„Nem vagyok antiszemita. Sohasem voltam az. Aszemita vagyok. A zsidó éppen olyan ember, mint mi vagyunk, brutális erőszakkal nem lehet ezt a kérdést megoldani. Az egyetlen megoldást a cionizmus képviseli, önálló zsidó államot kell kialakítani, mert a népek tulajdonságai különböznek s vannak fajták, amelyek nem tudják egymást megérteni. Egyébként is ez a kérdés jelenleg nem aktuális, de a háború után mindenesetre meg kell oldanunk, de nem tömegsírokkal, hanem Európához méltó megoldással. Legutóbb illetékes német körök a magyarországi zsidók kiszállítását kívánták. Ezt határozottan megtagadtam azért, mert tudom, milyen sors vár a mai körülmények között a deportált tömegre. Tekintve azonban, hogy a magyarországi zsidóság ezt a háborút nem tekinti az ő háborújának - mi pedig a miénknek tekintjük, kénytelenek vagyunk addig őket biztonságos elkülönítésben tartani. Hallottam, hogy különböző helyeken sajnálatos atrocitások történtek. Én a magam részéről mindent elkövetek, hogy ezek a jövőben megszűnjenek és ezért nyomatékosan figyelmeztetem a jelenlevő lapszerkesztőket, hogy a zsidókérdéssel a jövőben ne foglalkozzanak...."

(Szálasi Ferenc nyilatkozata, 1944 november)

Nagyjaink már idejekorán felismerték a zsidó szellem és morál irányából a keresztény magyarság lelkére és érvényesülésére leselkedő veszélyt, de a liberális korszellem süket maradt a figyelmeztetésekre. Gróf Széchenyi István 1844. október 1-jén a zsidók jogainak kiterjesztését célzó törvényjavaslat vitájában így érvel az emancipáció ellen:

„Egyik túlságból a másikba esünk. Most az egész emberiséget, az embereket a zsidókkal együtt szívünkhöz szorítjuk. S most a legnagyobb liberálisok vagyunk. Ámde a mi helyzetünk e részben nem oly kedvező, mint például az angoloké. Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy tóba, azért annak a vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves és azt nem eheti meg."

A legnagyobb magyar úgy érzi, az éppen hogy csak nemzeti öntudatra ébredt, a polgárosodás, a kapitalizmus útján első tétova lépéseit megtevő magyar nemzet még nem kész arra, hogy a - gátlást nem ismerő - zsidósággal versenyre keljen.

„E tekintetben tehát a liberalizmus - érvel Széchenyi - egyenesen a nemzetiség rovására történik. És az nem vélekedés, mert apodictice, számszerűen be lehet bizonyítani, hogy minden ílyféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve. Azért annak, ki a nemzetiséget őszintén pártolja, lehetetlenség, hogy most oly elemnek, amelynek több intelligenciája, több szorgalma van, a nemzetiség rovására kedvezéseket nyújtson."

A reformkorban ugyan lekerült a napirendről a zsidókérdés, de a kiegyezés után létrejövő dualista rendszer első dolga volt a zsidók egyenjogúsítása (1867. évi XVII. tc.), így minden akadály elhárult térnyerésük elől, megindult Magyarország felé a galíciai gettók népe. Istóczy Győző és a mögé felsorakozó Országos Antiszemita Párt működése jórészt visszhangtalan maradt, a liberális magyar arisztokrácia korrumpálódott a zsidósággal. A rongyos, jórészt uzsorával és kereskedelemmel, illetve „közvetítéssel" foglalkozó jövevények gyermekeiket már nem jesivákba, hanem magyar egyetemekre járatták, így a századfordulóra jelentős zsidó intelligencia székelt Budapesten és a nagyobb városokban, várva, hogy a magyar értelmiség helyét átvehesse. A zsidó mágnások nemesi, grófi, bárói címeket vásároltak maguknak (a Habsburg monarchiában mindegyiknek megvolt a szabott ára) és igyekeztek emancipálódni, asszimilálódni - no persze nem a magyar néphez, hanem a kiváltságos osztályokba. A zsidó tinta - hogy Széchenyi hasonlatánál maradjunk - szétáradt a magyar „levesben", mi pedig ennek a levét isszuk mind a mai napig.

Prohászka Ottokár püspök 1893-ban megjelent „A zsidó befogadás az erkölcs szempontjából" című írásában szintén az erkölcsi féket nem ismerő zsidó szellem romboló hatásaira figyelmeztet: „a zsidó morál valóságos átka a keresztény műveltségnek, amely átkon ez a keresztény kultúra okvetlenül tönkremegy, ha nem dobja ki magából a mérget." De a liberális, úri Magyarország nem vett róla tudomást, ahogy Istóczy és társai nemzetféltése is pusztába kiáltott szó maradt. Prohászka 1920-ban, egy veszett világháború és két véres forradalom után „A marxizmus csődje a tények világánál" című tanulmányában a forradalmak okait kutatva a következő belátásra jut:

„Hogy a kapitalizmus oly borzasztó pusztításokat végzett, hogy emberi érzést s isteni törvényt nem ismert, azt a klasszikusoknak nevezett, de voltaképpen oktalan, egyoldalú nemzetgazdászati nézeteknek köszönjük, melyek az önzés diktatúráját kiáltották ki vezető hatalomnak. Hogy a modern termelésben a pénz s a profit az egyedüli intéző hatalom, azt nem hozza magával semminemű termelési mód, hanem azt a zsidó szellem, a Mammon-imádás tette uralkodóvá."

A húszas években a nemzetgyűlésben elmondott egyik beszédében Prohászka nem csak a zsidó üzleti morál, hanem a keresztény intelligenciát háttérbe szorító, annak helyét átvenni igyekvő zsidó értelmiség és az általa hordozott kultúra kártékonyságát is hangsúlyozza:

„A zsidó értelmiség térfoglalása a magyar irodalom elzsidósodását eredményezte. Amint Heine lekicsinyel mindent, ami német, úgy Ady lekicsinyel mindent, ami magyar. A zsidóság szelleme átjárja, meghamisítja a magyar érzést, a magyar szellemet, a magyar kultúrát."

Prohászka volt talán az első, aki felismerte, hogy ez nem csak magyar jelenség, így az egész európai civilizációra veszélyt jelent. Egy évvel halála előtt, egy katolikus nagygyűlésen így figyelmeztetett:

„A nyugati kultúrának meghúzták a lélekharangot. A társadalom szétesik, és új barbárok jelennek meg, kiket osztályharc és vörös gyűlölet korbácsol. A társadalmi erkölcs hanyatlik. A materializmust nem a szociáldemokrácia, a szabad versenyt és a demokratikus szabadságjogokat nem a zsidóság találta ki, azok csak felhasználták azokat a kereszténység rontására."

A püspök helyesen ismerte fel, hogy liberalizmus, kapitalizmus vagy bolsevizmus közös tőről fakad, s mindegyik csupán eszköz a zsidóság kezében, hogy célját elérje. Prohászka 1927-ben meghalt, de eszméi, keresztényszocializmusa nagy hatást gyakorolt Szálasi Ferencre, aki a püspök által felvázolt gondolatokat, elképzeléseket egységes ideológiai rendszerbe foglalta, és a „napba öltözött forradalmár" előtti tisztelgésül, hungarizmusnak nevezte el.

„A vallás, nacionalizmus és a szocializmus életösszhangja eddig azért nem sikerült, mert a zsidóság puszta jelenlétével azt lehetetlenné tette, mindenkor szétbontotta és mindegyiket saját anyagelvű világszemléletének megfelelően eltorzította." - jelentette ki Szálasi az Értelmiségi Nagytanács előtt 1942 december 27-én elmondott beszédében. A zsidóság tehát nem úgy jelent veszélyt az európai civilizációra, mint a történelme során hódító seregeikkel rátörő arabok, tatárok vagy törökök. A zsidóság azon a síkon hadakozik, amelyiken a legerősebbnek véli magát: a szellem síkján, s önmaga vagy nem alkalmaz erőszakot, vagy a piszkos munkát másokkal végezteti el (lásd. II. világháború). „Sikeréhez nincs szüksége erőszakra, és ellenállni sem lehet neki erőszakkal." - írja a kulturális forradalomról Charles A. Reich. Éppen ez a lényeg. Aki erőszakkal próbál ellenállni, „szabadságharcot" hirdet, azt mindenki hülyének nézi, mint olyat, aki látható ellenség hiányában tulajdon árnyaival hadakozik. A frankfurti agytröszt körmönfont elmélete szerint így lesz az ellenszegülőből elmebeteg, kezelésre szoruló, szánalmas fickó, aki „előítéletesen gondolkodik", „tulajdon hibáit a szegény zsidókra vetíti ki" és összeesküvés elméleteket fabrikál. De a kulturális forradalom csendes győzelme, a politikai korrekt ideológia egyeduralkodóvá válása juttassa eszünkbe Jerikó történetét, s ébredjünk rá végre: mindannyian jerikóiak vagyunk. A nyugati (keresztény) kultúra és civilizáció évezredes várfalai éppen összeomlani készülnek a zsidó kürtök hamisan csengő szavára, s ha azok összeomlanak, védtelenek leszünk.

„Valahogyan kikopott belőlünk az a tudomás," - írja dr. Padányi Viktor - „hogy nem vonása Európának a kereszténység, hanem fogalomalkotó lényege, s általában hajlamosak vagyunk arra, hogy a kereszténységet szemléljük európai tényként, nem pedig megfordítva. Már pedig ez óriási különbséget jelent, különösen a jelen válsága tekintetében, főképpen azért, mert a kereszténység, mint Európa-lényeg, integráns része annak a nehezen kifejezhető valaminek, ami százféleségünk alatt közösen európai bennünk."

Belőlünk „kikopott ez a tudomás", a zsidóság azonban Marxtól Lukácson át egészen Marcuse-ig, Terézvárostól a Wall Street-ig tökéletesen tisztában van vele és eszerint is cselekszik. A hungarizmus szembenállása a zsidósággal tehát nem faji, hanem erkölcsi és szellemi természetű volt születésekor és a zsidó szellem által ihletett kulturális forradalom és globális vadkapitalizmus korában sem lehet más. Prohászka a századfordulón még az asszimilációban, a zsidóságnak a keresztény magyarságban való teljes feloldódásában látta a megoldást, de a bolsevizmus tapasztalatai nézetének felülvizsgálatára késztették. 1920-ban német nyelven megjelent „Zsidókérdés Magyarországon" című tanulmányában lehangoltan állapítja meg az asszimiláció csődjét: „Amíg a zsidóság fajközösséget alkot, amíg a saját útján jár, amíg a magyar zsidó a lengyel zsidóhoz közelebb áll, mint a keresztény magyarhoz, addig a nemzeti összeolvadásra gondolni sem lehet." De ugyanitt katolikus főpaphoz méltó megoldással áll elő: „Izraelnek újra egybe kell gyűlnie, egy nemzeti államot kell alkotnia, meg kell térnie az Üdvözítőhöz és mint külön népnek, be kell lépnie a keresztény kultúrába. Most átokban él és ameddig így él, átok lesz és nem is lehet más."

A hungarizmus aszemitizmusa (zsidó-nélküliség) tehát a keresztény antijudaizmusból származtatható (nevezik kulturális, vallási antiszemitizmusnak, vagy tévesen egyszerűen antiszemitizmusnak), amelyet Prohászka így jellemez: „Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom." A hungarizmus ebből kifolyólag nem vallja a rosenbergi fajelméletet. Szálasi 1938 és 1940 közt vezetett börtönnaplója tanúsága szerint a későbbi nemzetvezető eredetiben (németül) tanulmányozta Alfred Rosenberg „A XX. század mítosza" című munkáját, és az abban foglaltakat a zsidó felsőbbrendűségi tudat változatlan formában való németre fordításaként értékelte és - finoman szólva - nem volt elragadtatva tőle: „Úgy gyanítom - le se merem még írni -: amit a zsidók majd 6000 éven át tettek, ezt akarná A. R. is, hogy a németek cselekedjék még meg - 6000 éves késéssel". Úgy vélte, Rosenberg elméletének megalkotásával éppen azokhoz vált hasonlóvá, akik ellen harcolni szándékozott. Szilárdan hitte, hogy Hitler maga nem osztja Rosenberg nézeteit. Maga Szálasi Ferenc úgyis mint gyakorló katolikus, úgyis mint államférfi Prohászka fent kifejtett felfogásával azonosult, egy független zsidó állam megalkotását tartotta szükségesnek:

„A zsidóságot tehát feltétlenül el kell távolítani minden európai nép testéből, nem maradhat meg tehát az európai nagytérben és olyan helyet kell kiutalni számára, amelyen nem lehet többé ártalmára egyik népnek sem, és amelyen megépítheti és kiépítheti sajátos felfogásának megfelelő gyakorlati világát; rég óhajtott célját és vágyát: az önálló és a független és a szabad és a demokrata zsidó államot, melyben mindig béke lesz, mindig kenyér lesz, mindig munka lesz."

Bár 1948-ban létrejött a független Izrael, de ott ma a világ zsidóságának kevesebb mint egyharmada él, a többi továbbra is a világon szétszórva folytatja „áldásos" tevékenységét. Így zsidókérdés mindig is lesz, egészen addig, ameddig Prohászka látomása a világ valamennyi zsidóját magába fogadó, Krisztushoz megtért Izraelről be nem teljesedik. Ez viszont már nem a társadalomtudomány, hanem az eszkatológia tárgykörébe tartozik...

Addig viszont, ameddig ez be nem teljesül a zsidóság „átok lesz és nem is lehet más".

A hungarizmus fent ismertetett aszemita felfogásából egyenesen következik, hogy a nemzeti oldalon világszerte kóros méreteket öltő megfelelései kényszer egyik legvisszataszítóbb megnyilvánulása, az úgynevezett „dísz zsidók" vagy „jó zsidók" futtatása nemzeti szervezetekben - azt bizonyítandó, hogy az illető tömörülés mennyire nem antiszemita - nálunk szóba sem jöhet. Az „én zsidóm jó zsidó" szánalmas gyakorlata nemcsak saját tömegbázisát fordítja szembe az adott szervezettel, de ráadásul nem is igaz. A „dísz zsidó" ugyanis soha nem önzetlenül, a jó ügy szolgálatában csatlakozik egy számára eredendően ellenszenves szervezethez, hanem vagy bomlasztani akar, esetleg saját pecsenyéjét szeretné sütögetni, vagy azért, hogy a szervezet irányítását átvegye. Az általánosan ismert mondás a megtérő zsidóról, miszerint „egy kereszténnyel több lett, de nem lett egy zsidóval kevesebb" a közéletben érvényes csak igazán. A jól bevált zsidó taktika, miszerint „amit nem tudsz eltaposni, annak állj az élére" a itt is kiválóan működik. Ezért van a Zsidesz, hogy csak a legnyilvánvalóbb példát említsem. Ezzel szemben a „jó zsidó" kifejezés a Hungarista Mozgalom szemében azon zsidó hazafiakat takarja, akik nemzetük valódi érdekeit felismerve annak jobbá tételén munkálkodnak, hogy Prohászka víziója az Üdvözítőhöz megtért Izraelről, - amely nem jelent fenyegetést sem szomszédaira, sem a világzsidóságon keresztül a többi nemzetre, - mielőbb valósággá válhasson. A hungarizmusnak nincs szüksége árulókra, renegátokra, akik bármilyen indokból megtagadják tulajdon fajtájukat. A mi érdekeinket - és meggyőződésünk szerint minden nép, ideértve a zsidó népet is - érdekeit az előbb említett „jó zsidók" szolgálják megfelelően. Nem azt várjuk tehát a „jó zsidóktól", hogy sorainkba állva forduljanak tulajdon fajtájuk ellen, tagadják meg múltjukat, identitásukat, hanem - ahogy a hungarizmus is a „nemzettel a nemzetért" van - ők is a „zsidókkal a zsidókért" dolgozzanak. Otthon.

A hungarizmus tehát - alapítója szelleméhez híven, aszemitizmusából fakadóan - elismeri a zsidóság jogát a független zsidó államhoz, de csak és kizárólag az 1948-as, nemzetközi szerződésekben rögzített határok között, tiszteletben tartva a palesztin nép önálló hazához való jogát (amelyeket szintén - mindmáig be nem tartott, számon nem kért - nemzetközi szerződések garantálnak). De a hungarizmus aszemitizmusa nem csak fizikai zsidónélküliséget, a zsidók saját hazájukba való szíves hazasegítését jelenti, hanem a népünk lelkét megmételyező zsidó szellemiséggel való teljes, megalkuvás nélküli szakítást is. A legjobb persze az lenne, ha emez inkriminált szellemiséggel legelőször maga a zsidóság szakítana, de napjainkban még nem támadt közöttük egy Mózes kaliberű vezető, akinek bátorsága lenne összetörni az aranyborjút és népét az igaz istenhez visszavezetni. Ugyanis az, amit mi gyűjtőnéven „zsidó szellemnek" nevezünk, a zsidók számára - még ha ők ennek éppen az ellenkezőjét is érzik - éppen olyan káros, mint a többi népre, sőt, károsabb, mivel ha nem szakítanak vele, előbb-utóbb a pusztulásukat fogja okozni.

Nem kell politológusnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: az aszemitizmus fizikai megvalósítása nem a közeli jövőben fog megtörténni (pedig mindenkinek jobb lenne). Ebből kifolyólag nem arra kell összpontosítanunk, amit most nem tehetünk meg (pl. kellemes haza utat kívánni kedvenc zsidóinknak), és sorsunkba beletörődve a jóleső önsajnálat langyos mocsarában hemperegni, hanem arra, amit a jelen körülmények közt is hatalmunkban áll megtenni. Ha őszintén magunkba tekintünk, s szétnézünk a minket közvetlenül körülvevő világban, meg kell vallanunk, a zsidóság fizikai eltávolítása a nemzet testéből csak a baj forrását szüntetné meg, az általa okozott szellemi, erkölcsi romlást még nem.

Ha elhessegetjük a malária szúnyogot, miután megcsípett, többet nem fog csípni, viszont a mérge már bennünk van. Nem hiába óvta már Prohászka is a keresztény magyarságot a zsidó szellemtől, mentalitástól, gátlástalan üzleti moráltól, ez a méreg az elmúlt évszázadban bekerült a nemzet szellemi vérkeringésébe, s átjárta minden tagját. Ne legyenek ábrándjaink: ha valami csoda folytán az összes zsidó egyik napról a másikra szépen összekapná a motyóját és hazaballagna, az uzsora, a korrupció, a melósok kiszipolyozása, eszközként kezelése, az individualizmus, az „egydimenziós" - „teszkó gazdaságos lét", az ügyeskedés és megannyi minden itt maradna.

Amitől nagyjaink annak idején óvtak, mára a „kultúránk" része lett, észre sem vesszük, de körülvesz minket földi létezésünk minden egyes percében - szinte már elképzelni sem tudjuk az életet másképp, ebben nőttünk fel. Pedig ezen hatalmunkban áll változtatni, ha egész hazánkból nem is, de tulajdon életünkből azonnal kirekeszthetjük a zsidó szellemet és morált. Senki sem tilthatja meg, hogy saját egyéni életünket, emberi kapcsolatainkat az általunk vallott világnézet szellemében szervezzük újjá. De változtatni csak mi tudunk, senki más nem teszi meg helyettünk. Ennek a forradalomnak a lelkünkben és nem a szavazófülkében kell lejátszódnia. Előbb saját életünknek kell „aszemitává" lennie, hogy majdan egész hazánk is azzá válhasson.

Domokos Endre János - PHM vezető