Adolf Galland tábornok (1912. március 19-én született a németországi Westerholtban): német vadászpilóta, majd 1942-től a német vadász légierők parancsnoka, 104 igazolt győzelem fűződik a nevéhez. Ma 15 éve, 1996. február 9-én halt meg Remagen-Oberwinterben.

« A Reich összeomlott: sárba, vérbe, könnyekbe, de a szövetségesek szerint nem elég gyorsan. Siettetni kellett az agóniáját, hogy baráti szívességet tegyenek Sztálinnak. A légierő fogja megtenni a szükségest.

1945. február 3-án ezer négymotoros támadta a fővárost. Huszonötezer halott volt...

Február 13-án a RAF ezer gépe lebombázta Drezdát, annak szektornak a forgópontját, amelyet a Vörös Hadseregnek makacsul ellenálló Schörner hadsereg tartott. A következő napon és az utána következő napon az amerikai repülő erődök váltották fel az angolokat. Az egész város lángok martalékává vált. Ma még nem tudjuk az áldozatok pontos számát.

Két hónappal később az orosz és amerikai katonák találkozása az Elba menti Torgaunál megpecsételte Németország sorsát. A szovjet hadsereg áttörte Berlin utolsó védvonalát. Bécsben a vörös zászló lobogott a kormánypalotán. Ez volt vég.

Április 26-án felszálltam az utolsó harci missziómra. A repülőrajom Riehmben állomásozott, ebben a Salzburg külvárosában lévő kis helyiségben, egy olyan tájon, amelyen még Mozart sármja lebegett. Több gépet vezettem támadásra egy kis Maraduer alakulat ellen. Szerencsém volt, és egyet leszedtem, egy másikat pedig megrongáltam közülük. Amikor leírtam egy kanyart, hogy a nyomába érjek, egy sorozat átlyukasztotta a kabinomat, porrá törve a műszerfalat és a jobboldali hajtóművet. Egy Mustangnak, amely nyilván a felhőkben kalandozott, sikerült eltalálnia.

A gépem imbolygott, de végül a levegőben maradt. Siettem leszállni. Alighogy földet értem, bombaeső zuhogott a kifutópályára. Nem tudom hogyan, de sikerült letennem a gépet. Meg sem vártam, hogy leáll a motor, kiugrottam belőle, és bevetettem magam az egyik bombatölcsérbe. Mindenhol voltak. Ahogy a bombázás folytatódott, az idegeim megfeszültek. Hirtelen motorpöfögést hallottam mellettem. Egy motorkerékpár fékezett a bombatölcséremnél. Az egyik szerelőm volt, aki az életét kockáztatta, hogy megmentse az enyémet. Felugrottam a hátsó ülésre. Amikor kijutottunk a veszélyes körzetből, barátságosan hátba veregettem. Hátranézett és rám mosolygott. Megértette mindazt, amit még képtelen voltam neki elmondani.

Két héttel később, 1945 május 3-án, az utolsó gépeink a salzburgi repülőtéren álltak bármiféle álcázás nélkül. Az égbolton amerikai vadászok cikáztak, de nem gondoltak rá, hogy géppuskázzanak bennünket. Valószínűleg azt remélték, hogy hamarosan vezethetik ezeket a lökhajtásos gépeket, amelyektől annyira rettegtek. A város felkészült a Devers hadsereg előőrseinek fogadására. Amikor meghallottuk az első harckocsik robaját, a Messerschmittjeink lángra lobbantak. »

Général Galland, Jusqu’au bout sur nos Messerschmitt.