Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy meddig tűrik még az emberek az ország pusztulását, mikor jön már végre a fordulat? Konkrét válasz helyett most inkább leírom, hogy Budapest hogyan ünnepelt ma. Feketén-fehéren.

Budapesten a belvárosban és a rakpartok közelében hamar megteltek az utcák az esti órákban. Hatalmas hangszórókon keresztül bömbölt mindenféle zene, "modern hazafias" dallamokkal egyetemben. Mivel az üzlet az üzlet, végeláthatatlan sorokban fel vannak állítva a lángosos sátrak, folyik az italkimérés stb. Mert a dínom-dánom ezekben az órákban is tart ugyebár. Az emberek szemmel láthatóan boldogok: végre egy újabb alkalom, hogy kirúgjanak a hámból. Válság ide vagy oda, most dorbézolni akarnak. Igazi tematikus programok nincsenek, így az emberek jobbára céltalanul téblábolnak fel-alá, amíg már mozdulni sem lehet a sok embertől, vagy a tüzijáték el nem kezdődik.

Igen, már alig várják, hogy tátott szájjal bámulhassák azt a sok-sok millió forintos költségű tüzijátékot, aminek a keretében pont az ő pénzüket lövöldözik el a rendezvény szervezői, pár perc leforgása alatt. Az ünnep valódi mondanivalója közülük senkit sem érdekel. "Te, ma akkorát fogok bulizni...", hallatszik a tömegből. A fiatalok kezében sör, cigaretta. Ne legyenek illúzióink, a tömegben szép számmal ott vannak a konzumnacionalizmus tömegtermékeit magukra aggató, "nemzeti érzelmű" fiatalok is.

Az árusok és a szórakozóhelyek nagyot kaszálnak ma, vendégekből nincsen hiány. Magyar vendégekből. Szembeszökő, hogy míg az emberek egy részének (még) aránylag jól megy, másik részük a napi betevőért küzd hónapról hónapra. Utóbbiaknak aligha van kedvük szórakozni. Ennek ellenére a morális válság súlyosabb, mint az anyagi.

Nagyon kevesen lehetnek azok, akik akár csak egy percre is leültek volna és elgondolkoztak volna azon, hogy mit ünneplünk ma. Szent István királyunknak rettenetes horderejű döntéseket kellett meghoznia. Az államfő nagyságát mutatja, hogy az óriási áldozatok ellenére is a helyes utat választotta népünknek. Ha nem így lett volna, már nem lennénk. Az az államfő, aki képes ilyen döntéseket hozni és azokat érvényre juttatni, modern és bölcs államfőnek számít.

Ezekkel a meghozott áldozatokkal éles ellentétben állnak a mai állami ünnepségek. A közvetlenül állami szervezésű ünnepségek a külsőségekben tobzódtak, a magyarság valós helyzetéhez semmi közük nem volt. Sem Budapesten, sem vidéken. Áldozathozatalról, küzdeni akarásról szó nem volt sehol. Az egyetlen jelmondat ez volt: Ünnepeljünk! És az emberek tömegei ünnepelnek.

Az egyetlen szimpatikus dolog számomra a fiatal tisztek eskütétele volt a Hősök terén. Itt nem a sallangokra, nem Schmitt Pál beszédére stb. gondolok, hanem a rendnek és őseink szellemének a megnyilvánulására. A jelenlegi káoszon és mocskon még mindig átszűrődik a fény. Őseink hagyatéka, ereje, bemocskolva, a földre dobva, százszor megtaposva, még mindig itt él sok magyarban. A Kárpát-medencében élőket a sok-sok évszázad ütötte-verte, de kitartottak. A vezetőik viszont mindig felismerték a helyes utat, így megmaradtak. Ebbe a sorba tartozik Szent István királyunk is.

Vajon mit tenne ma, 2011. augusztus 20-án Szent István király? Lehet, hogy először maga elé rendelné azokat, akik az ország jelenlegi helyzetében is a pénzt szórják, ma is. A felelősök egyik felét talán helyben felkoncoltatná, a másik felét pedig esetleg felnégyeltetné és szétmarcangolt darabjaikat kirakatná a vidéki nagyvárosokba. Onnantól kezdve valószínűleg minden polgármester és tisztviselő a valódi problémákkal kezdene el foglalkozni...

Németh Krisztián