Német, magyar, cseh és szlovák újságírók a bolsevista megszállás alól felszabadult részeken
Beszámoló a bolsevista rémtettekről
Győri Nemzeti Hírlap, 1945. január 18.
Agostyán, január hó.
A bolsevik horda után – Poroszország 1945-ben
A délkelet-európai német hadsereg parancsnokságának meghívására 15 tagból álló német, szlovák és cseh újságírócsoport érkezett Magyarországra, hogy a visszafoglalt helységekben személyesen győződjék meg a szovjet megszállást elviselő magyarság szenvedéseiről. A megjelent újságírók a következők voltak: Tóth Bálint, a bécsi konzulátus sajtóelőadója, Cahmayer dr., a hadseregkörzet-parancsnokság, Müller, a tartományi sajtóhivatal, Richter dr., a bécsi propagandahivatal, Jensen, a Völkischer Beobachter, Jassel dr., a Wiener Tagblatt, Maix, a Wien Kriegszeitung, Skrehwetz, az Esscner National Zeitung, Jungers, a hadseregkörzet parancsnokság, Prohaska, a Wiener Neueste Nachrichten, Graf Shceippenbach, a Deutsche Nachrichten-Büro részéről, Werner s Pergl prágai szerkesztők, valamint Gondosch és Vodicka fotóriporterek. Ezenkívül a Nemzetvédelmi Propaganda Minisztérium két kiküldöttel képviseltette magát.
A vezénylő német tábornok főhadiszállásán fogadta az újságírókat, és rövidesen ismertette a hadihelyzetet, majd a csoport kényelmes társasgépkocsikon elindult Agostyán község felé, ahonnan a magyar–német csapatok röviddel ezelőtt verték ki a bolsevistákat. A társasgépkocsi útja mindenütt kilőtt orosz páncélosok, felfordított szekerek, bolsevista hullák, félig hóval betemetett lovak közt vezetett el. Agostyán község, már az első pillanatban láttuk, sokat szenvedett a harcok folyamán. Csupa sérült házak, mindenfelé. Cserép és ablaküveg jóformán egyetlen házon sincs.
Így történt…
Az újságírókból álló csoport mindent tudni akart: mi történt itt a bolsevista megszállás alatt? A falu plébánosát kerestük. A plébános éppen a faluban járkál, nézegette a romokat, vigasztalja az elkeseredett embereket. A szikár, soványképű plébános arcán még ott vannak a szenvedés nyomai. Szaggatott szavakkal mondja el a történteket. A szovjet csapatok december 27-én vonultak be és január 1-jén távoztak el. Amikor az ágyúdörgés közeledett, a falu lakossága a környező szőlőhegyekre menekült. Egy-két ember azért mégis maradt a házakban, főleg pincékben, vermekben rejtőzködtek el és ők mesélik, hogy amikor a szovjet horda első csoportjai betörtek a faluba, egy-egy házba ötven, száz, százötven katona rontott be. Nem is próbálták kinyitni a kaput, hanem puskatussal bezúzták azt, közben vad hurrá ordítást hallattak. A katonák, mint valami kiéhezett vadállatok, legelsőnek az éléskamrákba törtek be. Ettek és ittak féktelen mohósággal. Azután megkezdték a rablást. Nemcsak órát, ékszert, ruhát, fehérneműt, lábbelit szedtek össze, hanem elemeltek minden fémtárgyat, amit csak megkaphattak, mint a legsötétebb Afrika bennszülöttjei, akik az egyszerű üveggolyónak is gyermekes módon örülnek. Azután kezdődött meg a lakosság felhajszolása… A vermekben és pincékben elrejtőzött emberéket puskatussal verték ki, vagy szuronnyal piszkálták ki.
Ugyanakkor egy nagyobb csoport katona géppisztolyokkal felfegyverkezve a szőlőhegyekbe ment és vad lövöldözés közben tudtára adta az ott elrejtőzötteknek, hogy térjenek vissza lakásaikba, különben rakásra lövi őket. Ekkor kezdődött tulajdonképpen a bolsevisták igazi „hősi” munkája. A falu főutcájának legnagyobb házába gyűjtötték össze a férfi lakosságot. Itt voltak a férfiak, azokat kivéve, akik mégis el tudtak menekülni. Mintegy kétszáznegyven főnyi férfi, a plébánossal az élen állt itt, további parancsra várva. Sem beszélgetni nem volt szabad, sőt megtiltották azt is, hogy hazamenjenek és némi táplálékot vegyenek magukhoz. Végre parancsot adtak: a kétszáznegyven férfinak a plébánossal együtt el kell indulnia Tardos irányában, mégpedig a hegyeken keresztül.
240 ember elindul
Az asszonyok és gyermekek jajveszékelése közben a férfiak elindultak a hegyen keresztül. Szomorú menet volt. Mindenki tudta, hogy most hosszú út következik; valószínűleg Szibériában fog véget érni. A kísérő katonák vadállatiasan ütlegeltek, puskatusozták azokat, akik lassan mentek, vagy elmaradoztak. Mindenki látta, hogy itt már az emberi életnek nincs értéke…
Már harminc kilométer is elmaradt mögöttük. A hegyek közt, erdőben gyalogoltak, amikor hirtelen a levegőből motorzúgás hallatszott. A bolseviki katonák pillanatok alatt úgy szétszóródtak a fák alatt, hogy egyet se lehetett közülük látni. Egy német vadászraj támadott. Az agostyáni férfiak, mintha a gépek támadása elől akartak volna elmenekülni, szétszóródtak az erdőben, és a zűrzavarban kereket oldottak. Egész nap az erdőben maradtak, csak amikor bizonyos jeleit látták a magyar–német ellentámadásnak, akkor kísérelték meg a visszaszivárgást Agostyán felé. Csak kevesen mentek vissza a faluba, a többi meg azután is a környező erdőben, présházakban bujkált.
Egy asszony elbeszéli…
A plébános legyint. Annyit éltek át néhány nap alatt, amennyi sok lenne egy emberi életre is. Hol kezdje, mit beszéljen el? Inkább szó nélkül vezet. A házban, ahová bemegyünk, sápadt arcú, kuszálthajú asszony fekszik. W. Gy-né, akit a bolsevista katonák huszonötször becstelenítettek meg. Az asszony alig tud beszélni. Jóval idősebbnek látszik, pedig mindössze 32 éves. Maga mondja, hogy három, hónapos állapotos, egy kisgyermek anyja.
A megszállás második napján, a délutáni órákban két szovjet katona rontott be, láthatóan részegen. Bőrkabátot és csizmát követeltek. Az egész házat újból feldúlták, ki tudja már, hányadszor. De beszéljen W. Gy-né:
– Az uramat, anyósomat, kisgyermekemet és a hozzánk menekült kocsmárost az ajtón a szó teljes értelmében kidobták, s engem fejemhez nyomott revolverrel sakkban tartva, mindketten megbecstelenítettek. Az egyik vörös katona eltávozott, és még 15 társát küldte hozzám.
Az asszony szavát elnyomja a sírás. A katonák nem elégedtek meg ennyivel, hanem vadállatias ösztönüknek engedve öklükkel is verték az asszony testét. A vér teljesen elöntötte, de ez a vörös katonákat nem zavarta. Az asszony tovább is zokogva mondja el, hogy az alvó bolsevista katona mellől kimászott, bár lábára is alig tudott állni, félig mezítelenül kivánszorgott az éjszakába és egy félreeső pincébe menekült öregasszonyok közé. Ide is berontottak a bolsevisták, fiatal nőket keresve, de az ő arca már annyira el volt torzulva a fájdalomtól, hogy „csúnya” fölkiáltással visszalökték. Alig léptünk ki a kapun, a 46 éves, többgyermekes F. J.-néval találkozunk, akit férje és gyermekei előtt becstelenítettek meg. Még mintegy nyolc asszony gyülekezik közben körénk, egy sem akad közülük, aki megmenekült volna a bolsevisták vágya elől.
Az asszonyok mondják egyébként, hogy a bolsevista hadsereggel valami egyenruhafélét viselő bolsevista nők is voltak, akik kitűnően értettek ahhoz, hogy hol lehet megtalálni az eldugott élelmet. Ugyancsak a nők járták végig a borospincéket is, mindenütt italt keresve.
Nem partizánok voltak
Az elöljárósággal együtt a plébános vallja, hogy az egész faluban nem maradt egyetlen háziállat, a kutyákat és macskákat kivéve. A baromfit, marhát, lovat, disznót részben leölték, részben elhajtották. Ugyancsak egybehangzóan vallják azt is, hogy négy nőt agyonlőttek a vörös katonák, mert ezek ellenálltak az őket megbecsteleníteni szándékozóknak. Ugyancsak agyonlőttek itt a faluban tizenegy szamodi legényt, valamennyi 19–20 éves volt csupán. A legények kivégzésének okát nem lehet tudni…
Az egész falu lakossága egyöntetűen vallja, hogy itt nem partizánok voltak, nem csőcselék járt, hanem rendes küzdő hadsereg. Ezt alátámasztja az is, hogy egy tábornokuk is a faluban lakott.
Hát eddig van. Sokat lehetne még írni, de megremeg kezünkben a toll, csak vázolni tudtuk a borzalmakat.
Ez a vázlatos képe egy szerencsétlen magyar falunak 1945 januárjában.
Egy szemtanú vallomása
Nem fantázia és nem propaganda szüleménye az alábbi eset, amelyet egy szemtanú, egy minden borzalmat átélt magyar mondott el.
Esztergom a vörös megszállás után a szokásos képet nyújtotta. A vad ázsiai horda feldúlt mindent és ádáz rombolási kedvvel tört-zúzott, s mintegy az ördögtől megszállott, már emberinek sem nevezhető módon ítélt halálra minden becsületes kézzel alkotott munkát. A várost birtokbavétel után elkezdték fosztogatni. Házról házra jártak, és ennivalót követeltek. Később kiderült, hogy a vörösök nagy harci kedve csupán az ennivalóért van. Ugyanis kijelentették a parancsnokok, hogy ennivalót itt, meg itt találtok, ha elfoglaljátok. Természetesen a nem minden ok nélkül megrémült magyar lakosok mindent odaadtak, csak hogy bántódásuk ne essék. A vörösök, amikor már éppen nem emberi módon megzabáltak úgyszólván mindent, és részegre itták magukat, jöttek a többi követelésekkel. Asszonyokat és lányokat rekviráltak maguknak, hogy ezeket a szerencsétleneket öten, tízen, vagy még többen megbecstelenítsék.
A szemtanú állítása szerint abba a házba, ahol őt fogva tartották, a szomszéd szobában 12 részeg vörös katona behurcolt egy 18 éves leányt. A két szobát összekötő ajtó hasadékán mindent látott, és a jelenet – mondja – örökké kísérni fogja. Durva kezekkel megragadták a lányt, ráhurcolták egy rozoga díványra és röhögve kezdték a szerencsétlen lány ruháját letépni. Az egyik belemarkolt a mellén a blúzba és egy rántással egész a derekáig leszabta. A leány habfehér teste kiszolgáltatva ott feküdt a bolsevisták előtt. Ami aztán történt, azt a szemtanú nem látta, mert a borzalomtól elrohant az ajtótól, s csak fájdalmas nyögéseket és a fel-feltörő sikolyokat hallotta. Majd egy revolverlövés véget vetett mindennek. Megölték a szerencsétlent. Igazi bolsevista munka volt.
Ehhez a tényhez, azt hiszem, hogy nem kell kommentárt fűzni.
Kitartás! Éljen Szálasi!
Horváth János
Kapcsolódó hírek:
A bolsevizmus zsidó dolog. A.S. Leese
Idén is együtt örömködtek Szolnok elestének évfordulóján a vörös és narancsos bolsevikok