész népnek, - amelyet meg akar győzni, - a figyelme szét ne forgácsolódjék, hanem mindig egyetlen ellenfélre összpontosuljon. "Minél egységesebben történik egy nép akaratának harcbavetése", mondotta egyszer, annál nagyobb lesz egy mozgalom magnetikus vonzóereje s annál hatalmasabb megmozdulásnak lendülete". Ezért szólal meg minden beszédében csak meghatározott számú, azonban annál zengőbb szavú harang s ezeknek zúgó hangját fáradhatatlanul hallatja. Újból és újból felriasztja a német népi öntudatot: "Ébredj Németország!" és rázza néptársai szociális lelkiismeretét: "A közérdek a magánérdek előtt!" s szüntelenül beleedzi a népbe, hogy a marxizmus a halálos ellensége, és a marxizmus s a zsidóság egy.

Azonban a retorikának ez a csodálatos művészete sem lehetett volna egymagában elég, ilyen hihetetlenül rövid idő alatt az emberek ezreinek és tízezreinek felrázására és megnyerésére s számtalan közömbösnek, sőt ellenfélnek lelkes hívekké való átváltoztatására. Más, eddig talán ismeretlen, vagy eléggé figyelembe nem vett varázsszereknek is kellett még lenniük, amelyek ezt a csodát véghezvitték. Valóban voltak ilyenek, s alapjukban véve igen egyszerű dolgok, csak még eddig nem jutott eszébe egyetlen államférfinak, vagy politikusnak sem, hogy igénybe vegyék. Annak előfeltételei, hogy ezek az eszközök kifejtsék hatásukat, adva voltak a politikai helyzetben. A német nép a háború, vereség, éhínség, szűkölködés, ellenséges elnyomatás és kiszipolyozás, infláció és a legkeservesebb kiábrándulás következtében olyan lelkiállapotba jutott, amely minden üdvöt ígérő tan iránt, legyen az kommunista nihilizmus, vagy vallásos hitbuzgóság, fogékonnyá vált. Készek voltak mindent elfogadni, ami radikális változást ígért.

És most valami sokkal erősebb és nagyobb következett be: nem egy eljövendő mennyország puszta ígérete - erről 1918 november óta éppen elég harsona zengett és hangzott el, - nem, hanem egy könnyen megérthető, valószerű tény megnyilatkozása, amely mindenkit érintett s amelynek beteljesülése éppoly magától értődő, mint boldogító volt. Egyszerre ráébredtek, hogy nem áll többé magában, nincsen elhagyatva és nincs örök ínségre utalva az, aki megtalálta annak a lelki és testi hazának az útját, amely mindenkinek erőt és biztonságot ad: az utat a népi közösség anyai ölébe. Hogy Hitlernek sikerült ezt a tetszhalálba süllyedt nemzeti érzést újból életre és virulásra kelteni, ez volt a varázskulcsok egyike, amelyekkel néptársainak szívéhez férkőzött.

Nemzeti érzés, amelynek semmi köze sem volt a hagyományos patriotizmushoz, amely nem hiúságban, hódítási és dicsőségvágyban, elbizakodottságban és uralkodni akarásban gyökerezett, hanem önzetlen odaadásban az ősök és élettársak, az ország és a rokonság, röviden: a közösség iránt. A népnek mintegy kötés esett le a szeméről, hogy alapjában véve mégis hatalmas, zárt egységet alkot és hogy ennek az egységnek erejétől minden átok, ami a háborús felelősségből, jóvátételekből, osztályharcból és pártoskodásból háramlott reá, kezd elsüllyedni a semmiségbe. Azoknak, akik Hitlert hallgatták, megnyílt a szemük, hogy van valami, ami kézzelfogható és valóságos s egyben titokzatosan mélyértelmű, ami mindannyiukat egybekapcsolja: a vér közössége. Ha Hitler "vért" mondott, többet értett alatta, mint a piros nedv anyagát. Ezzel a szóval egy meghatározott jelleg, egy körülírt életszemlélet és világnézet, egy faj szimbolikus zászlaját bontotta ki. Rohan Antal herceg írja "Schicksalsstunde Europas" című művében: "A nemzetiszocializmus egyik legnagyobb-szerű eredménye volt, amikor elérte azt, hogy egy egész nagy népet a vér nemesítésének ideáljára kötelezzen".

A vér és a faj az egyesek és a népközösség szempontjából oly mélyreható jelentőségének megvilágítása kellett, hogy rendkívüli hatást gyakoroljon arra a népre, amely erős zsidó elidegenedés alatt sínylett, és amelynek természetes, vérségét védő ösztöneit, egy nemzetközi és nemzetellenes irányzatú sajtó gyöngítette, s elvont illúziók zavarták. Szellemdús és professzori viták iránt, hogy a fajiság fogalma tudományos szempontból még egyáltalán nem tisztázódott s így például a zsidókérdést csak dilettánsok vehetik komolyan, a népnek nem volt érzéke. Jobban bízott megérzésében, mint az elméleti spekulációkban. /Rohan K. A. írja "Schicksalsstunde Europas" c. könyvében (343. o.): "Amennyiben pedig a faj fogalma még nem volna tudományosan feltárva, az nem a faj létezése ellen szól, hanem a tudomány képessége ellen. Mert minden ária, még a zsidóbarát is tudja, és pedig ugyanazzal a biztonsággal, amiként tudja, hogy él: a zsidó valami más, valami fajidegen./ A népnek még mindig élő vérségi ösztönét a nemzetiszocializmus faji programja nemcsak újjáélesztette a legszélesebb rétegekben, hanem a legünnepélyesebb formák között igazolta is.

És még egy dolog tette bámulatossá Hitler propagandáját: nem ígért a népnek semmit, semmiféle aranyhegyeket, sem a szükség azonnali megszüntetését, sem az élet biztonságát. Ellenkezőleg: óva intett az illúzióktól és a túlságos reménykedéstől. Sem nem csábított híveket magához, sem nem ajánlotta önmagát vezérükül. Amikor a "népbiztosok tanácsa" 1918 november 9-én kibocsátotta "Mindenkihez!" bombasztikus felhívását, ez a kiáltvány spékelve volt a legtúlzottabb ígéretekkel: A kapitalizmus legyőzve! Minden munkásnak igazságos jutalmazás! Munka és kenyér mindenkinek! Általános politikai felemelkedés! Igazi szabadság, szépség és méltóság!

Ezzel szemben Hitler az 1922 július 28-i tömeggyűlésen: "Aki ma a mi oldalunkon a nép vezére, igazságos Isten, az ugyan nem nyerhet semmit, hanem inkább elveszíthet mindent. Aki ma a mi oldalunkon küzd, az nem szerezhet babérokat, még kevésbé gazdag javakat, sokkal inkább végezheti a börtönben". És 1923 május 4-én: "Felmerül a kérdés: van-e alkalmas vezéri személyiség? A mi feladatunk nem a személyt keresni. Ezt az ég vagy adja, vagy nem adja. A mi feladatunk: megteremteni a kardot, amit forgatni fog, ha megjelenik. A mi feladatunk: a diktátornak, ha eljön, olyan népet adni, aki megérett számára!"

Első politikai fellépésétől kezdve egyetlen pillanatig sem közönséges becsvágy, /hogy becsvágya milyen jellegű, azt egyik nyilatkozata mutatja, amely a néptörvényszék előtt 1924 március 27-én tartott záróbeszéd során hangzott el: "Higgyék meg nekem, hogy én nem tartom érdemesnek egy miniszteri állás után törekedni. Nem tartom nagy emberhez méltónak, ha a nevét csak azzal akarja a történelemben megörökíteni, hogy miniszter lesz. Ez még azzal a veszéllyel is járhatna, hogy más miniszterek mellé temetik, elég ha megemlítem Scheidemann és Wutzlhofer nevét. Nekem nincs kedvem ezekkel egy kriptába kerülni. Ami első naptól fogva a szemeim előtt lebegett, ezerszerte több volt, mint miniszterré lenni. A marxizmust akartam szétrombolni. Ezt a feladatot meg is fogom oldani, és ha megoldottam, egy miniszteri cím csak nevetség volna számomra... Nem szerénységből akartam akkoriban "dobverő" lenni; ez a legnagyobb valami, a másik csekélység."/ sem holmi személyesen önző indító ok, hanem mindig csak egy: az egész lényét eltöltő és marcangoló szenvedély népe és hazája iránt.

Németországnak az idegen uralomtól való felszabadítása az elnyomatás leggyalázatosabb esztendejében, a Ruhr-megszállás idején is annyira fölébe emelkedik előtte minden más kívánságnak és reménységnek, hogy a Cuno kancellár által meghirdetett passzív ellenállás helyett aktív nemzeti ellenállást követel, mert hiszi, hogy e katasztrófa után a végleges felszabadulás következik. Mert meg van győződve arról, hogy a világ felháborodva a franciák eljárásán éppen ezt várja a németektől. A tömegek, amelyek hallgatták, tudják, hogy kész az eszméért, amelyért harcol, életét is feláldozni, mint ahogy ő is elvárta ezt a mozgalom híveitől. És ez megnyerte számára az utolsó kételkedőket is. /"A mai köztársaság meghal abban a pillanatban, amikor ezek közül a demokrata köztársaságiak, pacifisták stb. közül egy sem lesz hajlandó a parlament lépcsőin elesni. A mozgalom fel fog emelkedni, mert el van határozva arra, hogy eszméiért rálépjen az utolsó útra." (1923 augusztus 21-i beszéd.)/

Johannes Öhquist - A Führer Birodalma (3. A szónok)