Kőműves Géza: Az izzadság, vérveszteség minden esetben a bennszülött népé, a haszon pedig végerdményében kizárólag a zsidó bűnözőké.

„Az olimpiarendezés és a köré kiépült iparág a demokratikus ellenőrzés gyengülésével szabad kezet kapó elitcsoportok károkozó képességének egyik legjobb példája

Aki nem lelkesedik, az gyanús

A hivatalos, továbbá a (legalábbis Magyarországon) meghatározó lakossági felfogás felől nézve akinek nem tetszik az olimpia, azzal nyilván valami baj van. Az olimpia felemelő, nemes esemény: a kemény munka, a teljesítmény ünnepe, az emberfeletti erőfeszítések megkoronázása, az egészséges életmód népszerűsítésének kitüntetett eszköze. („A gyerekem XY-t a dobogón látva döntötte el, hogy úszni/atletizálni/evezni/stb. fog, nélküle naphosszat a tévé előtt tespedne chipset zabálva, mint iskolás társainak nagy része.”) Egyes országok esetében az olimpiai részvétel, és még inkább a kimagasló eredmények a nemzeti identitás részét képezik. A hagyományos pátoszt az utóbbi évtizedekben kiegészítik az elsősorban a gazdasági elitek által hangoztatott szempontok: az olimpiai beruházások fejlesztik az infrastruktúrát, munkahelyeket teremtenek, egyszóval élénkítik a gazdaságot. Állítólag még az olimpia gerjesztette jobb lakossági közérzetnek is vannak pozitív gazdasági következményei.

Aki tehát az olimpiai intézményrendszert kritizálja ― netán odáig merészkedik, hogy ellenzi az olimpiarendezést ― azt nemcsak hogy hidegen hagyják ezek a felemelő célok, hanem úgymond saját országa gazdasági érdekeivel is szembemegy. Ilyet pedig nyilván csak tudatlan, érzéketlen, sőt rosszat akaró alakok tesznek.

Az olimpia-eufória örökzöld toposzait az éppen elkezdődött 2012-es londoni nyári játékokkal kapcsolatban is szüntelenül sulykolják az érdekeltek, köztük kiemelten a tömegmédia és a reklámipar. Miként azonban elitcsoportok számára fontos vállalkozások esetében oly sokszor, a deklarált funkció az olimpia vonatkozásában sem azonos a valóságos funkcióval. És messze nem csupán arról a közhelyről van szó, hogy a versenysport professzionalizálódásával az olimpiai játékok esetében is rég háttérbe szorult a tényleges sportérték, vagyis az egyén testi-lelki egészségét fejlesztő, hátrányos helyzetű csoportok emancipációját, ezen keresztül a társadalmi kohéziót elősegítő, a részvételt a győzelemnél fontosabbnak tekintő versenyzés. A sportbürokráciákon kívül nemigen tagadják, hogy a világszinten versenyképes sportteljesítményeknek ma már szükségszerű velejárói a súlyos egészségkárosodást okozó teljesítményfokozó szerek és eljárások, így a hivatalos doppingellenőrzések és az eseti látványos rajtakapások egyedüli érdemi funkciója a szemfényvesztés. Az olimpiaipar által okozott károk között azonban messze nem a professzionális sportolók egészségkárosodással járó felkészülése a legnagyobb probléma. A legnagyobb, társadalmi léptékű károk a pályáztatás, valamint a pályázaton nyertesek által megvalósított „fejlesztések” következményeiként jelentkeznek. Ezek a következő pontokban foglalhatók össze:

-          a rendező városok (gyakran államok) súlyos eladósodása és ennek következményei deficites helyi/állami költségvetés, lakossági megszorítások, stb. formájában;

-          az játékok megrendezésben érdekelt politikai és gazdasági elitek, valamint az olimpiai bürokrácia korrupciója;

-          a helyi lakosság igényeit figyelmen kívül hagyó infrastruktúra-fejlesztések,

-          az előzőek következményeként a lakóingatlanok árának meredek emelkedése, a szerényebb jövedelmű rétegek kiszorulása;

-          jelentős mértékű környezetszennyezés;

-          fokozódó erőszak a fejlesztések által hátrányosan érintett lakossági csoportok sérelmére, rendőrállami tendenciák.

Az elmúlt közel négy évtized olimpiái bőségesen szolgálnak a jövőre nézve is hasznos tapasztalatokkal. A hivatalos olimpiai retorika szerint a játékok üzleti alapokra helyezése (az 1970-es évektől) lehetővé tette, hogy a rendezés költségeiből a vállalati szektor egyre nagyobb mértékben vegye ki a részét, megkönnyítve mind a pályázást, mind a lebonyolítást ― végeredményben az olimpiai mozgalom hivatalos céljainak elérését. Mindebből semmi nem igaz. Egyrészt azért, mert a rendezés költségeinek többségét (jellemzően több, mint 80%-át, a 2012-es londoni olimpia esetében 90%-át) a rendező városok továbbra is közpénzből teremtik elő. Másrészt azért, mert a tényleges kiadások rendre és jelentősen meghaladják a tervezési/pályázati fázisban becsült költségeket. A pályázatok mellett leghangosabban agitáló üzleti szektor ezért általában ügyel arra, hogy a „túlfutás” terheit is közpénzből állják, így az elmúlt közel négy évtized olimpiáinak otthont adó városok többsége szerződésben vállalt kötelezettséget a többletköltségek megfizetésére. (Az egyedüli kivétel Los Angeles.) Mivel az üzleti szektor eleve minimalizálja hozzájárulását, ezzel a megoldással kétszeresen is biztosítható, hogy a végszámlát az adófizetők állják, bármekkora legyen is az.

Az olimpia üzleti jelentősége két fő dimenzióban érvényesül. Az egyik a rendezéshez szükséges, közpénzből megrendelt fejlesztések. A rendezéshez szükséges infrastrukturális beruházások lukratív állami megrendelések lehetőségét hordozzák a közbeszerzések elnyerésében, illetve a politikai lobbitevékenységben járatos nemzetközi vállalatok és helyi nagyvállalkozók számára. A másik dimenzió a játékok marketing-vonzata, elsősorban közvetítési jogok és szponzori szerződések formájában. A többmilliárdos közönségnek köszönhetően vonzó hirdetési lehetőségek, a szponzoráció, a merchandise- és egyéb keresztértékesítési technikák, stb. révén a legnépszerűbb nemzetközi sportesemények ma már nem egyszerűen értékes promóciós felületek, hanem a globális márkák fejlesztésének elsődleges intézményei. A hivatalos olimpiai „felületeken”, azaz a pályákon, illetve a sportolók ruházatán ― szemben más világversenyekkel ― nem megengedett a hirdetői jelenlét, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számára ezért a nagy pénz az olimpiai szimbólumok pályán kívüli használatának, valamint a közvetítések jogának értékesítésében van. NOB-nak az utóbbiakból rengeteg bevétele van: pl. az NBC Universal 1,18 milliárd dollárt (kb. 270 milliárd forintot) fizetett a londoni játékoknak amerikai közvetítési jogaiért ― és ez csak egyetlen vállalat egy konkrét nemzeti piacra kötött szerződése. Önmagában érdekes tehát, hogy a nemzetközi olimpiai bürokráciába befolyó hatalmas szponzori bevételek ellenére a rendezés költségeinek döntő hányadát az érintett városoknak és országoknak az adófizetők pénzéből kell állniuk. Bár a NOB működésének korrupcióvonzata jó ideje ismert, a napvilágra került esetek többsége illegális ajándékokkal, családtagoknak felajánlott utazásokkal, ösztöndíjakkal kapcsolatos ― ennél mélyebbre nem nagyon jut az oknyomozó újságírás. Oknyomozó újságírásról olimpiaprojektek kapcsán persze azért sem beszélhetünk, mert a befolyásos, nagy közönségű médiumok médiatámogatókként általában maguk is az olimpiák szponzorai. Vállalná-e főszerkesztő, tulajdonos azt a kockázatot, hogy lapja/rádiója/tévéje elveszíti a legnagyobb globális sportesemény médiatámogatójának jelentős reklámbevételekkel járó pozícióját?

Az igazi kérdés persze az, hogy a lakosság mit kap vissza az elköltött pénzből. Miután a propagandaanyagok megmaradnak a homályos és általános utalások szintjén, nézzük a tényeket. Még az a legkisebb ― bár természetesen nem mellékes ― probléma, hogy mihez kezdenek az adott gazdaságban érdektelen sportok színhelyéül szolgáló monumentális létesítményekkel, pl. kerékpár-, gyeplabda- vagy baseball-stadionokkal. (A 2004-es athéni olimpia sportlétesítményeinek többsége például a játékok vége óta használaton kívül van, és karbantartás híján nyolc éve rohad.[1][1])

Az athéni olimpiai főcsarnok feljárója manapság

A rendező városok, sőt államok súlyos és hosszútávú eladósodása már önmagában hitelteleníti a játékok gazdaságélénkítő hatásával kapcsolatos fogadkozásokat. Montreal csak harminc év után, 2006-ban szabadult meg az olimpiai adósságoktól. A pályázatban tervezett költségeket kb. 900%-kal túllépő (2004-es árakon legalább 15 milliárd dollárt elköltő) Athén hosszú időre lemondhat arról, hogy megvalósítsa a lakosság érdekében legszükségesebb fejlesztéseket ― és ezt már a város vezetésében is elismerik.[2][2] A londoni olimpia költségigényének 2012 július végén ismert, kormányzati forrásból származó ― ezért sem véglegesnek, sem a valóságos állapotot tükrözőnek nem tekinthető ― számítása a pályázati tervben kalkulált 2,4 milliárd helyett már 14,5 milliárd fontnyi kiadást, azaz hatszoros túlköltést ismer el. Ez kb. 5.200 ― ötezer kétszáz! ― milliárd forint, azaz nagyobb összeg, mint a magyar társadalombiztosítás teljes egyéves költségvetése. A tényleges költségeket ennél is többre, legalább 17 milliárd fontra becsüli a brit parlament alsóházának illetékes bizottsága. (Ez utóbbi, valószínűbb összeg a magyar állami központi költségvetés 2010. évi kiadásainak több, mint 70%-a, kb. 6.100 milliárd forint.)

Miután a tágabb összefüggések számos párhozamot rejtenek, a 2004-es athéni és az idei londoni olimpia politikai-gazdasági hátterének összehasonlító elemzése önmagában megér egy doktori disszertációt. Bár Görögország helyzete messze súlyosabb, a lakosság mindkét országban komoly megszorító intézkedéseket kénytelen elviselni azzal a hivatalos indoklással, hogy az államnak nincs pénze „nagyvonalú” jóléti kiadásokra. Sem a görög, sem a brit politikai vezetés számára nem probléma azonban gazdasági elitjeik hatalmas méreteket öltő, elsősorban offshore keretek között folytatott ― Görögország esetében közel teljes ― adókerülése, ami pedig szociális ellátórendszereik válságának egyik legfontosabb oka. És mind a görög, mind a brit államnak „volt/van” pénze a hatalmas mennyiségű közpénzt elnyelő, a gazdasági elit számára viszont előnyös olimpia-projektre.

Az olimpiai infrastruktúra-fejlesztések egyik legjellemzőbb következménye mindenhol az érintett lakosság életminőségének romlása, elsősorban a megfizethető lakóingatlanok kiszorítása, nemritkán felszámolása, valamint a zöldterületek jelentős csökkenése miatt. A legnagyobb közvetlen vesztesek természetesen azok, akik csak az olcsó, elsősorban önkormányzati/állami bérlakásokat képesek megfizetni. Őket még a „gazdag” országok olimpiái sem kímélik: Los Angeles, Atlanta, Salt Lake City és Vancouver városvezetése egyaránt tízezrével számolta fel az önkormányzati lakásállományt. A szociális lakásállomány leépülésének kárvallottjai azonban nem csupán a piaci ingatlanárakat megfizetni képtelen rétegek, hanem szinte a teljes helyi lakosság. Az olcsó lakhatás opciójának kiszorítása az új, a befektetők számára nyereséget termelő lakóövezetek fejlesztésével az ingatlanpiac minden szegmensében gyorsan felveri az árakat. A következmény a veszélyes jelzáloghitel-konstrukciók terjedése, a lakosság növekvő eladósodottsága, a megélhetési költségek növekedése. Bár hasonló folyamatok az elmúlt évtizedekben olimpiát rendező gazdag országok mindegyikében (elsősorban Amerikában, Ausztráliában és Nagy Britanniában) olimpiától függetlenül is érvényesültek, a helyzet a játékok helyszínén és a környező régiókban egyértelműen rosszabb.

A szociális kiadások egyidejű megnyirbálásával ― Vancouverben pl. 1 milliárd dollárt csoportosítottak át szociális ellátásból a 2010-es téli olimpia megrendezésére ― a következmény a hajléktalanok számának növekedése, egyes városrészek gettósodása (mások dzsentrifikálódása), növekvő bűnözés, romló közbiztonság. Ez utóbbi persze további, közpénzből fizethető biztonságtechnikai megrendeléseket jelent, ezért a rendezők számára gyakran nem probléma, hanem egyenesen kívánatos. Londonban a II. világháború óta nem volt akkora katonai készültség, mint jelenleg, a játékok heteiben. Athénban a 2004-es nyári játékok idején egy kb. 50 ezer (!) fős paramilitáris alakulat dolgozott ― a városvezetést még azt sem zavarta, hogy jelenlétük ellentétes volt a görög alkotmánnyal, valamint tevékenységüket az a biztonságtechnikai vállalat (Blackwater) irányította, amelyiknek alkalmazottai az iraki háborúban tömegesen követtek el háborús és emberiség elleni bűnöket. Ördögi kör: miután az olimpiák legértékesebb hozadéka a hirdetési felület és a promóciós lehetőségek, a világ felé sugározni szándékolt idill védelme ― a játékok imázsát zavaró kritikus hangok és nemkívánatos látványelemek: hajléktalanok, szegények, tiltakozók, stb. kiiktatása ― érdekében a szabadságjogok felfüggesztése sem túl magas ár.

Legtöbbször még a fejlettebb országok erős civil társadalma is kevés ahhoz, hogy gátat szabjon az olimpiai felkészüléssel együtt járó adminisztratív és nemritkán fizikai erőszaknak. Ez logikusan következik abból, hogy már az olimpiai pályázat benyújtására is jellemzően a demokratikus intézményrendszer kiiktatásával kerül sor. A budapesti nyári játékok tervével lobbizó Budapesti Olimpiai Mozgalom (BOM) például úgy próbál zöld utat teremteni a magyar pályázatnak, hogy a szakértői által készített, ún. Olimpiai Törvény tervezetét évek óta próbálja keresztülverni az Országgyűlésen. Demokratikus rendszerekben jogszabályok a társadalom felé elszámoltatható intézmények vagy személyek (kormányzat, minisztériumok, választott képviselők) munkája és érdemi vita eredményeként születnek ― a BOM és külföldi megfelelői éppen ezt igyekeznek megkerülni azáltal, hogy maguk írják a jogszabályokat. Nem kevésbé érdekesek a lakossági beleszólás kiiktatásának technikái nyertes pályázat esetén: a vancouveri szervezők ― a további olimpiák számára irányadó ― invenciója, hogy az olimpiai fejlesztésekről folytatott egyeztetésekbe csak azokat a civil szervezeteket vonják be, amelyek szerződésben vállalják, hogy nyilvánosan nem kritizálják a játékokat, a szponzorokat és a szervezőket. A képlet tehát a következő: a demokratikus ellenőrzés nélkül rengeteg közpénzből a lakosság sérelmére elkövetett „fejlesztésekről” adott esetben egyeztethetnek civilekkel, a formális partneri viszony ára azonban az érdemi beleszólást lehetővé tevő nyilvános vita kizárása. Ha ez egy civilizáltabb államban lehetséges, vajon mire számíthatnak azok az országok, ahol gyenge a civil társadalom, a politikai és gazdasági elit távolról sem civilizált, és amelyek az utóbbi években egyre nagyobb számban és eséllyel pályáznak olimpiarendezésre?

Az utóbbi kérdés korántsem költői, mert az olimpiaipar politikai hangsúlyeltolódásának okaira utal. Amit a BOM korábbi elnöke, Szalay-Berzeviczy Attila a maga sajátos szűrőjén keresztül úgy észlel, hogy „a NOB, a FIFA és az UEFA valahogy mind egyszerre kezdett el mostanában azzal kísérletezni [sic], hogy a gazdag világtól elfordult az új piacok, a fejlődő országok irányába”,[3][3] az szociológiai értelemben annyit jelent, hogy a globális sportbürokráciák tisztában vannak azzal: a fejlettebb országok civil társadalma ha meg nem is tudja akadályozni, képes megnehezíteni a közpénzek sportlátványosságokra történő elszívását. (Vegyük észre a freudi elszólást is: a NOB, FIFA, UEFA, stb. piacok iránt érdeklődik.) Chicago 2016-os ― Obama elnök által is támogatott ― pályázatát például a chicagói lakosság több, mint 80%-a ellenezte, eredményesen. (A 2016-os játékokat Rio de Janeiro nyerte el.) A mind nagyobb társadalmi és környezeti károkkal járó médiacirkuszokat sokkal könnyebb a fejletlen civil intézményeik miatt védtelen (fél)periférikus országokban megrendezni. A diktatórikus berendezkedés sem akadály ― sőt, mint Kína példája mutatja, inkább előny. A NOB befolyásának erősödése sem véletlenül arra az időszakra esik, amikor egy fasiszta rezsim, a Franco-rendszer közigazgatásában karriert befutott bürokrata, Juan Antonio Samaranch került a szervezet élére. A francoista múltjára élete végéig büszke Samaranch első nagy sikere az 1980-as moszkvai olimpia megszervezése volt, amellyel kapcsolatban nem győzte hangsúlyozni, mennyire megkönnyítette a rendezést, hogy a szovjet vezetésnek nem kellett bajlódnia a lakosságnak felelős intézményekkel.

A nyugati tömegmédia hozzáállását ezekhez a kérdésekhez jól illusztrálja a pekingi olimpia állítólagos kritikai tárgyalása: miközben olyan, nem olimpia-specifikus jelenségek, mint pl. a tibeti lakosság elnyomása vagy a demokrácia hiánya nagy nyilvánosságot kaptak, az olimpiai beruházással szorosan összefüggő jogsértések, jelesül másfél millió pekingi polgár otthonának erőszakos felszámolása (miként a kiköltöztetések ellen tiltakozók határozatlan idejű börtönbüntetése) visszhang nélkül maradtak. A média érdektelensége kíséri a 2014-ben esedékes szocsi téli olimpia előkészületeivel összefüggő hasonló jogsértéseket is. Érthető: a globális médiapartnerek a kínai/orosz rezsimet olimpiától függetlenül is, az általuk szponzorált eseményt viszont még a nyilvánvaló atrocitások kapcsán sem kritizál(hat)ják.

A félpérifériák elitjének rendszerspecifikus korrupciója tehát távolról sem mellékes, hanem az olimpiai projekt keresztülvitelét közismerten segítő, ezért az elszámoltathatatlan sportbürokráciák érdeklődését ébren tartó tényező. A jó évtizede aktív Budapesti Olimpiai Mozgalom is a magyar politikai rendszer demokratikus deficitjét kihasználva próbálja befolyását növelni ― a dolgok jelenlegi állása szerint nem is sikertelenül. Bár a házilag írt Olimpiai Törvény tervezete egyelőre nem került a parlament elé ― a BOM különösen a 2010-es választás előtt volt aktív, valószínűleg a távozó parlamenti többség megdolgozására számítva ―, a Fővárosi Közgyűlés viszont már 2008 végén egyhangú szavazással és érdemi vita nélkül támogatásáról biztosította a jogszabály-tervezetet. Érdekes volna megvizsgálni, hogy a budapesti választó korú népesség mekkora hányada van tisztában azzal, hogy miközben városukban leépítik a szociális ellátórendszert, nincs pénz tisztességes tömegközlekedés és civilizált közterületek fenntartására, a politikai elit elkötelezte magát egy több ezermilliárd forintnyi közpénzt igénylő sportesemény megrendezésére.

A budapesti olimpia-pályázat koncepciójával kapcsolatos egyetlen, nyilvánosan hozzáférhető információforrás a PricewaterhouseCoopers (PWC) által a BOM megbízásából 2006-ban készített megvalósíthatósági tanulmány.[4][4] Az anyag szerint a 2020-as budapesti nyári játékok megrendezésének teljes költsége (2006 júniusi árakon) kb. 5624 milliárd Ft. A játékok 460 milliárd forintnyi közvetlen bevételét a kiadási oldalból levonva az összes kiadások kb. 5164 milliárd Ft-ot tennének ki. A tervezéskor viszonyítási alapul szolgáló 2006-os évet figyelembe véve ez azt jelenti, hogy az olimpia költségei elérik a magyar állam teljes éves költségvetésének (kb. 12,5 ezer milliárd Ft) a 40%-át ― a központi költségvetés kiadásainak (8,5 ezer milliárd Ft) pedig a 60%-át. A fejlesztések 2868 ezer milliárd Ft (56%) állami, és további 1564 ezer milliárd Ft (30%) EU forrást igényelnek. A magántőke hozzájárulása mindössze 727 milliárd Ft (14%) volna.

Kérdés, mennyire reális ez az elképzelés. A PWC tanulmánya az Új Magyarország Fejlesztési Tervet, a 2007/13-as időszak operatív programjainak nyilvános részleteit és Budapest középtávú fejlesztési koncepcióját, a Podmaniczky Program 2006. évi (felülvizsgált) változatát vette figyelembe. Ami az általános makrogazdasági környezetet illeti, a tanulmány 2006-os prognózisait az idő, mindenekelőtt a 2009-től a magyar gazdaság jelentős visszaesését eredményező nemzetközi pénzügyi válság nem igazolta. A PWC dokumentuma 2006-ban abból indult ki, hogy „a magyar gazdaságban átlagban [sic] 2-3%-os növekedés várható 2010-ig”.[5][5] Az azóta eltelt idő fejleményeinek ismeretében az sem kérdés, mennyire vehető komolyan az évi 3-4%-os (!) növekedés prognózisa a 2011 és ’20 közötti időszakra. Az anyagban vázolt növekedési kritériumok teljesítésének hiányában ugyanis maga a PWC is megkérdőjelezte az olimpia-projekt megvalósíthatóságát, egyben úgy fogalmazott, hogy „e feltételek teljesülését legkorábban 2010 körül lehet megítélni, tehát a 2020-as olimpia megrendezhetőségére szakmailag megalapozott végső választ csak abban az időpontban lehet adni”.[6][6] Nem mellesleg: figyelembe véve az utóbbi olimpiák költségeinek megsokszorozódását az eredeti tervekhez képest, belegondolni is rossz, hogy egy esetleges budapesti olimpia mennyi pénzt emésztene fel, ha a tervek már 2006-os árakon közel 6 ezer milliárd forintról szóltak.

2012-ből visszatekintve tehát megállapítható, hogy a 2020-as budapesti olimpia megvalósíthatóságának feltételei még az olimpiaprojekttel lobbizó BOM által hivatkozott szakértői anyag alapján sem teljesültek. Ennek fényében figyelemre méltó, hogy a BOM korábbi elnöke 2010 februárjában hosszas cikkben[7][7] éppen ugyanerre tanulmányra hivatkozva érvelt amellett, hogy a ciklusa vége felé járó Országgyűlés még a tavaszi választások előtt fogadja el a 2011-es jelentkezést előkészítő ún. „Olimpiai Törvényt”. Mint tudjuk, ez nem sikerült, és nem kizárt, hogy a 2020-as pályázatról Budapest valószínűleg lemarad. Az olimpiaprojekt lobbija ezzel együtt továbbra is aktív, amint azt közelmúltbeli sajtónyilatkozatok is bizonyítják.[8][8] (A BOM elnökségében közben Szalay-Berzeviczy korábbi tőzsdeelnököt Straub Elek volt Magyar Telekom-vezér váltotta.) Egyre kevésbé zárható ki, hogy a következő években Budapest pályázni fog a játékokra. Elég egy pillantás a budapesti olimpia koncepcióját támogatók listájára[9][9] ahhoz, hogy afelől se legyen kétségünk: nincs még egy olyan országos jelentőségű projekt, ami az üzleti és a politikai elit hasonló mértékű támogatását élvezné. Pénzügyi szféra, távközlés, információtechnológia, energiaszektor és szinte a teljes média: legfontosabb vállalataik jó része megtalálható a BOM valamilyen kategóriájú támogatói között. Egy olyan képződmény mögött, aminek már a neve is kérdéseket vet fel. Nevezhető-e „civil mozgalomnak” az a szervezet, amelynek elnöksége[10][10] szinte kizárólag az üzleti elit képviselőiből érkezett, ahol a „rendes” tagok[11][11] száma (saját weboldala szerint) még a kétszázat sem éri el, és ahol a mezei állampolgár legfeljebb „pártoló”[12][12] (értsd: nem beleszóló/számon kérő, hanem az igazi tagok és a vezetés döntéseit legfeljebb helyeslő/népszerűsítő) tag lehet?

A válasz egyenesen következik az olimpiaipar politökonómiai valóságából, amelynek sporthoz, egészséges életmódhoz, átlátható kormányzáshoz, felelős költségvetési politikához, lakossági érdekeket követő fejlesztésekhez legfeljebb negatív előjellel van köze.”