"Vannak igazságok, amelyek annyira kézenfekvõk, hogy az emberek nagy része talán éppen ezért nem látja vagy legalábbis nem ismeri fel õket. Az ilyen sarkalatos igazságok mellett néha vak módjára elhalad, észre sem veszi, és nagyon csodálkozik, ha valaki egyszer felhívja reájuk figyelmét. Százezrével hevernek a világon a kolumbusztojások, csak az a baj, hogy kevés a Kolumbusz.

Így sétál majdnem kivétel nélkül minden ember a természet kertjében, és azt hiszi, hogy mindent ismer és mindent tud, és mégis rák módjára halad el a természet egyik legsarkalatosabb alaptörvényének, a föld összes élõlényeinek bensõ faji zárkózottsága mellett.

Még a legfelületesebb szemlélõ elõtt is a természetes életösztön sziklaszilárd alaptörvényeként nyilvánul meg a nemzésnek és a szaporodásnak faji jellegzetessége. Minden állat csak saját fajtabelijével párosul. Csak a rendkívüli körülmények, mint pl. a rabság kényszere vagy a párosodásnak a saját faj keretén belüli lehetetlensége változtathatják meg ezt a törvényt. Ilyenkor azonban a természet mindenképpen igyekszik védekezni ellene, ami vagy élénk tiltakozása, vagy a kevert véruek további nemzõképességének megszunésében nyilvánul meg. Elõfordulhat az, hogy csökkenti az utódok termékenységét. Legtöbbnyire azonban megsemmisíti a kevertvéru egyedek betegségekkel és ellenséges támadásokkal szembeni ellenálló erejét.

Két különbözõ színvonalon álló lény keresztezõdésének eredménye a szülõk két szintje között fekszik. Ez azt jelenti, hogy az ivadék ugyan magasabb rendu, mint a szülõpár alacsonyabb rendu fele, de nem olyan magasrendu, mint a másik szülõ. Ebbõl kifolyólag e magasabb rendu faj elleni küzdelmében mindig õ lesz a vesztes. Az effajta párosodás tehát ellenkezik a természet akaratával, mivel a természet az életet mind magasabbra igyekszik fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem az erõsebb egyesül a gyengébbel, hanem, ha az elõbbi feltétlen gyõzedelmeskedik. Az erõsebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja. Ha ez a törvény nem lenne örök érvényu, akkor a szerves lények felfelé irányuló fejlõdése lehetetlen volna.

A fajtisztaság fenntartásának ösztöne a természetben általános érvényu, és ennek következménye nemcsak az egyes fajok tömör egysége, hanem faji egyedek egyöntetusége is. A róka mindig róka marad, a tigris pedig tigris; a különbség legfeljebb az, hogy az egyedek különbözõ fokú erõvel, értelemmel és szívóssággal stb. rendelkeznek. A róka sohasem lesz elnézõ a libával szemben, és a macska sem fog barátságos hajlamot mutatni az egér iránt.

Az egymás elleni küzdelem tehát itt sem annyira egymás elleni ellenszenvbõl, mint inkább az ösztönszeruségbõl (éhségbõl és szerelembõl) ered. A természet mind a két esetben csendes és elégedett szemlélõ. A mindennapi kenyérért folyó küzdelemben a gyenge, beteges és határozatlan egyed a vesztes, és a hímnek a nõstényért folytatott küzdelme is csak a legegészségesebbnek adja meg a nemzés jogát vagy legalábbis annak lehetõségét. Ez a küzdelem azonban a faj egészségének és ellenálló képességének fejlõdését szolgálja, tehát arra, hogy a fajt nemesítse."

(Adolf Hitler, Mein Kampf)