"Anyukám, hányszor kell még aludni, amíg bevonul ide Horthy bácsi és a Nemzeti Hadsereg?"2010. november 16. 06:03
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

»Még a rossz emlékű román megszállás idejében, 1919. október 23-án Budapestre érkezett Sir George Clark, a párizsi békekonferencia legfőbb tanácsának megbízottja és megkezdte tárgyalásait a Friedrich-kormánnyal és más politikusokkal a kibontakozás tekintetében. Sir George Clark kijelentette, hogy az antant addig nem tárgyalhat a békéről, míg a Friedrich-kormány gyakorolja a hatalmat, és átnyújtotta a magyar kormánynak a párizsi tanács jegyzékét, amelyben kifejezést adtak annak az óhajuknak, hogy Magyarországon egy olyan kormánynak kell megalakulnia, amelyben az összes pártok képviselve vannak. A november 5-i értekezletre feljött Siófokról Horthy Miklós fővezér és bejelentette Clark-nek és az egybegyűlt politikusoknak, hogy Nemzeti Hadseregével 16-án fog bevonulni a fővárosba, és hangsúlyozta, hogy a hadsereg bevonulása nem fog katonai diktatúrát előidézni.

Az antant jegyzéket intézett a román kormányhoz, amelyben utasította, hogy hadseregét vonja vissza Budapestről. Az antant parancsnokságának megvolt a hatása, fellélegző örömmel láttuk, hogy az oláhok végre készülődtek és csapatonkint vonultak ki. Hála Istennek, november 11-én kitakarodott az utolsó román katona is a fővárosból. Még a levegő is megtisztult, amint az oláhok elmentek innen.

Öt napja volt Budapestnek, hogy a két forradalom és az oláh megszállás után magához térjen, öt napunk volt arra, hogy nyíltan is örüljünk a közelgő fehér tollas seregnek, szívrepesve, boldog izgalommal vártuk őket, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, óh, de sokáig vártunk reájuk türelmetlenül…

A kis gyermekek minden nap az esti imádság közben forrón, lázasan suttogták anyjuk fülébe a drága kérdést:

– Anyukám, hányszor kell még aludni, amíg bevonul ide Horthy bácsi és a Nemzeti Hadsereg?

A napok fogytak, egyre fogytak, a végén kettő maradt, azután csak egy… És akkor nemcsak a gyermekek, hanem mi is a Nemzeti Hadseregről álmodtunk.

A vitézek jövetelét plakátok előzték meg, Horthy fővezér kezét ábrázolták, amint a kormánykereket a helyes útra irányítja. Az emberek lélekszakadva, az eksztázis kitörésével álmodozva suttogták Horthy Miklós nevét: az ő neve lett az imádságunk, a hitünk és hálát adtunk a magyarok Istenének, hogy négyszáz év után feltámadt újra a magyar nemzet életberöppent álma: Mátyás király fekete serege felkerekedett a Bakonyból, és a Nemzeti Hadsereg képében közelgett felénk.

Budapest zászlódíszbe és virágerdőbe öltözött, pompás ünnepélyességgel várta Horthy Miklós fővezért és a Nemzeti Hadsereget…

1919. november 16. Egész Budapest lelkes magyar népe már a reggeli órákban az utcákon gyülekezett, hogy gyönyörködhessen a nemzeti hadsereg bevonulásában Nagyon hideg volt, kellemetlen eső permetezett, de a csatakos idő dacára óriási emberkígyó sorakozott az útvonal mindkét oldalán. Zászlók alatt felvonultak a társadalmi egyesületek küldöttségei, iskolás gyermekek, asszonyok és leányok virágokkal a kezükben várták Horthy Miklós fővezért és hadseregét.

A királypárt küldöttsége a Vilmos császár úton, a Szent István Templom mellett helyezkedett el. Gróf Bánffy Miklós és gróf Somssich Tihamér elnökök közt álltam a hölgybizottság képviseletében Somssich Lívia grófnővel.

Nyolc órakor tompa ágyúdörgés zaját hozta felénk a szél a ködös, borongós szürke őszi reggelen. A tömegen áthullámzott egy pár szó, amit boldog, izgatott örömmel adtak tovább egymásnak az emberek:

– Most indul el Horthy fővezér a kelenföldi állomásról!

Tényleg, a fővezér abban a pillanatban lépett ki a vasúti kocsiból, mikor az ágyú dörgött: átvette Soós tábornok, vezérkari főnöki és báró Lehár ezredes jelentéseit, azután hófehér lovára pattant és a csapatok élén elindult Budapest felé…

A gomolygó szürke felhők mögül sűrűn hullott az ég könnyeinek árja. Örömében könnyezett, hogy bevonul a magyar sereg és négyszáz év után feltámadnak Mátyás király délceg leventéi és Rákóczi Ferenc sastollas kurucai…

Az ólmos eső fátyolködén keresztül homályosan pislogtak az utcák gázlámpái, azután világosodni kezdett. A sok ezer fejű tömeg rendületlenül állt és várt arra a gyönyörű percre, amikor feltűnik a fővezér fehér lovon ülő magas alakja.

Ezalatt Horthy Miklós fővezér lelkes éljenzések közben a zászlódíszbe öltözött Gellért Szálló elé érkezett. Fehér virágeső fogadta a fővezért, és a mámoros éljenzés percekig zúgott feléje, amikor táncoló paripáján az emelvény elé lovagolt és megállt.

Díszmagyaros urak csoportjából az emelvényre lépett Bódy polgármester és a székesfőváros nevében szép beszéddel üdvözölte Horthy Miklós fővezért, aki így válaszolt:

„– Polgármester úr! Szívből köszönöm szíves üdvözlő szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek. Mikor még távol voltunk innen és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom –gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezer éves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönbe vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek egy nemzeti erényekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.”

Kemény beszéd volt. Beszédét meghatottan hallgatta mindenki, amelynek végeztével szűnni nem akaró éljenzés köszöntötte a fővezért, és felzengett nemzeti imádságunk, a Himnusz, amelyet sok ezer ember énekelt a szakadó esőben.

Azután a fővezérrel az élén, a Ferenc József-hídra kanyarodott a Nemzeti Hadsereg, a Kálvin téren, a Múzeum körúton és a Károly körúton mindenütt virágeső hullott a hős fővezér elé. Erkélyekből, ablakokból hullottak a fehér szirmú virágok a földre, mosolygó leányok virággal szórták tele az utat, úgyhogy a fővezér lova illatos virágszőnyegen közeledett büszke, táncoló léptekkel.

Messziről halkan hozta felénk a szél az éljenzést, később a hanghullámok erősödtek és tisztán hallatszottak a boldog örömkiáltások:

Éljen Horthy Miklós fővezér! Éljen a Nemzeti Hadsereg! Isten hozott benneteket!

Aki nem látta, el sem tudja képzelni, hogy milyen felejthetetlenül szép volt a bevonulás. Sok fájó szenvedésen keresztül végre az öröm, a boldogság rezgett át a lelkünkön és meghatva, könnyes szemmel vártuk Nemzeti Hadseregünket.

Izgalmas percek… A hangos beszéd elhalkul, izgatott csendben várakozva tekintünk a Károly körút felé, szinte hallatszik a nagy csendben a szívünk dobogása.

Dübörög a föld a lovak patái alatt, mikor közeleg a magyar sereg. A fordulónál felcsillan a rendőrfőparancsnok aranyos sisakja, mögötte lovagol egy szakasz díszbe öltözött lovas rendőr, azután egy szakasz huszár. A Bazilika harangja ünnepélyesen kong, mialatt öt huszár közeledik és a trombita meg a kürt szava összeölelkezik a harang hangjával.
A kürtösök után katonazenekar élén Fricsay [Richárd karmester – Ifj. T. L.] dirigálja a Rákóczi-indulót. Tündéri, mesebeli kép tárul elénk, mintha varázslatos, csodás idők szépsége elevenedne fel. A pattogó Rákóczi-induló gyönyörű ütemeire ritmikusan büszkén táncol a hófehér paripa, szinte látszik rajta, hogy milyen büszke arra, hogy ő viheti a hátán a daliás fővezért.
Riadó, zengő éljen és virágeső fogadja Horthy Miklóst, aki minduntalan sapkájához emeli fehér kesztyűs kezét. A férfiak levett kalappal, a nők könnyezve tekintenek a fővezérre, aki új Árpádként vonul be hadserege élén, és a fehér lovon bevonuló Árpád vezérre emlékeztet. A fővezér angolos, beretvált arca gyakran elmosolyodik, magyar szíve örül a tomboló lelkesedésnek. Tengerészsapka van a fején, hosszú sötétkék köpeny omlik végig az alakján, a mellét sok színes kitüntetés borítja és az oldalán aranyos kard lóg.

A fővezér előtt Szűz Máriás fehér zászló puha, lágy selymét lengeti a szél, amit a szegedi nők ajándékoztak a Nemzeti Hadseregnek. Horthy Miklós mögött a vezérkar élén lovagol Soós Károly tábornok, Magasházy László százados, szárnysegéd és a két parancsőrtiszt, Fáy László és gróf Hunyady Ferenc huszárfőhadnagyok.

A királypárt nevében gróf Bánffy Miklós rövid beszéddel üdvözölte Horthy Miklóst és a királypárt hódolatát tolmácsolta, amelyre a fővezér pár szóval válaszolt, és táncos paripáján üdvrivalgások között haladt az Országház tér felé.

…És végtelen sorokban vonul a Nemzeti Hadsereg. Lovasok, gyalogosok, rohamsisakosak boldogan lépegetnek a virágszirmok felhőjén. Jönnek a szegediek, somogyiak, a tiszti különítmények, mind-mind sastollas sapkában, festői áradatban vonulnak el a délceg magyar vitézek. Egy-egy század előtt megtépett, drága, szent zászlók tűnnek fel, amelyeket az orosz hómezőkön, a Kárpátok hegyein és az olasz sziklák közt foszlányokra téptek az ellenség golyói.

A lelkesedés egy pillanatra sem csillapodik, ismerős tiszteket fedezünk fel, örömmel üdvözöljük őket és ők is mosolyogva integetnek vissza.

A felvonulás még mindig tart, megittasult örömmel gyönyörködik magyar szemünk a daliás vitézekben. Úgy éreztem, hogy egy gyönyörű szép magyar álom válik valóra és megelevenedtek, feltámadtak Mátyás király leventéi és Rákóczi Ferenc sastollas hős kurucai, akik négyszáz év után visszatértek a magyar haza szíve közepébe, hogy soha többé el ne hagyjanak bennünket.

A felejthetetlenül szép menetnek is vége szakad egyszer, amelyet egy lovas rendőr díszszakasz zár be.

Ezalatt a fővezér az Országház térre ért, ugyanarra a helyre, ahol egy évvel ezelőtt éppen ezen a napon félrevezetett tömegek köztársasági elnökké kiáltották ki Károlyi Mihályt és az Országház lépcsőin a részeg Linder hadügyminiszter ezt rikácsolta:

– Nem akarok többé katonát látni!

Különös véletlene a sorsnak, hogy ugyanazon a helye, ahol egy évvel ezelőtt sárba taposták a nemzetiszínű zászlót és összeomlasztották, szétzüllesztették a hadsereget, egy ével később feltámadt újra a hadsereg, ismét magasan lengett a háromszínű magyar zászló és újjászületését, nemzeti ébredését ünnepelte Magyarország.

A Parlament egész épülete zászlódíszt öltött, minden ablaka nyitva volt, amelyekből emberfejek kandikáltak ki. A főlépcső fölött piros, fehér és zöld brokátból tábori oltárt emeltek, amely előtt dr. Csernoch János bíboros-hercegprímás állt főpapjai élén, és egybekulcsolt kézzel várta a fővezért. A lépcső két oldalán babérok és pálmák örökzöldje mellett álltak az egyházi és világi méltóságok.

A Földmívelésügyi Minisztérium erkélyén foglalt helyet József főherceg és családja. Az Országház téren ötvenezer ember vár izgatottan. A Parlament lépcsőin kétoldalt elhelyezkednek a fehér kócsagos, fehér köpenyes koronaőrök és az ezüst sisakos, alabárdos testőrök. A parlamenti díszsátor előtt már együtt vannak a politikusok.

Tíz óra után a Parlament kupolájából felharsan egy trombita, amelynek elhangzása után felzúg az éljen lés árad, viharzik ez a szó a sok-sok ezer emberajkon a fővezér felé, aki megérkezett az Alkotmány utca felől. A kép ugyanaz, mint mindenütt az egész útvonalon: harangzúgás és virághullás közt zúg-búg az éljen, amely szeretettel, rajongással becézi, simogatja, körülöleli a fővezért.

Horthy az Országház téren leszáll a lóról és gyalog igyekszik vezérkara élén a Parlament felé, mialatt szakadatlanul fújják a tábornoki, illetve fővezéri jelzést és a zenekar rázendít a Szózatra. Mikor a fővezér felhaladt a lépcsőkön és a vitézei is elhelyezkedtek a téren,Friedrich István miniszterelnök a magyar nemzet nevében üdvözölte Horthy Miklóst, aki így válaszolt:

„Miniszterelnök úr! Szívből köszönöm a magyar Nemzeti Hadsereg nevében a meleg és üdvözlő szavakat. Hosszú, nehéz, rögös utakon jutottunk ide e térre, hol éppen egy évvel ezelőtt bízták az ország sorsát egy olyan emberre, aki hazánkat a sír szélére juttatta. Hogy mik voltak az indító okai, nem kutatom, de hogy nem ismer a világtörténelem egy második alakot, ki hazájára annyi fájdalmas megaláztatást, oly abszolút anyagi romlást, annyi keserűséget, oly szégyent hozott volna, ahhoz kétség nem fér. A forradalom nemcsak szabadságot, jogot, kenyeret nem adott a népnek, hanem a mindennél jobban áhított békét sem hozta meg. Egy előnye volt csupán, hogymegismertük a destruktív erők működésének egész skáláját, beletekinthettünk a boszorkánykonyhába és láttuk, hogyan tud egy életerős, virágzó országot a demagógia szétzülleszteni és pocsolyába tiporni. Ezt a leckét megtanultuk. A poharat kiürítettük fenékig! A hosszantartó szétzüllési processzusból a felépítés is hosszantartó lesz. Ha tartalmát meg akarjuk rövidíteni, akkor ki kell irtanunk minden mérget a nemzet lelkéből, és össze kell fogni minden magyar hazafinak egy szent cél érdekében, amelynek két pillére a nemzeti eszme és a keresztény morál. Mindenekelőtt meg kell szűnni a széthúzásnak, hogy az ezer jelszóval agyonagitált lakosság nyugvópontra juthasson. Ha valamikor, most lehetetlen,, hogy politikai pártok a nemzetet ellenséges táborokra szakítsák. A Nemzeti Hadsereg mint egy test és egy lélek áll szilárdan, önzetlenül a haza szolgálatában, és győzelemre fogja segíteni a keresztény világnézetet, a tisztességnek, becsületnek és igazságnak uralmát. Fegyverei oltalma alatt a nemzet minden rétege megkezdheti megint az oly szükséges termelő munkát, amellyel egy szebb, boldogabb, viruló Magyarországot akarunk felépíteni. Mikor most az oltár előtt kérjük a magyarok Istenét, hogy ebben a nehéz munkánkban segítségünkre legyen, csak egy szent gondolat egyesít: Éljen a haza!”

A hangokat elkapkodta a szél és újra feldübörgött az éljen hatalmas orkánja. Vezényszavak röpködtek a tisztek ajkairól, és imára trombitálnak, a csapatok feszes vigyázban állnak és imához tisztelegnek. A hercegprímás misét mond, mialatt a zenekar és az operai kórus régi szép magyar egyházi énekeket zeng. Úrfelmutatás alatt huszonötször dörrennek meg a Gellérthegy ágyúi, mélységes ünnepélyes csendben odalenn a téren sok-sok ezer ember letérdel a szentség előtt.

Mise után a magyar nők nevében Tormay Cécile lelkes szép szavak kíséretében egy gyönyörű selyemzászlót nyújtott át a fővezérnek.«

Mielőtt Jákó Margit emlékezését folytatnánk, ismertetjük Tormay Cécile átadó beszédét „Küzdelmek, emlékezések” című kötetéből:

»Katonák! Testvéreink!

Hajnal van ma! Ti hoztátok, és mi, asszonyok, mint kétezer év előtt a szentírás reggelén, a Golgotha tövében, eljöttünk, hogy köszöntsük a feltámadást.

Magyar hajnal és keresztény feltámadás a Ti hazatéréstek egy szörnyű véres Kálvária után, melyben Károlyi, a magyar Iskariot és démoni cinkosai elárulták, megkínozták, kifosztották és megcsúfolták a magyar nemzetet.

Történetünk legsötétebb éjszakája volt ez és most olyan ígéretes a reggel, mert eljöttetek. A reménységet fél esztendő óta Horthy Miklósnak hívják Magyarországon és most ő vezérelt ide benneteket, hogy visszafoglaljátok a keresztény Magyarország számára megtévedt, de bűnbánó fővárosát. És hogy az emberiség becsületében magasra emeljétek újra Szent István ezer éves koronáját.

Jelentőségteljesebb és sorsdöntőbb hazatérte még nem volt hadseregnek e világhon. Ti nemcsak fővárost foglalni, országot hódítani jöttetek! Nem csupán a magyarságnak a Duna és a Tisza völgyéből kisarjadt fiatal hadinépe vagytok, de Ti vagytok a Nemzeti Hadsereg, melyre négyszáz éve vár a nemzet, hogy a sír szélén érje meg és éledjen általatok. Reménységünk, jövőnk, mindenünk vagytok, még múltunk is, mert hiszen Ti vagytok azok a hősök, akiktől 1914 őszén búcsúztak el a magyar anyák, a magyar hitvesek. Akkor ment el a mi hadseregünk és azóta nem tért vissza. Jöttek rokkant hősök a csataterekről, szenvedő hadifoglyok szomorú rabságból, sőt jöttek a múlt őszön lázadó ezrek, de a magyar nemzet dicsőséges fegyveres ereje nem tért haza.

Öt év után ma jön vissza. Bennetek térnek meg Gorlice, Limanova legendás hősei, azok, akik győztek a szent Kárpátokon, az erdélyi havasokon, a Duna szerb partjain, az Adria kék vizei felett és tizenkétszer győztek az Isonzón és az Alpokon.

Nagy múltunk és nagy jövőnk, melynek élén Horthy Miklós jár, hajoljon meg előttetek minden zászló az országban, szólaljon meg minden harang. És vigye a szél magyar zászlók suhogását, keresztény harangok zúgását azokhoz, akik nincsenek itt, azokhoz is, akik messze kicsiny fakeresztek, hullámsírok alól most haza figyelnek.

Élő hősök és az elesettek megdicsőült seregei, halljátok meg! Asszonyok szólnak hozzátok a magyar főváros felszabadult földjén, és hű zálogul felétek nyújtják zászlójukat. Az elmúlt rémuralom hiába ítélte halálra a nemzet büszke színeit, mint egykor a Rákóczi tárogatóit hiába égette el máglyán a gyűlölet, újra feltámadtak és szárnyra keltek egy új ezer év felé.

Vegyétek ezt a zászlót és ne nyugodjatok, míg bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, míg vissza nem emeltétek a három halmok fölé.

Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelje fel dicsőségben a Ti férfikezetek.«

A fővezér, folytatja Jákó Margit, „meghatottan vette át” a zászlót és köszönte meg Tormay szavait:

»„– Mélyen tisztelt Hölgyeim! Fogadják a magyar Nemzeti Hadseregnek felajánlott szép zászlóért katonáim nevében mély hódolattal és hálával teljes köszönetemet. Mikor a hölgyek itt megjelentek és átnyújtották nemes ajándékukat, lelkemben szomorúan szép napok emléke elevenedik fel, és az emlékezés visszaszáll a Tisza partjára, Szegedre, ahol négy hónappal ezelőtt teli bizalommal és aggódó reménységgel ugyancsak magyar hölgyek adták át az első zászlót a Nemzeti Hadseregnek. Csak pár szál katonám volt még akkor, de megalkuvást nem ismerő, büszke és elszánt magyar valamennyi. És én lelkesülve, nem félve-aggódva, de bizalommal eltelve, fogadtam meg velük együtt a zászlóval a kezemben, hogy ezzel vagy ezen. Vagy ezzel szerezzük vissza hazánkat, vagy ez lesz a szemfedőnk. És ezzel jöttünk ide. Magasra emelve azt, jöttünk be Budapestre, az ország fővárosába, és azóta a zászló alatt az egykori pár száz lelkes katona sok-sok ezerre nőtt. De még nem vagyunk a célnál. Pestről még tovább is kell mennünk. Magasra tartjuk ezt az új zászlót a régivel együtt, a régi dacos bizalommal, a régi jelszóval: Ezzel vagy ezen!”

Csernoch hercegprímás, Petry Elek református püspök, Raffay Sándor evangélikus püspök és Józan Miklós unitárius esperes megáldották a zászlót és felzengett a Himnusz, amelyet ötvenezer ember énekelt. A katonák vigyázban hallgatták a nemzeti imát és tisztelegtek, sok ezer könnyes szempár kísérte az ima fenséges hangjait.

A Himnusz után 63 gyászba öltözött hölgy járult a fővezér elé és 63 gyászfátyollal átvont kis csokrot raktak le eléje. A megszállt vármegyék nevében jöttek, hogy elszakított testvéreinek fájdalmát, keservét és reménységét hozzák el virág alakjában.

A fővezér lejön kíséretével a lépcső legaljára és mialatt a zenekarok a Rákóczi-indulót kezdik játszani, a pattogó ütemekre ritmikusan díszlépésben vonulnak el a vitézek a fővezér előtt, aki állandóan viszonozza a tisztelgést. Most látjuk csak, hogy milyen sok ezer vitézből áll a Nemzeti Hadsereg. Valóban büszke látvány ez, magyar szívnek, magyar léleknek a legszebb, legkedvesebb látvány, hiszen most láttuk először a magyar Nemzeti Hadsereget!

A felvonulás egy teljes óráig tartott. A vitézek a fővezérre néztek, és díszlépésben dobognak nyílegyenes sorokban a dunántúli barna-piros arcú legények, huszárok, tüzérek, rohamsisakos gyalogosok, a hadsereg jövendő tisztjei, a ludovikások csapatai is elvonulnak a fővezér előtt, az ellenforradalom lelkes hőseit, a kipirult arcú boldog gyermekeket zengő éljenzéssel ünnepli a közönség. Cserkészfiúk és lovas rendőrök szakasza fejezi be a felvonulást, amely után előáll egy fehér autó és Horthy fővezér beszáll. Tisztek melléje rakják a 63 gyászfátyolos csokrot, ebben a pillanatban a szürke felhők mögül előbújik a Nap és aranysugarainak tündöklő varázsával glóriát fon a dicső hős fővezér feje köré. És mikor az autó elindult, hogy a Gellért Szállóbeli lakására vigye a fővezért, nemcsak a magyarság szeretete és reménysége volt mellette virágok képében, hanem az egész úton ráragyogott a magyarság napsugara, amely áldást hintett feléje és úgy kísérte haza…

Este az Operaházban díszelőadás volt a Nemzeti Hadsereg tiszteletére, amelyen lelkesen ünnepelték Horthy Miklós fővezért, de azt hiszem, hogy a fővezérnek az az üdvözlés volt a legkedvesebb, amelyet a szemben lévő páholyban ülő három gyermeke küldött neki, kezükkel integetve feléje…

Az operai díszelőadás után Friedrich István miniszterelnök és felesége a Nemzeti Hadsereg bevonulása alkalmából fényes estélyt adtak a miniszterelnöki palotában, amelyre József főherceg, Auguszta főhercegasszony, Zsófia főhercegnő, József Ferenc főherceg, valamint Horthy Miklós fővezérrel és feleségével az élén hivatalosak voltak országunk társadalmának egyházi és világi előkelőségei.

…És ez a felejthetetlenül szép nap is eltelt. A pompázóan színes kép örökre bevésődött a lelkünkbe, olyan volt, mint a magyar ezeregyéjszaka feltámadt káprázata…«