Az "izraeli kapcsolat"

Címkék:
• Egyesült Államok
• izrael
• kisebbség
• zsidó

A világ zsidóságának csak mintegy 42%-a él Izraelben. Sőt, nem is a közel-keleti ország a legnagyobb zsidó közösséggel rendelkező ország, hiszen az Egyesült Államokban él csaknem 45%-uk, kb. 5,7 millió zsidó. De mi az, ami összefogja ezt a világon szétszóródva élő 13,2 millió embert: csak a közös vallás vagy annál több, az „izraeli kapcsolat”?

Ez a 13,2 millió ember egy globális hálózatot alkot. A hálózat csomópontjaiban az egyes országok zsidó közösségei állnak, a csomópontok közepén pedig az ún. minyan-ok, az a tíz felnőtt zsidó férfi, akik egy tradicionális zsidó ortodox szertartáshoz kellenek. A minyan nem csak annak a jelképe, hogy egy zsidó nem létezhet egyedül a nagyvilágban, de annak is, hogy mindössze tíz férfi (kb. három-négy család) elég ahhoz, hogy működő, életképes zsidó közösséget hozzanak létre, bárhol a világon. Ezeket pedig összekapcsolják a közös szokások és értékek, az egymás iránt érzett felelősség és vendégszeretet, a kultúra, a nyelv, a naptár és a Szentföldhöz fűződő évezredes kapcsolat.

Izraelnek szüksége van a zsidó diaszpórára (diaszpóra ógörögül szétszóródást jelent, a világon elszórva élő zsidóságot értjük alatta), csakúgy, mint ahogy a világ zsidóságának is szüksége van Izraelre, ugyanakkor Izrael és a rajta kívül élő csaknem hétmilliós zsidó közösség kapcsolatában számos komoly feszültségforrást találunk – szögezi le Mendel Kaplan, a Zsidó Világkongresszus végrehajtó bizottságának elnöke.  Egyrészt felmerül a kettős lojalitás kérdése, amely majdhogynem egyidős a zsidó állam létrehozásának gondolatával. Hiszen a cionista mozgalom első képviselői akkor találták szembe magukat ezzel a kérdéssel, amikor a nyugat-európai emancipált zsidók féltek a Palesztinába vándorlástól, nehogy ezzel elveszítsék a szülőhazájukban oly nehezen megszerzett jogaikat. Később, 1922-ben a zsidó népnek Palesztinában nemzeti otthont ígérő Balfour Nyilatkozat ennek tisztázására leszögezte, hogy semmilyen olyan korlátozás nem léphet életbe, ami csorbítaná a zsidók más országokban megszerzett státuszát és politikai jogaikat.

Természetesen a zsidó diaszpóra sem egy homogén közösség. Olyannyira nem, hogy míg pl. egy, az Egyesült Államokban élő zsidó elsősorban amerikai és csak utána zsidó, addig egy dél-afrikai elsősorban zsidó, és csak utána dél-afrikai. Ez amiatt van, hogy az amerikaiak annyira kötődnek hazájukhoz – zsidó mivoltuktól függetlenül – hogy identitásukat elsősorban „amerikaiságuk” határozza meg. Azt gondolhatnánk, hogy Izrael, 1948-as létrejöttével csökkentette a zsidó diaszpóra szerepét, státuszát a világban, hiszen az új állam vált a zsidóság központjává, a cionista mozgalom pedig a bevándorlásra, az alijázásra buzdított. Vagyis célja a világon szétszóródva élő zsidó közösségek, a kisebbségi lét felszámolása lett volna. Ennek azonban éppen ellenkezője következett be, hiszen azzal, hogy létrejött egy modern, gazdaságilag erős és stabil zsidó állam, vagyis egy stabil hátország, izraeli kapcsolataik révén felértékelődött a világ különböző pontjain élő zsidó közösségek szerepe is.

Egy másik ütközőpont éppen az előbb említett bevándorlásra való buzdításból ered, hiszen ez megkérdőjelezi a zsidó diaszpórák létét – pláne azokban az országokban, ahol a zsidó közösség nagy része a Holocaust áldozata lett. Hiszen pont azért jött létre Izrael, hogy a zsidóság ne legyen kisebbségi létbe kényszerítve, és mégis, a mai napig nem kevés zsidó él olyan országokban, ahol korábban üldöztetésnek voltak kitéve (pl. volt Szovjetunió területén, Németországban vagy akár Magyarországon). Sőt, az Izraelbe bevándoroltak nagy része nem önként, hanem az antiszemita pogromok, a Holocaust, vagy az arab nacionalizmus feléledése nyomán kényszerült elhagyni korábbi hazáját és csak relatíve kevesen érkeztek önszántukból (bár ma már egyre nő az önként alijázók aránya). Vagyis ma Nyugaton (azaz Nyugat-Európában és Észak-Amerikában) több zsidó él, mint ahány nyugati zsidó él Izraelben. Ennek következményeképpen Izrael állam kialakulásával és növekedésével párhuzamosan jött létre egy egyre erősebb és „öntudatosabb” zsidó diaszpóra. A kettő pedig egyáltalán nem zárja ki egymást, hanem éppen ellenkezőleg: Izrael egyfajta spirituális, oktatási, kulturális és intellektuális bázist ad a világ szétszórt zsidóságának, míg a diaszpóra politikai lobbi tevékenységén keresztül mozdítja elő Izrael érdekeit más országok kormányainál. A nyugati világ zsidó közösségei ugyanis mára már olyan pénzügyileg, gazdaságilag és intellektuálisan szilárd státuszra tettek szert, hogy megkerülhetetlen szereplőivé váltak szülőhazáik társadalmának.

Ami azonban a legélesebb szakadékot nyithatja Izrael és a zsidóság között, az annak a kérdése, hogy tulajdonképpen kit is hívunk zsidónak? Ennek meghatározása azért fontos, mert az 1950-es Visszatérési Törvény értelmében minden bevándorló, aki zsidó, automatikusan kaphat izraeli állampolgárságot. De a törvény nem szól arról, hogy „zsidó” alatt kit kell érteni, és mivel Izrael 63 éves fennállása óta egészen „különböző zsidók” vándoroltak be (gondoljunk csak az arab zsidókra, vagy az etióp keresztény zsidókra), felmerült annak az igénye, hogy ezt a kérdést tisztázzák. Mégpedig úgy, hogy csakis azt tekintsék zsidónak, aki a Halakha, a Zsidó Törvények szerint is az (vagyis az ortodox zsidókat). A javaslat 1988-ban látott napvilágot, de mivel eszerint pl. az Egyesült Államok zsidóságának mintegy 90%-a nem lenne zsidónak tekinthető, az egész diaszpórában felháborodást keltett. Nem meglepő, hiszen ezáltal éppen Izrael kérdőjelezte meg „zsidóságukat”. Felmérések szerint az Izraellel kapcsolatos politikai kérdések közül, ami leginkább megosztja a világ zsidóságát – ezen belül is leginkább a fiatalabbakat – az nem a határok, vagy a biztonság kérdése, hanem éppen az állam demokratikus és zsidó karakterével kapcsolatos kérdések, mint pl. hogy kit tekint az állam zsidónak, illetve az ezzel szorosan összefüggő ortodox-konzervatív ellentét. Úgy tűnik azonban, hogy ennek a kérdésnek a megoldása még várat magára, de ha sikerül kompromisszumra jutni, az az egész zsidóság számára mérföldkő lesz. 

Izrael megalakulásakor az állam alapító okiratában világosan lefektették, hogy az újonnan megszülető állam minden, a területén élő embernek, vallástól, etnikumtól és nemtől függetlenül ugyanazon jogokat fogja biztosítani. Bár az országban élő mintegy 23%-nyi nem-zsidó kisebbség problémája látszólag kizárólag Izraelre tartozik, valójában ugyanúgy hatással van a zsidó diaszpóra életére is. Hiszen ahogy Izrael bánik a kisebbségeivel, nagyban meghatározza, hogy más országokban hogyan bánnak a zsidókkal, mint kisebbséggel. Nem meglepő tehát, hogy a diaszpóra érzékenyen figyeli, a nem-zsidók helyzetének alakulását Izraelben, hiszen ez az ország demokratikusságának mérőfoka is egyben.

Mendel utolsóként az asszimiláció kérdését emeli ki, mint ami összeköti, és egyben megosztja a zsidó közösséget, Izraelben és azon kívül. A zsidó diaszpórában, de leginkább az Egyesült Államokban ugyanis gyakori a kiházasodás, emellett a nyugati parton élő zsidó közösség mindössze 30%-a tartozik valamilyen zsidó klubhoz vagy zsinagógához. Vagyis a diaszpóra zsidó közösség identitása veszélyben van. Ugyanez persze nem vonatkozik az izraeliekre, viszont az ott élőket a tudatlanság és az ez irányú oktatás hiánya veszélyezteti, hiszen ahogy elhagyják Izraelt és bekerülnek egy külföldi zsidó közösségbe, ugyanakkora arányú lesz körükben a kiházasodás és az asszimiláció, mint az ott élők körében. Ennek megelőzése érdekében egy olyan programra lenne szükség – teszi hozzá Mendel – amely ahelyett, hogy valamilyen vallási vagy viselkedési normát erőltetne rá az izraeliekre és a világ többi részén élő zsidókra általában, a gyerekeket oktatná úgy, hogy megfelelő háttérrel rendelkezzenek a zsidó tradíciókról, zsidó örökségükről. Napjainkban növekvő tendencia, hogy izraeliek egyre nagyobb arányban több-kevesebb időt, akár tanulással, akár munkával külföldön töltenek. Emiatt viszont egyre nagyobb szükség van arra, hogy bekerülvén egy külföldi zsidó közösségbe, felkészültek legyenek, hogy új közösségük hasznos és értékes tagjává tudjanak válni. Hiszen, ahogy Yehezkel Dror, a politikatudomány Izrael Díjjal jutalmazott professzora írta könyvében, a „zsidó nép prosperitása egy olyan érték, amely mindenképpen elsőbbséget élvez Izrael prosperitása felett”.