Szatirikus térkép a háborús Európáról

A nagy háború kitörésének oka viszonylag röviden összefoglalható (habár az iskolában kissé másképpen tálalják): a világ jelentős részét egymás között felosztó hatalmas birodalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország) akár háború árán is meg kívánták akadályozni a szédületes ütemben erősödő Németország nagyhatalommá válását. Természetesen fordítva is igaz: Németország akár háború árán is hajlandó volt elfoglalni az őt megillető helyet a Földgolyó népeinek sorsát meghatározó birodalmak között.
Természetesen a nagy összecsapás során minden egyes résztvevő állam érvényesíteni kívánta a maga valós vagy vélt érdekeit. Teljes mértékben igaza volt a messzire látó és okos Tisza Istvánnak: Magyarország azon kevés állam közé tartozott, amelynek semmiféleképpen sem volt érdeke egy európai háború kitörése, mivel semmit sem nyerhetett, azonban nagyon sokat veszíthetett. Akkoriban kevesen értették meg, amit Tisza István és a hozzá hasonlóan gondolkodó, világosan látó magyarok pontosan tudtak: a kiegyezés eredményeképpen a magyarság valójában sokkal jobb helyzetben van, mint amit valóságos ereje révén, Ausztria nélkül egyébként biztosítani lehetne a számára. (Az Ausztriával szembeni közjogi harcokat erőltető Függetlenségi és 48-as Párt ezt a szempontot képtelen volt megérteni.) Ebből a tényből azonban logikusan következett, hogy még egy esetleges háborús győzelem esetén sem nyerhettünk semmit. (Mert jobb helyzetbe már semmiféleképpen sem kerülhettünk, az már életveszélyes is lett volna, ráadásul ha a Monarchia területe gyarapszik, akkor a magyarság súlya tovább csökken, és a dualizmus helyett elkerülhetetlen lett volna a trializmus, vagy inkább egy föderalista állam létrehozása.) Ezzel szemben viszont teljesen egyértelmű volt, hogy ha a Monarchia a nagy összecsapásban vereséget szenved, az antant támogatását élvező szomszédainak és a velük azonos etnikumú nemzetiségek hatalmas területeket fognak kihasítani ezeréves hazánk testéből.

Tisza István tudta, hogy mi nem nyerhetünk egy háborúval

A bölcs Tisza István vezette magyar kormány tehát helyesen cselekedett, amikor hevesen ellenezte a háború kitörését. De természetesen hiába ellenezte, hiszen sokkal nagyobb világerők hozták meg a végzetes döntést. Melynek megszületése – vagyis a háború kitörése – után más lehetőség nem maradt a magyarság számára, minthogy teljes erőbedobással küzdjön Ausztria és Németország oldalán a győzelemért.

Ezen a ponton szükséges rámutatni arra az ellentétre, amely hazánk háborús szerepvállalásával kapcsolatban a mai napig megosztja nem csak az úgynevezett bal- és jobboldalt, de magát a nemzeti tábort is. Az egyértelmű, hogy a „magyar progresszió”, a magát „európainak” és „haladónak” nevező társulat – háta mögött a „feltörekvő” (jórészt zsidó) polgársággal – hatalomra jutása, és ezzel együtt a hagyományos arisztokrácia és dzsentri középosztály megsemmisítése érdekében Magyarország vereségét, és az annak következményeképpen bekövetkező feldarabolását sem tartotta túl nagy árnak. Azonban a kuruc mentalitás folyományaképp, a nemzeti oldalon is a mai napig erőteljesen tartja magát az eredetileg a magyarellenes internacionalista baloldal köreiben megszületett vélemény, mely szerint a magyarság idegen érdekekért (osztrák, német érdekekért, a fegyvergyárosok, nagytőkések, stb. akaratának megfelelően) hullatta vérét a nagy háborúban. Mi sem áll távolabb az igazságtól: jó lett volna persze, ha a háború ki sem tör, de ha már kitört, akkor elsőrangú magyar érdek volt a győzelem. Mert nagyon ostoba vagy naiv embernek kellett lennie annak, aki elhitte az antant propaganda és a hazai „progresszió” hazug állításait, és nem értette meg: a központi hatalmak diadala esetén a történelmi Magyarország fönnmaradhat, míg kudarc esetén elkerülhetetlen lesz hazánk szétdarabolása, és ezzel a történelmi ország bukása.

Hátbaszúrták őket?

Van még egy másik nagyon izgalmas, de egyelőre kibeszélhetetlen kérdésköre is az 1914 és 1918 között lezajlott világégésnek. Meglehetősen pontosan ismerjük a háborúban részt vevő nagyhatalmak és csatlósaik szándékait, rövidebb és hosszabb távú céljait. A mai napig sűrű homály fedi azonban a 19. század folyamán a kezében óriási pénzügyi, gazdasági és sajtóhatalmat összpontosító nemzetközi zsidóság céljait és tevékenységét. A témával kapcsolatos leghalványabb utalást is a gondolatrendőrség „összeesküvés-elméletnek”, „fantazmagóriának”, sőt „gyűlöletkeltésnek” bélyegzi, de teljesen indokolatlanul: ugyanis a meglehetősen sajátos eszközökkel és rejtetten zajló zsidó birodalomépítés erkölcsi szempontból egyáltalán nem esik más megítélés alá, mint mondjuk a makedón, a római, a spanyol, a brit, a francia vagy az amerikai birodalomépítés. (Persze morális szempontból egyik birodalomépítés sem legitim, hiszen az uralmát mások fölé kiterjesztő népek elitje magától értetődően nem jár el sem demokratikusan, sem humánusan, sem erkölcsösen.) A korábbi korok birodalmairól azért beszélhetünk ma már nyíltan, mert azok már nem léteznek; a nemzetközi cionista zsidóság birodalmáról pedig azért szigorúan tilos szót ejteni, mert nagyon is létezik. („Nézd meg, kit nem szabad bírálni, és tudni fogod, ki uralkodik fölötted” – mondta nagyon bölcsen Voltaire.)

A pénzügyi, gazdasági és kulturális téren az uralmat megszerző, majd mindezek folyományaképpen a politikai befolyását is fokozatosan kiterjesztő zsidó elit korlátlan hatalmához vezető úton a fő akadályokat a hagyományos európai birodalmak, a régi európai uralkodó rétegek, a kereszténység, valamint a nacionalizmus jelentették. Az első világháború tehát a zsidó oligarchia kezére játszott abban az értelemben, hogy számítani lehetett az évszázados európai birodalmak összeomlására illetve súlyos meggyengülésére. Másrészt azonban a hadseregek, valamint állami hivatalszervezet fölött közvetlenül nem rendelkező zsidó pénzügyi hatalomnak céljai elérése érdekében szövetségesekre volt szüksége. Hogy végül a nemzetközi zsidóság az antant oldalára állt, annak fő oka abban a tényben keresendő, hogy az antant diadalától remélhették a központi hatalmakhoz tartozó Török Birodalom legyőzését, mely viszont nélkülözhetetlen előfeltétele volt a zsidó állam megteremtésének Palesztinában.

A Balfour-levél

A titkos alku végül megköttetett: a szervezett zsidó hatalom vállalta, hogy egyrészt forradalmakat és lázadásokat szít Németországban és a Monarchiában, így bénítva meg („hátba szúrva”) a két nagy ellenséges államot, másfelől pedig az USA gazdasági-pénzügyi élete feletti befolyását felhasználva belerángatja az Egyesült Államokat az antant oldalán a háborúba. Cserében az antant akkori vezető állama, Anglia megígérte, hogy győzelem esetén a Török Birodalmat is felosztják Nagy-Britannia és Franciaország között, az angol érdekszférába kerülő Palesztinában pedig lehetőséget biztosítanak egy „zsidó nemzeti otthon” létrehozására. (Erre a London és a zsidó hatalom között megszületett egyezségre vet fényt az 1917 novemberében nyilvánosságra hozott úgynevezett Balfour-deklaráció.) A brit, a francia és a zsidó világhatalmi érdekek szempontjából egyaránt szükséges volt az útjukban álló három császárság – Németország, a Monarchia és Oroszország – teljes belső szétzüllesztése is, mely a háború végén kezdetét vette.

Arra kevesen számítottak, hogy Adolf Hitler uralma alatt Németország ismét talpra áll, sőt a véres kezű Sztálin idején bolsevik-nemzeti alapokon Oroszország is újból a nagyhatalmak sorába emelkedik. Mindennek ellenére a második világháború pusztításait a két régi nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország soha többé nem tudta kiheverni: mindkét birodalom letűnt a színről. Az évtizedeken át tartó hidegháborúban aratott nyugati győzelem pedig nem csak a kommunista eszme végét jelentette, hanem – egy ideig legalábbis úgy tűnt – az orosz birodalomra is végzetes csapást mért.

Tragikus következményei lettek számunkra a világégésnek

Az 1914-ben elkezdődött 20. század apokaliptikus és véres eseményeinek nyertese végül tehát a cionista zsidóság lett, amely a régi nagy hatalmak összeomlását követően befolyása alá vonta előbb az USA-t, majd Európát, és az „euroatlanti integráció” jelszava alatt létrehozta a saját vezetése alatt álló „globális birodalmat”.

Az 1914. június 28-án kezdődött 20. század 2001. szeptember 11-én véget ért. Az elmúlt évszázadot úgy jellemezhetjük, mint az Észak-Amerikára és Európára kiterjedő egységes zsidó birodalom létrehozásának korszakát. A 21. század pedig ennek a cionista irányítású birodalomnak a belső megszilárdításáról és a Földgolyó más térségeire történő kiterjesztéséről, a szóba jöhető rivális hatalmak térdre kényszerítéséről fog szólni. Csak remélni lehet, ez a törekvés nem lesz sikeres, és így a 21. század nem lesz túlságosan hosszú.

Perge Ottó – Kuruc.info