Rettegjünk-e?

Valóban ennyire ki lennénk szolgáltatva az idegen hatalmaknak? Valóban csak más országok támogatásával képes Magyarország talpon maradni?

Azt kell mondanunk, hogy hazánk most fizet a rendszerváltás idején elkövetett bűnért, az észnélküli privatizációért, amire Horn Gyula még rátett egy jókora lapáttal. Az ország vezetői bűnös módon, bagóért szórták szét a magyar vagyont, adtak idegen kezekbe mindent, ami csak érték volt ebben az országban.

A külföldi tőke jelenléte az uniós tagországokban, de a világ valamennyi demokratikus berendezkedésű országában természetes, hiszen ez a globális neoliberális gazdaságpolitika lényege. Csakhogy, amíg a világ valamennyi más országában az idegen tőke nem éri a 30-35%-ot, addig hazánkban jóval 80% fölött van, de van olyan ágazat, mint például a bankszektor, ahol 90%, valamint a biztosítási szektor, ahol 100%. Ez annyit jelent, hogy idegenek lettünk saját országunkban, szinte már semmi nincs, ami a miénk.

A stratégiailag fontos iparágak, az energiaipar, mind idegen kézen van. Ami maradt nekünk, az építőipar és a gépgyártás nem fogja hazánkat a csődtől megmenteni. A messze földön híres mezőgazdaságunkban sem bízhatunk, hiszen a fáradtságos munkával járó földművelésen és állattenyésztésen kívül minden, így a kereskedelmi láncok, a feldolgozó ipar, egyaránt idegen kézen van.

Ami hazánkat illeti, bízvást állíthatjuk, a XXI. századi gyarmatosításnak vagyunk a szemtanúi. Mint egykoron az angol és francia gyarmatosítók által uralt ázsiai és afrikai országokban a helybéli fehérek és négerek, ugyanúgy most mi magyarok is csak „bedolgozók” lehetünk az országot ellepő idegen tulajdonú üzemekben. Csak jogaitól megfosztott bérmunkások lehetünk a profithajszoló multinacionális tulajdonosok szigorú keze alatt.

A neoliberálisok azt mondják, adjunk hálát, hogy méltóztatik ide jönni a külföldi tőke. Adjunk hálát, hogy a Mercedes és az Audi minket választott. Amikor a Mercedes minket választott, a jól fizetett német szakmunkások elveszítették állásaikat, és munka nélkül maradva most segélyre szorulnak. Mi magyarok viszont tapsolhatunk, ugyanis a Mercedes „munkahelyet teremtett” a magyar kéznek. Munkahelyet maximálisan hosszú munkaidővel, és leszorított bérrel. Miközben nem adózik, és a nyereséget kiviszi az országból.

Ami az Európai Uniót illeti, mindig is nagyon zavaró volt, hogy folyamatosan a „támogatására” hivatkozunk. Miért kell egy egészséges ország gazdaságának más országok „támogatásából” megélni? És milyen támogatás az, amikor a nekünk szánt uniós pénzekre kiírt gigapályázatokat sorozatosan francia és német cégek nyerik?

Orbán Viktor az Unióval szemben a „magyar szuverenitás védelmére” hivatkozik. De a fentiek ismeretében felvetődik a kérdés: mennyire szuverén állam még Magyarország? Dönthetünk-e saját sorsunkról önállóan, vagy csak azt tehetjük meg, amit az idegen hatalmak megengednek nekünk? A mostani csata az EU-val és az IMF-fel nem a jegybankról, a 16%-os adóról és a médiatörvényről szól, hanem a cselekvési szabadságunkról. Arról, hogy mennyi maradt meg önállóságunkból, mennyire vagyunk urai saját országunknak. Félő, hogy ezt a csatát, ahogy szuverenitásunk túlnyomó részét, már régen elveszítettük.

Ordosz műhely

barikad.hu