Az Egyesült Államokban található egy városka, Kiryas Joel (Joel-falva), mely alig egyórányi autóútra van New York-tól. Itt a lakosok bő negyede vallja magát magyar származásúnak, sőt a többség a mindennapokban is a magyar nyelvet használja. A 20 ezres városka így Amerika ”legmagyarabb városa” címét is viseli, ám valójában a városban szinte kizárólag ultraortodox haszid zsidók laknak, közülük is legnagyobb számban egy szatmári haszid rabbi követői.

Az amerikaiak imádják a statisztikákat. Tíz évenként van népszámlálás és nemrég hozták nyilvánosságra a 2010-es cenzus adatait. Kiderült, hogy az Egyesült Államok lakosságának félszázaléka, mintegy 1.5 millió lakos, magyar származású. 90%-uk sajnálatosan már nem beszél az anyanyelvén, de felmenőik, legtöbbször nagyszüleik vagy dédnagyszüleik, Magyarország területéről érkeztek az Újvilágba. Kaliforniában, mintegy 130 ezer magyar származású ember él, ami az állam lakosságának mintegy 0.4 %-a. Ohio államában 200 ezres a szám, az ottani lakosság 1.8%-a magyar származású, és az egykor pezsgő magyar kulturális életről híresé vált Cleveland városában is csupán a lakosság 3.45%-a vallja magát magyar, vagy magyarországi származásúnak.

Ezzel szemben New York államban, Kiryas Joel városában ez az arány kiugróan magas, itt a lakosok negyede, pontosan 25.7%-a vallja magyar származásúnak magát. Ám a várost valójában, szinte kizárólag ultraortodox zsidók lakják, a szatmári haszid rabbi követői, ezért is nevezték el a települést az 1979-ben elhunyt Joel Teitelbaum rabbiról.

A városkában roppant szigorú szabályok szerint zajlik az élet, a nők szerényen viselkednek, hajukat rövidre vágják, sokan parókát viselnek. Öltözékük sem lehet kihívó, közvetlen családtagjaikon kívül kerülniük kell a férfiakkal való érintkezést, még az alkalmi beszélgetést is. A városba érkező távolsági buszon középen függöny húzódik, a nők a busz jobboldalán, a férfiak a baloldalon ülnek.

Nyáron elviselhetetlenül meleg van errefelé, a hőmérő higanyszála 40 fok fölé is kúszhat. A városban azonban angol és spanyol nyelvű tábla kéri a látogatókat, hogy mindig hosszú nadrágot és szoknyát viseljenek és takarják el a nyakukat is. Úgyszintén kötelező a hosszú ujjú ing és blúz is. Felhívják a figyelmet arra is, hogy a parkokat, és más közösségi tereket a férfiak és nők elkülönítve használhatják.

A városka a fentieknél is több furcsaságot rejt, történetesen alapítója Joel Teitelbaum személyében, aki meglehetősen érdekes körülmények között jutott el a szatmári vidékről New York államba. A szatmári rebbe 1887-ben született az észak-erdélyi Máramarosszigeten, a híres haszid Teitelbaum rabbidinasztia sarjaként, és már egészen fiatalon nagy befolyással bíró hitéleti karriert futott be.  Az ő nevével fémjelzett korszakot a szatmári zsidóság történetének fénypontjaként tartja számon a zsidó hagyomány.

Ennek a virágzásnak a második világháború vetett véget, ám nem úgy, ahogyan ezt a holokauszt ipar csecsén nevelkedett átlagember gondolná, bár a történet itt is egy vonat vagonjában kezdődött, ahogy az ilyen történetek klisészerűen mindig, ám a továbbiakról valahogyan nem mesélnek a sokmilliárdos múzeumok, és emlékközpontok. Vajon miért is nem? Merül fel jogosan a kérdés.

Teitelbaum Joel főrabbi további története erősen megosztja még ma is a zsidóságot. A rabbi ugyanis 1944-ben nem csak, hogy csodával határos módon megúszta a rettenetes gettósítást, de nemes egyszerűséggel kiutazott az országból. Sok szatmári zsidó (a ma Szatmárnémetiben élők többsége) szerint ezzel cserbenhagyta saját híveit, közösségét, amelynek tagjait jórészt deportálták ebben az időszakban.

Megmenekülését egy Rudolph Kastner és Adolf Eichmann közti alkunak köszönhette, mely egyébként sehogyan sem illeszthető a végső megoldás horrorisztikus közegébe, mely a mai napig erősen propagálva az európai zsidóság teljes megsemmisítését célozta. Szatmárnémetiből 1944. május 19-én indult az első deport Bergen-Belsen felé, ide indult az a szerelvény is, melyet manapság csak Kastner-vonatként emlegetnek. Ezen a szerelvényen kifejezetten cionista zsidók egy jelentős számú csoportjának biztosítottak helyet, érdekes módon köztük az egyébként híresen anticionista Teitelbaumnak és híveinek is.

Az utasokat először a bergen-belseni lágerbe vitték, ahol feltartóztatták őket, majd ezután két turnusban, az első csoportot 1944 augusztusában, a másodikat négy hónap múlva Svájcba továbbengedték. Becslések szerint egyébként több mint 20 ezer magyarországi zsidó szerelvénye kerülte így el a német munkatáborokat.

Teitelbaum rabbi a világháború utáni években Jeruzsálemben élt, itt kezdte el egybegyűjteni a holokausztot csodás módon szintén túlélt szatmári haszidokat. Hamarosan azonban az Egyesült Államokba hívták ottani hívei, akik nagyobb közösséget alkottak az izraelinél. New Yorkban, Észak-Brooklynban telepedett le, ahol virágzó, nagyszámú ortodox zsidóság él. Itt nemcsak régi szatmári híveit gyűjtötte egybe, de számos nem szatmári származású haszid is csatlakozott mozgalmához. Hamarosan tervbe vette, hogy a városon kívül új városrészt alapít, amely sem Izrael államtól, sem más államoktól nem fogad el támogatást és segítséget.

Izrael állammal kapcsolatos álláspontját is az elkülönülés határozta meg, ugyanakkor Izrael-ellenességét a Talmudra építette. Kijelentette, hogy a zsidóságnak csak a Messiás eljövetele után kell önálló államot alapítania Izrael területén. Izrael nem legitim zsidó állam, mivel egyszerű emberek hozták létre, számos nem vallásos zsidót is befogad, nem ragaszkodik mereven a zsidó vallásossághoz, és nem tart be minden fontos zsidó vallási törvényt.

Kijelentette, hogy a zsidóknak a diaszpórában kell élniük a Messiás eljöveteléig. Az Izraelben élő szatmári haszidok is úgy élnek ott, mintha diaszpórában élnének, támogatják a Palesztin Felszabadítási Frontot. Úgy látta, a modern cionizmust egyenesen a Háláchá (a zsidó törvény általános megnevezése) tiltja meg. Végül odáig jutott, hogy kijelentette: Izrael állam puszta léte nemcsak ellenkezik a júdaizmussal és a hasszidizmussal, de "késlelteti a Messiás eljövetelét" is.

(PzJ.)