A Népszabadság április 12-i számában nekem címzett írásában Romano Rácz Sándor a cigányság helyzetét elemezte. Mivel az írás egészében higgadt hangvételű volt, úgy érzem, kötelességem a válaszadás.

Ami a magyar-cigány együttélés problémáinak megoldásához ugyanis a leginkább hiányzik, az az őszinte, kritikus, de érdemi vita. Írásommal ennek megjelenéséhez kívánok hozzájárulni.

A szerző a következőkkel kezdi: „A Jobbik ifjú titánjai nem emlékezhetnek arra az időre, amikor ezek az emberek alaposan kivették részüket az ország háború utáni újjáépítéséből a nehéziparban, a bányászatban, az építőiparban és a mezőgazdaságban…” Valóban, koromnál fogva csekély ilyen emlékem van, de szüleim elmondása alapján, valamint kelet-magyarországiként, történelemtanárként foglalkoztam az időszakkal. Igen, akkoriban sok cigány ember dolgozott építkezéseken, gyárakban, de egyúttal úgy érzem, hogy manapság megszépíti az emlékezet a 70-es, 80-as évek cigányságát. A helyzet ugyanis már akkor is rettenetes volt, és csak a mai állapotokhoz képest tűnhet idillinek. A cigány kultúra alapvetően vándorló jegyei, sajátos belső normái miatt évszázadok óta nem valósult meg a beilleszkedés, de ez a 60-as, 70-es években vált drámaivá. Ennek egyik – alig elemzett – oka pedig a modern tömegtájékoztatás volt, amely révén az addig jobbára zárt cigány közösségek, különösen a fiatalok előtt virtuálisan kinyílt a világ, de legalábbis Magyarország. Az amúgy is meglévő frusztrációkat pedig csak erősítette annak felismerése, mekkora szakadék van az ő és a többségi magyarság életnívója, szocializációs szintje között. A frusztráció pedig - ahogy tudjuk - további mentális zavarokat, jobbára agressziót szül.

A terjedelmi korlátok miatt most a további események nincs módomban elemezni, ezért egyből a végére ugrok: én a saját gyerekkoromban már egy agresszív, alulszocializált, munkakerülő cigányság képével találkoztam. És higgye el, Rácz úr, az én információim is elsőkézből valók, ugyanis Gyöngyös azon kertvárosi részében nőttem fel, amelynek szomszéd kerülete az országszerte hírhedt Duránda-telep volt. A cigányságról alkotott képem – amelybe persze beletartoznak a tisztességes cigány családok is – tehát egyáltalán nem előítélet, hanem utóítélet. Tapasztalat, amelyet a magyar társadalom túlnyomó többsége velem együtt átélt, átél, és amelyet furcsa mód nem egyszer oszt a cigányságnak kiemelkedett, asszimilálódott része is.

A szerző azt is írja, hogy a bőséges gyermekáldás a világon mindenütt együtt jár a szegénységgel. Ez igaz. Az is, hogy a cigány identitás része a korai házasság. Ez is. De arról már hallgat, hogy ennek modernkori továbbélését már egy elhibázott szociálpolitika biztosítja és generálja, amely a cigányságot kondicionálja a megélhetési gyermekvállalásra. Ahol – bármennyire is nehéz elfogadni ezt fővárosi, széplelkű értelmiségieknek – a gyermeket nem a gyermekért önmagáért, hanem az érte járó szociális kedvezményekért vállalják. Ennek a romboló pszichológiai hatásait a családra, a gyermekre és az egész társadalomra külön tanulmányban kellene vizsgálni. A Jobbik meri egyedül felvállalni, hogy ezt a – korai házasodásra és felelőtlen „sorozatterhességre” épülő – szokást meg kell törni, mert a következményei nem csupán demográfiai, de gazdasági és társadalmi katasztrófát okozhatnak. Néhány évtized múlva 3 millió munkanélküli cigány és 3 millió nyugdíj nélküli nyugdíjas nézhet farkasszemet egymással, és ez még a finomabb jóslat…

A cikk legizgalmasabb, legérdemibb részét idéznem kell: „Meghatározó a személyes mintaadás, amiben kiemelt szerepe van a szülőknek, az idősebb testvéreknek, unokatestvéreknek, nagybácsiknak, nagynéniknek, és a saját tapasztalataim alapján mindenekelőtt a nagyszülőknek. Ez a hatás kitörölhetetlen a felnövekvő nemzedék személyiségéből, miközben tizenkét-tizenhárom éves korára megtanulja az életben maradáshoz szükséges erőforrások megszerzésének, a túlélési stratégiáknak az előttük járó generáció által gyakorolt módját, a jellemző gazdasági tevékenységeket.”

A fenti sorok igazságtartalmát nem vitatnám, sőt, teljes mértékben egyetértek azokkal, csupán feltenném a kérdést: milyen „személyes mintaadást” kap egy mai cigány gyermek, milyen „túlélési”, az „erőforrások megszerzését” segítő példáknak részese? Lehet, hogy Romano Rácz Sándor a cigány társadalom napos oldalán nőtt fel, vagy azon fehér hollók egyike, akik megvalósították a kitörést, de az általános és szinte egyedülálló helyzet az, hogy a felnövekvő cigány generációk előtt három minta áll: megélhetési gyermekvállalás, segélyeken tengődés és bűnözés. Többnyire a három kombinációja. Jelenleg ezt öröklik meg a szüleiktől.

És az érdemi vita hiánya mellett a legnagyobb probléma, hogy nincs cigány vezető, aki ezt őszintén bevallaná. Hogy a cigány értelmiség hagyja, hogy Kolompár Orbán, Horváth Aladár és a többiek vulgáris antirasszizmussá, „fajvédelemmé” devalválják a kérdést, ezzel óriási károkat okozva az érdemi párbeszéd kialakulásának. Hogy a cigány értelmiség tolerálja, hogy a Fidesz és az MSZP „letudja”, és szőnyeg alá söpörje az elviselhetetlen helyzetet néhány „díszcigány” felmutatásával. Hogy a cigány értelmiség elmenekül saját felelőssége, küldetése elől, hogy sokszor jobban viszolyog saját nyomorultjaitól, mint a többségi társadalom, amelynek helyi szinten azokkal együtt kell élnie. Volt-e egyetlen cigányvezető is, aki lement volna Gyöngyöspatára, és a hamis „áldozat-mítosz” erősítése helyett, parttalan segélyosztás helyett, vagy rasszistázás, nácizás helyett odalépett volna a patai cigányok elé, és azt mondja: „Így nem lehet viselkedni. Idős néniket leköpdösni, kisgyerekeket félholtra verni, tisztességes családokat kirabolni nem lehet. Szégyent hoztok a cigányságra, szedjétek össze magatokat!” Pedig ez lett volna a felelős cigányértelmiségi hozzáállás. Ez lett volna az a szerep, amelyet én jobbikosként is támogatni tudnék.

Higgye el, Romano Rácz Sándor, Magyarországon nincs rasszista veszély. Ellenben van cigány veszély. Nem az itt a probléma, hogy 9 millió csúnya idegengyűlölő magyar élhetetlenné teszi a cigányság életét, hanem az, hogy a cigányság egy jelentős része képtelen beilleszkedni a társadalomba, elfogadni az életünket irányító alapvető szabályokat, rettegésben tart közösségeket. Tudom, hogy nincs munka, hogy drága az élet, de ez nem lehet örök mentség. Nagyon sok magyar család nyomorog, munkanélküli, nyögi a hiteleit, mégsem retteg tőlük az egész falu. Mondjuk már ki: a cigányságnak modernizációra van szüksége. Ez az igazi probléma. És itt nem elég folyamatosan a többségi társadalomra mutogatni. A cigányság modernizációjáért legtöbbet a cigányság tehet, de ehhez legalább az őszinte szándéknak látszania kellene. Van ugyanis egymillió cigány ember, akik alulszocializáltságuk miatt kiszolgáltatottak a nagypolitikamanipulációinak és felelőtlen vezetőik érdekpolitikájának. A megélhetési gyermekvállalás, a segélyezés, bűnözés hármasának kivezető útjait el kell tehát torlaszolni, és ezek helyett a jövőben kizárólag a munka, a tanulás és a rend útjain kell szabad járást biztosítani. Ezt pedig a felelős cigány értelmiségnek üdvözölnie, támogatnia kell, hiszen az egyéb utak a tömeges elvándorlás, a polgárháború és az anarchia kaotikus irányába hatnak. Azt pedig Romano Rácz Sándor és a cigány értelmiség nem akarhatja. Ugye, nem? Akkor itt a lehetőség. Emeljék fel a cigányságot, mert nem akarunk több Gyöngyöspatát.

Vona Gábor

Az írás eredetileg a Népszabadságban jelent meg

Romano Rácz viszont nem hagyja magát. Ez derék! Ahogy megjelent Vona Gábor válasza, rögtön tollat is ragadott és már válaszolt is. Íme újabb kiforratlan remeke.
Lehet, hogy el sem olvasta, amit vitapartnere írt? Vagy Romano Rácz azt hiszi, neki mindig igaza kell legyen és mindig csak az övé lehet az utolsó szó? Ki tudja!
talán az sem téved, aki azt gondolja, hogy Vona válaszától függetlenül már elkészült jó előre a replika.
Csodálatos egy világ, ahol a beszélgetőpartnerek közül az egyik süket…

Vona Gábortól eltérően nekem nem másodkézből való emlékeim vannak a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek viszonyairól, hanem közvetlenül, fiatal szakmunkásként, majd műszaki értelmiségiként és cigányzenészként éltem át a nejloning, az orkánkabát, a dolce vita, a diáklázadások, Elvis Presley, a Beatles és a kvarcóra felejthetetlen korszakát. És volt még valami ebben a csodálatos korban, amit csak mi, romák éltünk át közvetlenül: a magyar cigányzenében végbement spontán harmónia szerkezet-váltást, amitől nemcsak zenénk hangzásvilága újult meg, hanem az akkor már romokban heverő identitásunk is, de ez valószínűleg nem is érdekli Vona Gábort, mivel nem illeszthető az ő eltorzult világképébe.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom gyűlöletben fogant, majd belőle lett a párt, és ez a mozgalom hozta világra a Magyar Gárdát, amely a nyilasokra emlékeztető öltözetével, masírozásaival igyekezett, utódszervezetei révén igyekszik ma is megfélemlíteni bennünket (lásd Gyöngyöspata, Hejőszalonta és Hajdúhadház, ahová Vona Gábor pimasz módon az ő fekete seregének asszisztálni hívja a cigány értelmiséget). Ez a megfélemlítés több helyen sikerült is, különösen, ha figyelembe vesszük az ugyancsak ellenünk elkövetett, hat áldozatot követelő Molotov-koktélos, puskás gyilkosságokat. Ez a két, látszólag egymástól független eseménysor ugyanis összetartozik. Ugyanazt akarják, csak a módszerük eltérő.

Az önök megveszekedett zsidó- és cigányellenessége nem ismer korlátokat. A legutóbbi napok eseményei mutatják, úgy gondolják, hogy még az írott törvények sem állhatnak az útjukba, a maguk által kreált, saját öncélú hatalmukat mindenekfelettinek tételezik. Mi más lehet ez, mint az übermensch huszonegyedik századi megfelelője?

Nem tisztem az igazságszolgáltatás elszámoltatása, de mint állampolgár és közvetlenül érintett, annyit talán megjegyezhetek, hogy a kiskunlacházi bravúrt leszámítva a rendőrség lehetett volna határozottabb, a bíróságok pedig elfogulatlanabbak. (Remélem, a most folyó per lezárását követően nem lesznek ilyen keserű tapasztalataink. Ami pedig a titkosszolgálatok tisztázatlan szerepét illeti ebben az ügyben, az enyhén szólva is furcsa).

Vona úr! Elnézést a kényszerű kitérőért, de higgye el, ezt meg kellett tennem, mert ebben az esetben is igaz a megállapítás, miszerint minden mindennel összefügg. Ugyanakkor engem is gátolnak a terjedelmi korlátok, mert szívesen beszámolnék Önnek, a történésznek arról, hogy mi minden történt az elmúlt évezredben ezekkel a jobb híján csoporttársadalomnak nevezhető közösségekkel a tulajdon és írásnélküliségtől napjaink felemás viszonyainak kialakulásáig, amiért leginkább a többségi társadalom olykor suta, olykor álszent intézkedései okolhatók, nem beszélve az erőszakos asszimilációt célzó késztetésekről. Kiemelten arról az eseménysorról, amely a huszadik század közepétől (az MSZMP 1961-es elhíresült határozata) a rendszerváltáson át mostanáig szó szerint szétzilálta és a társadalmon kívülre lökte a cigány közösségek nagyobbik részét, ami jelentős mértékben hozzájárult az Önök mozgalmának létrejöttéhez.

Ekkor talán megértené, mit jelent a természeti törvények által szabályozott életforma a családokban, a közösségekben, a csoportközi és kultúraközi kapcsolatokban. Az erőforrások megszerzésére kifejtett tevékenységek, a túlélési stratégiák alatt pedig kéretik nem a mai kusza, olykor még a többségi társadalom belső viszonyaiban is rendezetlen körülményeket, a cigány munkavállalókat konzekvensen kirekesztő gazdaságot érteni, hanem azokat a kézműves, háziipari, kereskedelmi, zeneszolgáltatási, gyógynövénygyűjtő, gombázó tevékenységeket, illetve a mezőgazdaságban rendszeresen végzett alkalmi munkákat, amelyek nem csupán a gazdasági viszonyokat konszolidálták, hanem jelentős szerepük volt az integráció folyamatának elősegítésében is. Ennek hiányában valóban nem marad más a külső szemlélő számára, mint a megszokott és jól bevált sajátszempontú értelmezéssel pálcát törni felettünk.

Hogy mi vár a felnövekvő cigány generációkra? Az nagy részben a többségi társadalom döntéshozóin múlik. Ha folytatják az eddig gyakorolt, elképzelés nélküli maszatolást, akkor az Ön jóslatának van esélye. De ha végre komolyan veszik a cigányok társadalmi integrációja által jelentett kihívást tudományosan megalapozott, stratégiai szemléletű, célirányos programokkal, és azok végrehajtásának konzekvens ellenőrzésével, akkor van esély a kibontakozásra.

Árulkodó az a megfogalmazás, hogy „emeljétek fel a cigányságot”. Nem azt írja, hogy emeljük fel…, bár én nem kívánkozom a Jobbik szintjére. És mit szólna ahhoz Vona úr, ha az ön háza körül masíroznának fel-alá kitartóan formaruhás, mondjuk népviseletbe öltözött cigányok? És üdvös lenne, ha máskor is az itt tanúsítotthoz hasonló hangnemet használna.

Romano Rácz Sándor - romológus

(Ezek szerint Vona Gábor „hungarológus”. Nem értjük, miért is nem használja ezt a titulust? Valószínű azért, mert nem rangokban és sarzsikban, hanem megoldndó problémákban gondolkodik? Ki tudja!? De mit tehetnénk mi hozzá ehhez a gyors replikához? Csak annyit: Szánalmas! Cigánykodás! Talán megint túlértékeltünk egy vitára egyébként alkalmatlan vitapartnert…?)

(bar!kad, nol nyomán Szent Korona Rádió))