Álmatag, kábult, tehetetlen, csodaváró nemzet vagyunk – halljuk ezt sokszor, a különböző, jobbra vágyó nemzeti körökből. A baj azonban az, hogy közben akik ezt elmondják, azok is tehetetlen félálomban leleddzenek. Kétségbeejtően lassú az ébredés!

A választásokat megelőző lázas nyüzsgés, harsogás és masírozás közepette figyelmeztettünk, hogy a leglelkesebb munkálkodás is a demokrácia jegyében, elpazarolt idő és energia. Ugyanezt az álláspontot erősítettük a választások idején, és az azt követő eufórikus időszakban. Ismertettük ellenvetéseinket, a konkrétumokat (szervezet, személyek, akciók) illető kétségeinket. De a többség jobb szeret hinni a könnyebb megoldásokban, akkor is, ha azok nyilvánvalóan nem működnek.

A fülkeforradalom lezajlott, amit el lehetett érni, azt elérték – a semmit! Az eufóriát aztán természetszerűen követte a kiábrándulás. A parlamentáris érvényesülés nem működik, ráadásul az aktuális nemzetmentő csapat sorra elárulta, lerázta magáról szövetségeseit, részesévé válik a rendszernek.

A hívek körében, sőt a korábbi támogató médiumokban is már mindennaposak a kiábrándult hangok, mind gyakoribbak a kritikák, kerülnek napvilágra a különböző belső botrányok, hitszegések, árulások. Ezt egyrészt természetszerű. Máshonnan nézve meg akár hallgatni is lehetne, hiszen nyilvánvaló volt, hová vezet az út, amin elindultak! Mi szóltunk, ők ezt éljenezték, segítették (és vezettek bele ebbe a zsákutcába jobb sorsra érdemes, tenni akaró embereket).

A demokratikus út kudarcot vallott. Most kellene levonni a tanulságot. A tanulság azonban az, hogy még a tanulságot sem tudjuk levonni. A nemzeti eszmélés eddig gyakorlatilag nem más, mint kényelmes jobbra vágyás. Az eddigieket még lehetett volna naivitásnak nevezni, azonban ezen túl nem lépni egyszerűen tehetetlen ostobaság, gyáva és kényelmes tétlenség! Mert még mindig a sült galambot várják, hátha mégis, majd…

Nem azt hiányoljuk, hogy ezek nem özönlenek hozzánk. Jönnek ide szép számmal a valóban tettrekészek, a többire pedig itt nincs szükség. Itt csak azoknak van hely, akik valóban képesek áldozatos munkára, nem csak csinálgatnak, hanem tevékeny életet élnek. A tömegekre most nincs szükségünk.

Az azonban kifejezetten kétségbeejtő képet fest a nemzetről, hogy nem vagyunk hajlandóak látni, beismerni a nyilvánvalót. A felismerések véletlenül sem cselekvésre ösztönöznek, hanem még tétlenebb csodavárásra. Nem elég, hogy eltévedtünk egy ingoványos mellékösvényen, négykézlábra ereszkedve csúszunk rajta tovább!

Gondolkodó ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, amikor az úgynevezett nemzeti oldal szócsöveit böngészi. Beszélnek a nyilvánvalóvá vált hibákról (amit mi már egy évvel korábban megtettünk), kritizálják az általuk futtatott pártot, sőt már helyenként a rendszert is, amiben szerepet vállaltak. A végén pedig a tanulság levonása helyett rendre visszatérnek oda, ahonnan elindultak – megismétlik az elkövetett hibát. Az általuk levont végkövetkeztetés: a hibákból tanulni kell, ezt meg azt kellene csinálni a rendszeren belül, a hazug és hitszegő képviselőknek el kell gondolkodni, és innentől jól csinálni, tönkretettetek mindent, kezdjük újra, hozzátok helyre…

„…talán éppen azoktól, akik most ezt önös érdekből elszúrták, megszülethet valami…” Tényleg ekkora az ostobaságba hajló naivitás, a tehetetlenség? Mindig másokra várunk? Majd ők megoldják, majd a rendszer biztosít valami lehetőséget, majd… Mindig majd, és mindig mások! Véletlenül sem mi, magunkra számítva, elindulva egy új úton, hátrahagyva az egész hóbelevancot, a hitszegő önérdekűekkel, meg a beteg rendszerükkel együtt! Inkább ámítjuk magunkat, és várjuk az újabb csodát…

És felsejlik a következő reményt adó dátum a horizonton… Meddig még? És mi van, ha történelem mást tervez? Csekély az esély arra, hogy ez a rendszer kihúzza a következő választásig. Jön a dal vége, ideje lenne felébredni! Ha most valaki nekiáll 2014-et emlegetni, annak munkálkodása egyenértékű az utolsó szabadkőműves patkányéval!

A nemzeti ébredés narkotikumos álommá vált! Ébresztő!

Bükkfalvi Roland