Elnök: Szólásra következik Raffay Sándor ő excellenciája.

[Dr. Raffay Sándor. A bányai evangélikus egyházkerület püspöke. 1866-ban született Cegléden. Evangélikus, nos, m. kir. titkos tanácsos, püspök. Ősi székely családból származik, egyik őse Bocskai István felkelésekor a család másik három tagjával együtt Erdélyből Magyarországra jött, és a bécsi béke megkötése után Turánban, Turóc vármegyében birtokot vett és véglegesen letelepült. Nagyatyja, Raffay György a múlt század legelején telepedett le Cegléden és legidősebb fiúgyermeke, János egy ceglédi földbirtokos leányát vette el. Ebből a házasságból született mint ötödik gyermek. Az elemi népiskolát és a középiskola négy alsó osztályát Cegléden végezte, a felső osztályokat pedig Szarvason, ahol 1885-ben tett érettségi vizsgálatot. 1885-ben a budapesti tudományegyetem jogi karára iratkozott be, de már 1887 őszén a pozsonyi evangélikus teológiai akadémia hallgatója lett. 1890-ben egy esztendeig a jénai egyetemen folytatta tanulmányait. 1891-ben szentelték lelkésszé és szülővárosában vállalt segédlelkészi állást, de még ugyanabban az évben a lipcsei egyetemre iratkozott be és egy fél év múltán, 1892-ben a bázeli egyetem hallgatója lett. 1892-ben a besztercebányai evangélikus gimnáziumba hívták meg helyettes tanárnak, 1893-ban pedig a tápiószentmártoni egyházközség választotta meg rendes lelkészének. 1896 őszén az egyetemes egyház a pozsonyi egyetemes teológiai akadémia rendkívüli tanárának választotta meg, majd a főiskolai tanári vizsgálat után rendes tanár lett. 12 évet töltött az akadémiai tanszéken, ekkor több tudományos könyvet irt, megalapította és 12 éven át szerkesztette az első protestáns magyar tudományos teológiai folyóiratot, a Theológiai Szaklapot. A pozsonyi főiskoláról Budapestre került, mert a budapesti evangélikus magyar egyházközség 1908-ban lelkésznek hívta meg és azóta a Deák-téri templom lelkésze. A bányai evangélikus egyházkerület híveinek többsége 1918-ban püspökké választotta. Budapesti lelkészkedése alatt megindította a Budapesti Evangélikusok Lapját, majd az Országos Evangélikusok Lapját is és már azelőtt kiadott könyveit több új munkával, köztük az Újszövetség és a Jézus korabeli iratok nagy részének fordításával, amelyet görög eredetiből végzett, több beszédgyűjteménnyel és tudományos szakmunkával, valamint imádságos könyvvel gyarapította, összesen 45 szakbeli munkát írt és adott ki. Tudományos munkásságának elismeréséül először a debreceni, később a pécsi tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatta. Részt vett az összes nevezetes nemzetépítő és tudományos mozgalmakban, így a Területvédő Liga, a Keresztyén Egyesült Nemzeti Liga, a Magyar Nemzeti Szövetség, a Magyar Revíziós Liga, a Gyermekvédő Liga, a Luther Társaság, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, az Országos Protestáns Árvaegylet, a Protestáns Patronage és más egyesületek munkáiban. Kerekszámban vagy 200 társadalmi és szakegyesület tagja. Irodalmi munkásságának elismeréséül a Petőfi Társaság tiszteleti tagjai közé iktatta. Sokat járt külföldön is. Közvetlenül a világháború kitörése előtt állami érdekű egyházi teendők végzésére hivatalból meglátogatta az Észak-amerikai Egyesült Államok evangélikus egyházközségeit és a General Council és a Magyarhoni Evangélikus Egyetemes Egyház között szerződést kötött, amelyet a háború után az United Lutheran Church elnöksége újból megerősített. 1919 elején nemzetmentés ügyében járt Dániában, Svédországban, 1922-ben állami megbízással Romániában és 1935-ben Olaszországban. 1920-tól kezdve tíz esztendőn át részt vett a nemzetközi egyházi mozgalmakban és ekkor megfordult a többi között Svájcban, Hollandiában, Dániában, Finnországban, Németországban és Svédországban. A World Alliance alelnökei közé, a Life and Work elnöki tanácstaggá, a Faith and Order az állandó bizottság tagjává, a Lutherisch Weltkonvent alakulásakor egyik elnökévé, a Lutherischer Einigungswerk az Ängere Conferenz tagjává, a Protestantischer Weltverband és a Luther Akademie, valamint a Bible Society tiszteleti tagjává választotta. A finn Vöröskereszt-rend és az észt Fehér Rózsa-rend nagykeresztjének a tulajdonosa.]

Raffay Sándor: Mélyen t. Felsőház! A miniszterelnök úr imént elhangzott beszéde után meglehetősen nehéz helyzetben van az ember, ha a bírálat bizonyos mértékét is gyakorolni kívánja a szőnyegen lévő törvényjavaslattal szemben. Én mégis kénytelen vagyok néhány szempontot kiemelni, mert szükséges, hogy kiemeltessék éppen a közvélemény megnyugtatása érdekében. Az bizonyos, hogy nehezebben még ritkán született meg törvény, mint ez az úgynevezett zsidótörvény. A közvélemény minden része úgyszólván fel volt izgatva a javaslattal szemben, vagy mellette. Ez mutatja a probléma rendkívüli fontosságát, mutatja, mennyire belenyúlik nemcsak a nemzet közéletébe, hanem a magánéletbe és a családok életébe s az állampolgárok nagy részének egyéni és közéleti viszonyaiba is.

Ez a törvényjavaslat nem közömbös törvényjavaslat, sőt egészen és határozottan életbevágó. Ha azt a szempontot alkalmazzuk erre a törvényre is, mint amelyet minden törvényre alkalmaznunk kell, hogy csak arra a törvényre van szükség igazán, amelyet az élet hoz létre, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ezt a törvényjavaslatot is az élet kényszerítette ki. Úgy az igazságügy-miniszter úr, mint a miniszterelnök úr is többször rámutatott arra, hogy a magyar nemzeti és gazdasági élet megbomlott egyensúlyának visszaállítása elodázhatatlanná tette ennek a törvényjavaslatnak benyújtását. Elismerem, hogy csakugyan szükség van ezen a téren nyugvópontra juttatni a háborgó kedélyeket és az örökké nyugtalankodó közéletet, azonban kettőt hangsúlyoznom kell. Sohasem hittem el, hogy ezt a törvényt bárminemű, külső behatás nyomása alatt készítette volna el a m. kir. kormány. Nincs nekünk szükségünk külső nyomásra, nincs szükségünk külső példák utánzására, a magyar élet kitermeli a maga törvényeit, kitermeli az élet rendezésére szükséges szabályzatot. Ezt is az élet termelte ki. Azt sem hiszem el, hogy a keresztyén ifjúság egy részének elhelyezkedése kényszerítette volna a kormányzatot arra, hogy ezt a törvényjavaslatot meghozza. Meggyőződésem az, hogy a magyar ifjúság, általában a magyar eleme ennek az országnak akkor helyezkedhetik el igazán és nyugodtan, ha az ősi szentistváni határok visszatérnek. Ebben a csonka országban az elhelyezkedés hiánya állandó marad.

Azt gondolom azonban, hogy maga a zsidóság volt egyik oka annak, hogy ezt a törvényjavaslatot ide kellett hoznunk. Sokszor feltették azt a kérdést, van-e zsidókérdés. Feltették 25 évvel ezelőtt, amikor a »XX. század«, az akkori liberális irányzatnak egyik legfőbb orgánuma körkérdést intézett a közélet embereihez, amelyben azt kérdezte, hogy van-e zsidókérdés. Erre a kérdésre én akkor azzal feleltem, hogy ha nem volna, akkor ezt a kérdést nem tették volna fel. Ha azonban eddig nem volt, akkor ennek a kérdésnek feltevésével a zsidókérdés tényleg szőnyegre került. Azóta szőnyegen is van. Nem ez indította meg azonban a zsidókérdést. A zsidókérdés sokkal régibb, visszanyúlik a keresztyénség előtti V. századig. A történelmi könyvekben a legelső nyoma ennek azt hiszem az, amit a bibliában olvasunk Eszter könyvében. Ott a következők állanak. »Így szólt Hámán Ahasvérus királynak«: – tehát Xersesnek, aki öt századdal élt Krisztus előtt – »Van egy nép elszórva és elkülönülve a népek között országod minden tartományában, amely nép törvényei különböznek minden nemzetétől, a király törvényeit nem teljesítik, a királyhoz bizony nem illik, hogy így hagyja őket. Ha a király jónak látja, adjon írást, hogy el kell őket pusztítani.«

Itt indul meg a zsidókérdés, az elkülönülés tényén, a külön élet és a külön jellemet képező életmód és életfelfogás tényén. Ezt nem a mi országunkban, nem is a mi korunkban termelték ki. Évezredek óta él ez. Minket azonban különösen az érdekel, vajon igazán idegen mintára foglalkozunk-e mi itt a zsidókérdéssel. Meg kell állapítanom, hogy ez a magyar történelemben nem új kérdés. A legelső nyomát Szent Lászlónál találjuk, az 1092-ben Szabolcs városában tartott zsinaton, ahol eltiltják a vegyes házasságokat, elrendelik a vasárnap kötelező megtartását, valamint eltiltják zsidók számára a keresztény szolgák tartását. Itt még igazán nincs zsidógyűlölet, csupán csak keresztyénvédelem és keresztyén állami berendezkedés. Kálmán király a zsidókat másképp szabályozta. Nem térhetek ki a történeti folyamat minden egyes jelenségére, pedig rendkívül érdekes volna nyomon kísérni, hogyan jutottunk el egészen a mai napig. Az az egy bizonyos, hogy az Árpádok korában a zsidók jólétben éltek, kiváló és jövedelmező hivatalokat töltöttek be. Az azonban kétségtelenül túlzás, amit az újabban éppen napjainkban szinte tömegszámban megjelenő könyvek, röpiratok, levelek és nyilatkozatok tartalmaznak, mintha a magyar honfoglalásban zsidók is resztvettek volna. Óriási tévedés vagy szándékos félremagyarázás ez, mert a kazárok, akikre hivatkoznak, a nyolcadik törzsként szerepelhettek, azonban ezek Mózes-vallású nemzsidók voltak, akik az akkori idők szokása szerint éppen úgy, mint a római birodalom területén, a római császárság idején is nagyon sokan felvették a Mózes-vallást.

Ugyanilyen elbírálás alá esnek a szombatosok is. Ezekről is szó volt éppen a napokban tartott bizottsági üléseken. Szombatosok ma Magyarországon úgyszólván alig vannak, talán 10–12 szombatos család lehet. 1588 körül Dávid Ferenc tanításainak túlhajtása következtében keletkezett a szombatosok szektája. Tudjuk, hogy Össy András, egy székely főnemes volt ennek patrónusa és megindítója, azután ennek fogadott fia, Péchy Simon, Bethlen Gábor kancellárja karolta fel ezt az irányzatot, I. Rákóczi György azonban letörte őket és kiűzte az országból. Ezután szétszórva Erdélyben itt-ott még mindig voltak szombatosok, gyülekezeteket is alkottak, de 1867-ben, amikor meghozták a zsidók polgári egyenjogúsításáról szóló törvényt, az 1867:XVII. tc.-et, 39 család formálisan is zsidóvá lett, tehát egyenesen belépett a zsidó hitközösségbe. Ma már azt hiszem, olyan kevesen vannak, hogy ezeket mint külön magyar zsidókat kezelni alig lehetséges. De nem is fontos ez. Ránk nézve az a lényeges, hogy itt kizárólag zsidókra hozunk törvényt, tehát Mózes-vallású esetleges ősmagyarokra ez a törvényjavaslat az én felfogásom szerint természetesen nem vonatkozhatik. Ha azonban mégis vonatkoznék, akkor olyan keveset érint, hogy erre a törvényjavaslatban alig lehet külön kivételt statuálni.

Nagy Lajos volt az első, aki a zsidókat kiűzte az országból. 1860-ban kiűzte őket, de ez az állapot csak öt esztendeig tartott, mert 1365-ben már visszafogadta őket és pedig gazdasági okokból. Ez a történeti tény talán figyelmeztetés lehet nekünk a tekintetben, hogy a gazdasági szempontokat ennél a törvényjavaslatnál egy kissé jobban mérlegre kellene tenni, nehogy úgy járjunk, hogy 4–5 esztendő múlva esetleg ezt a törvényjavaslatot is, éppen közérdekből, gazdasági okokból vissza kelljen csinálni. Ettől az időtől fogva, tehát a XIV. század közepétől fogva főnemesek és főpapok is együtt laktak a zsidósággal. Az együttlakás úgy történt, hogy amíg azelőtt egészen el voltak különítve, addig ezután a száműzött zsidók vagyonát, valamint sokszor bizony palotaszámba menő szilárd épületeiket is főnemesek és főpapok foglalták el s ezeknek birtokában akkor is megmaradtak, amikor a zsidók visszatértek. Ettől az időponttól kezdődik az együttlakás. Az bizonyos, hogy a mohácsi vész előtt az országban inkább azért foglalkoztak a zsidó kérdéssel, mert a vámok, a harmincadok és általában a nemzeti, gazdasági téren mutatkozó hasznot hajtó foglalkozások nagyobb része a zsidók kezében volt. El akarták különíteni a zsidókat már a mohácsi vész előtt a vegyesházi királyok alatt azzal, hogy térdig érő köpenyben tartoznak járni, külön zsidósüveget viseltek, amely hegyes volt, vörös köpenyt, sárga folttal, amint azt a budai törvénykönyv 1820-ban megállapította. II. Lajos elengedte ezt az öltözetet, de még a mohácsi vész előtt egyes városok, mint Buda, Sopron, Kismarton, Tata. Székesfehérvár, nem engedték be a zsidókat a város falai közzé. I. Ferdinánd volt az, aki elengedte a sárga foltot, viszont az ő utódja, Rudolf, kétszeres adót vetett és külön katonaadót rótt reájuk. III. Ferdinánd pedig 1647-ben egészen törvényen kívül helyezte őket, viszont azonban később ezt a tilalmat is visszavonták. I. Lipót elrendelte, hogy a királyi városokban nem szabad sem a vámot, sem az adót zsidónak bérelni vagy kezelni, úgyannyira, hogy a XVIII. század második felében, a vége felé, voltak magyar városok, ahol egyáltalán nem lakhattak zsidók, pl. Kassán is. II. József enyhítette a sorsukat azzal, hogy sok tekintetben könnyített helyzetükön, viszont azonban korlátokat is szabott: nem lehettek keresztény emberek felettesei, nem tarthattak keresztény szolgát, csak a zsidó esküt tehették le, ez pedig nagyon nehéz eskü volt, amint azt Werbőczy Hármaskönyvéből is olvashatjuk, csak a zsidó negyedekben lakhattak, zsidó-jelvényt viseltek, a földesúr bármikor elkergethette őket, céh tagjai nem lehettek, külön adókat fizettek, úgynevezett taxa tolerantiae-t, amely néha igazán rendkívül nehéz és terhes volt, így pl. Mária Terézia 1749-ben 20.000 forintot, 1755-ben 25.000 forintot, 1813-ban pedig már 160.000 forintot vetett ki a zsidókra évi katonaadó címén.

Amint tehát méltóztatnak látni, évszázadokon keresztül alig volt évtized, amikor a zsidókról újabb és újabb törvényt ne hoztak volna. V. Ferdinánd 1842-ben József nádor közvetítésére engedte el ezt a katonaadót és pedig elengedte úgy, hogy csak 1,200.000 forintot kellett fizetniök az összes zsidóknak az egész országban együttesen.

Minket azonban inkább az érdekel, hogy a XIX. században – mert sokszor hivatkoznak Kossuth Lajosra, Széchenyi Istvánra és a megújhodás nagy törvényalkotóira – miként gondolkoztak a zsidókról. Az 1840. évi XX. törvénycikk korlátolt polgárjogot adott a zsidóknak, azonban a galíciaiaknak ezt a polgárjogot nem kívánta megadni. Az 1839/40-iki diétán Vas, majd Pest vármegye követe javasolta az egyenjogúsítást. Ezt Deák pártolta elvben, a rendek el is fogadták, a felsőház, illetve a főrendek azonban elutasították. Az emancipációs javaslatot voltaképpen Eötvös József báró kultuszminiszter képviselte, ő nyújtotta be és az ő támogatására fogadták el, Kossuth azonban különbséget akart tenni már akkor is a hazai és a galíciai zsidók között és éppen talán erre kellene ennek a törvényjavaslatnak is a súlyt helyeznie, hogy a történelmi időkön át velünk együtt, történelmi folyamatokat átélt zsidóság és az 1914 óta beözönlött galíciai zsidóság között jogok tekintetében különbséget tegyünk.

Nevezetes, hogy a '40-es években a múlt században, tehát száz évvel ezelőtt bevándorlási törvényt sürgettek. Nem volna-e célszerű ezt a törvényt is kiegészíteni bevándorlási szakasszal, amely az ideözönlést lehetetlenné tenné? Mert teljesen igaz, amit az igazságügy-miniszter úr két beszédében, amelyet a képviselőházban tartott, kifejtett, hogy itt a környező népekre való hivatkozás, arra a bizonyos kétszázmilliót kitevő környező népességre való hivatkozás nem azt jelenti, mintha azok valamennyien zsidóellenes törvényeket hoztak volna, hanem azt jelenti, hogy abban van veszedelem Magyarországra nézve, ha esetleg az ott háborgatott vagy kiüldözött zsidók ide fognak ránk szakadni és szaporítják azt az elemet, amely a magyar nemzet szempontjából nem kívánatos és ebben a tekintetben ennek csakugyan gátat kellene vetni.

Az 1849-ik évi szegedi országgyűlés július 29-én kimondta, hogy a szabadságharcban érdemes zsidókat emancipálja, teljes polgárjoggal ruházza fel. Én igen bölcsnek és helyesnek tartom azt az intézkedést, amely ebbe a törvényjavaslatba a felsőház albizottsága által javasolt szövegben bekerült, hogy az 1848-ik évben már ittlakott családok ivadékai a törvény kellemetlen hatásai, korlátozásai alól mentesüljenek. Itt csak egyet kérnék tisztelettel az igazságügy-miniszter úr ő nagyméltóságától és a miniszterelnök úrtól, hogy miután ebben a bizottsági módosító javaslatban az a szöveg áll, hogy »akinek a szülei vagy elődei 1849 előtt már itt születtek«, és miután a születést igazolni ebből az időből az anyakönyvek hiánya miatt nem lehet, hogy e helyett az »itt laktak« szavak tétetnének. Ez nem nagy differencia, de így a szakasz megvalósítható, míg a másik adat szerint aligha valósítható meg. Tisztelettel javasolnám, méltóztassék ezt elfogadni. Tudjuk, hogy 1867-ben egyhangúlag fogadták el azt a törvényjavaslatot, amely a zsidóságnak teljes és tökéletes polgárjogot ad. Nem is volt semmiféle nyugtalanság egészen odáig, amíg Németországban meg nem indult egy zsidóellenes mozgalom, amikor feléledt az úgynevezett antiszemitizmus. Istóczy Győző 1875-ben még csak a beözönlés ellen szólt a képviselőházban. Wenckheim akkori belügyminiszter kijelentette, hogy a kormány minden törekvéssel szembeszáll, amely nem tartaná tiszteletben a már egyszer megszerzett és megadott polgárjogokat. Ez tehát hivatalos ellenzése volt Magyarországon az antiszemita mozgalomnak. Istóczy 1878-ban, tehát három esztendő múlva megalapította a nemzsidók szövetségét, tehát nem antiszemita szövetségnek nevezte, hanem csak nemzsidók szövetségének. 1882-ben javasolta az emancipáció eltörlését. 1883-ban alapította meg az antiszemita pártot, 1884-ben kulminált az irányzat. De hogy milyen kevés eredményt ért el, ezt mutatja az, hogy 1895-ben a XLII. törvénycikk a vallási egyenjogúság és viszonosság törvényes elvét és gyakorlatát a zsidóságra is kiterjesztette és még az áttérést is megengedte, ami azelőtt Magyarországon egyáltalában lehetetlen volt. Ismét nyugodott ez a kérdés 1920-ig, amikor a numerus clausus törvényét hozták. Ugyan mi okozhatta ezt a törvényt? Igen jól emlékszem arra, hogy amikor a világháborúnak vége volt és bekövetkezett a szomorú vöröskorszak, Magyarországnak talán leggyászosabb és legszégyenletesebb korszaka, többen azt a javaslatot tettük a zsidó vezető férfiaknak, hogy nyíltan, világosan és hivatalos formában keressék meg a módját annak, hogy a vörös uralomban irányítólag résztvett zsidó elemekkel a szellemi, lelki, erkölcsi kapcsolatot teljesen megtagadják és éppen úgy a Galíciából akkor már tömegesen beözönleni készülő zsidók befogadása ellen, a hazai zsidóság saját hitele és nyugalma érdekében is tiltakozzék. Meg vagyok arról győződve, hogy ha ezt a mi akkori jóakaratú, testvéries és magyar lélekből fakadó javaslatunkat az izraelita hitközség vezetői és általában a zsidóság vezetői elfogadták volna, a numerus clausus törvénye se született volna meg, mert hiszen itt a magyar lélek az antiszemitizmust sohasem táplálta, erősítgette és dédelgette. De vannak viszonyok és helyzetek, amikor kénytelen saját nyugalma és saját boldogulása érdekéhen olyan álláspontra helyezkedni, amely szembeállítja másokkal. Én azt gondolom, hogyha mindazokat a megoldási javaslatokat, amelyek ennek a nehéz helyzetnek, a zsidók gazdasági és közéleti térfoglalásainak szabályozását illető helyzetnek szanálását előidézhetnék, elővennénk, azt hiszem, olyan hihetetlen, a lélek tépelődését mutató és az önmagával belsőleg viaskodó emberi lélek kétségbeesését is világosan elénktáró képet kapnánk, amely szinte megdöbbenti az embert.

Én itt összeállítottam a zsidóktól és nem zsidóktól csak hozzám írásban beérkezett javaslatokat. Nem fogom ezeket ismertetni, csak megemlítem, (Halljuk!) hogy egymástól teljesen eltérő, tehát minden egyesben más-más szempontú megoldási javaslat van nálam, nem zsidóktól 47 és zsidóktól 17. Ez is azt mutatja, hogy mennyire foglalkoztatja a lelkeket ez a javaslat.

Én a bizottsági tárgyalásban a következőkről győződtem meg. A törvényjavaslat mostani formája nem képes eloszlatni azokat a jogos, komoly aggodalmakat, amelyeket kifejeztünk és amelyeket táplálunk. Szerettem volna, ha módosítások történtek volna a mostani javaslaton azokon a módosításokon kívül is, amelyeket a felsőház által kiküldött albizottság javasolt a bizottságnak és amelyekhez jóakaratú készséggel az igazságügy-miniszter úr hozzájárult.

A »visszazsidósítás« kifejezést az igazságügy-miniszter úr nem fogadja el, (Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter: Nem is helyes!) de én azzal a ténnyel szemben, hogy már egy évtized óta {keresztyén embereket most a törvényjavaslat zsidóknak minősít, igazán tanácstalanul állok. Úgy vagyok vele, mint Petőfi volt a feleségével, azt kérdezem: hát minek nevezzelek? (Derültség.) Én ugyanis ezt nem tudom másnak nevezni, mint visszazsidósításnak, de ha más nevet adnánk neki, én azt is szívesen elfogadom. Egy azonban kétségtelen: minket, a keresztyén egyházak embereit rendkívül nehéz helyzetbe hoz ez a törvényjavaslat azért, mert a hozzánk tartozó, hozzánk idomult, a mi világnézetünket elfogadó és valló, a teljes asszimiláció készségét minden tekintetben kifejezésre juttató volt zsidókat, akik ma keresztyének, nem tudunk megvédelmezni egy törvénynek olyan káros kihatásai ellen, amelyekkel szemben megvédelmeznünk kötelességünk volna. Ezt érezni kell, mert ez nálunk olyan végtelenül nehéz feszültséget idézett elő, amelytől nem tudunk felszabadulni.

Legyen szabad megjegyeznem, hogy a törvényjavaslatot én azért tartom nagyon fájdalmasnak és aggasztónak, mert jobban szerettem volna, ha nem a zsidók ellen, hanem kizárólag csak a keresztyén magyarság mellett szólana ez a törvényjavaslat, ha több volna benne a pozitívum és kevesebb volna benne a negatívum. Azt is szerettem volna, ha ez a törvényjavaslat nem vágná az asszimiláció útját, mert, sajnos, ennek a törvényjavaslatnak két nagy fogyatkozása van. Az egyik az, hogy a már asszimilálódni kész, vagy egészen asszimilált zsidók egy részét is elzárja a további, a nemzedékeikben, leszármazóikban folytatódó asszimilációtól, mert hiszen azt mondja, hogy ilyen és ilyen feltételek mellett gyermekeik nem tekinthetők keresztyéneknek, a másik pedig az, hogy ez a törvényjavaslat lezárja a további befogadás, tehát a további asszimiláció lehetőségét. Ezt én az egyházak szempontjából sem tartom semmiképpen sem előnyösnek és nem tartom megfelelőnek sem.

Ami a megadott államjogok megvonásának kérdését illeti, a miniszterelnök úr az imént elmagyarázta ezt a kérdést, erre a világért sem akarok kitérni, egyet azonban még tisztelettel hangsúlyozni kívánok, azt, hogy ha a keresztyénség érdekében akar ez a törvény intézkedni, akkor a keresztyénség érdekeit minden tekintetben, tehát a zsidók jogos, természetes felvétele és beolvadása tekintetében is tartsa tiszteletben.

Egyébként a törvényjavaslatot a felsőház albizottsága által tett módosításokkal egészében elfogadom. A mai napon megkaptam azt a szöveget, amely a felsőház bizottságainak együttes jelentését tartalmazza, ebben azonban nélkülözök valamit és pedig a 16. §-hoz adott igazságügy-miniszteri magyarázatot. Ez az én tudomásom szerint a következőképpen hangzik (olvassa): »A 16. §-ban nem parancsoló rendelkezés vétetett fel, hanem lehetőség.« – Tudniillik itt a gazdasági kérdésekről van szó. – (Tovább olvassa): »Annyit kijelenthetek, hogy természetesen a birtokpolitikai szükségességek korlátain belül a mintagazdasági szempont, a kiválóan kezelt birtok mindenesetre sokkal méltányosabb elbánásban fog részesülni, mint az olyan birtok, amelyet mindennapi módon vagy gyengén, rosszul kezelnek. Mindezt azonban össze kell kombinálni mindenkor azzal, hogy milyen igények lépnek fel, mert vannak olyan igények, amelyeket szintén lehetetlen elhárítani. A kormány mindezeket figyelembe fogja venni, mert minden intézkedését a mezőgazdasági albizottság meghallgatásával, sőt ennek útján fogja végrehajtani. A törvény nem azt jelenti, hogy minden birtokot igénybe fognak venni, hiszen nincs is mindenütt igénylésre alkalmas személy.« Én úgy emlékszem és úgy tudom, hogy ez így a bizottságban szóbakerült és tisztelettel kérném majd az igazságügy-miniszter úr megnyugtató nyilatkozatát, hogy nem tévedek ebben a feljegyzésben.

Egyébként pedig azzal fejezem be felszólalásomat: lelkemnek bizonyos nyugtalanságával, bizonyos jogos aggodalmával fogadom el a törvényjavaslatot, ismétlem a módosításokkal, tehát nem a módosítások nélkül. Teszem ezt azért, mert bár nem elégít ki engem ez a törvényjavaslat, mégis a bizottsági tárgyalások folyamata alatt annyi jóakaratot, annyi megértést tapasztaltam mind az igazságügy-miniszter úr, mind a miniszterelnök úr részéről, hogy én teljesen megnyugszom az ő kezükbe letett törvény alkalmazásának majdan bekövetkező módszereiben. Másrészt tisztelettel arra kérem az én zsidó, vagy zsidóból kereszténnyé lett polgártársaimat, elégedjenek meg most ezzel a törvényjavaslattal, nyugodjanak ebbe bele, a mai viszonyok között jobbat, többet kieszközölni, megállapítani nem lehet. Hiszem azonban, hogy ennek a végrehajtása folyamán az emberiesség, a józan állampolgári körültekintés és az állam vezetésével megbízottak nagy erkölcsi és államjogi felelőssége meg fogja találni azokat a módokat, amelyek lehetőleg kevesbítik az egyéni és a családi keserűségeket. A törvényjavaslatot a bizottsági módosításokkal elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a baloldalon. – A szónokot többen üdvözlik)

Elnök: T. Felsőház! Az idő előrehaladván, a vitát megszakítom.

Legközelebbi ülésünket hétfőre, folyó hó 17-én délelőtt 10 órára tűzöm ki s azon folytatni fogjuk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvényjavaslat tárgyalását.

Hátra van még a mai ülés jegyzőkönyvének felolvasása és hitelesítése.

Kérem a jegyző urat, hogy a jegyzőkönyvet felolvasni szíveskedjék.

Agorasztó Tivadar jegyző (felolvassa az ülés jegyzőkönyvét).

Elnök: Van-e valakinek észrevétele a most felolvasott jegyzőkönyvvel szemben? (Nincs!) Észrevétel nem tétetvén, a jegyzőkönyvet hitelesítettnek jelentem ki és az ülést bezárom.

(Az ülés végződött délután 2 óra 6 perckor.)

Hitelesítik:

Andreetti Károly s. k. Bálás Barna s. k.

naplóhitelesítő-bizottsági tagok.

Kapcsolódó: "A zsidóság oly mértékben alakítja át a magyarság gondolkozásmódját, hogy ez a legnagyobb veszélyt rejti magában" (Teleki Pál)