Ötven évnyi orwelli emlékezetkiesés után, amelyet a zsidók hoztak létre az európai „nácitlanító” eljárásuk részeként, az 1952-ben elhunyt Knut Hamsun norvég író művei újra feltűnnek.

Feltűnnek, hogy elfoglalják helyüket a huszadik század legnagyobb európai irodalmában. Összes jelentősebb regényét az utóbbi években újból kiadták angol nyelven, és még szülőhazájában, Norvégiában is, ahol 1945 utáni kiközösítése a legszigorúbb volt, végre megkapja a régóta esedékes elismerést. Természetesen egy elbizonytalanító kérdés még mindig megmarad az európai liberális intelligencia elitje számár, amely mindig fogékony a zsidó érzékenységre.

Ahogy Robert Ferguson, Hamsun angol életrajzírója kérdezte komoran önmagától 1987-ben: „Az érzékeny, álmodozó zseni, aki gyönyörű szerelmi történeteket alkotott, ... lehetett-e valóban náci?” E félénk írók szerencsétlenségére a válasz egy hangos „igen”. Knut Hamsun nemcsak személyében volt Adolf Hitler és a nemzetiszocialista európai Új Rend elkötelezett támogatója, hanem legjobb írásai is – számos írása a tizenkilencedik század legvégén – telve vannak a nemzetiszocialista szellem és életfilozófia lényegével.

A Knud Peterson néven, 1859. augusztus 4-én született Hamsun korai gyermekkorát Norvégia messzi északi részén lévő kis városban, Hamaroyban töltötte. Később ezt az időszakot mint idilli boldog kort jellemezte, amelyben ő és a többi gyermek a farmon lévő állatokkal szoros harmóniában éltek és leírhatatlan egységet éreztek a természettel, valamint a körülöttük és felettük lévő kozmosszal. Már korán kialakult benne az a megszállott elhatározás, hogy író lesz, és fanatikus bátorsággal és kitartással törekedett álma megvalósítására a rettentő akadályok ellenére is. Meg volt győződve a művészi tudatosságáról és érzékenységéről; eltöltötte a bizonyosság, hogy megkísérli elérni a kreativitás és tudatosság soha nem látott szintjeit. A természet magasabb céljával összhangban tevékenykedett.
Az önfelfedezés fausti keresése Hamsunt 1882 januárjában első utazása alkalmával Amerikába vitte. Egy barátja abban az időben így jellemezte őt: „… magas, szélesvállú, lépése ruganyos, mint a párducé, izmai acélosak. Szőkés haja a … markáns, klasszikus vonásokat mutató arcába lóg”.

Az amerikai tapasztalatok megszilárdították Hamsunban a faji identitás érzését, mint a felismert művészi és szellemi küldetésének alapját. Egy indián táborban tett látogatása megerősítette hitét a fajok közötti örökletes különbségekben, és abban a meggyőződésben, hogy elkülönítve kell tartani őket; de elég jó szeme volt ahhoz, hogy felismerje: Amerika vetette el a faji káosz magjait. Elítélte azt a tényt, hogy a feketékkel való együttélést rákényszerítették az amerikai fehérekre.

Hamsun „A modern Amerika kulturális életéről” című, 1889 márciusában közzétett könyvében arra figyelmeztetett, hogy egy ilyen helyzet egy amerikai „mulatt tenyészfarm” lidércnyomásos vízióját okozza. Szerinte ezt minden áron meg kell akadályozni a „fekete fél-majmok” Afrikába való visszatelepítésével, ami lényeges Amerika jövőjének biztosításához. Hamsunban hamar kialakult a zsidókérdés tudata is. Meggyőződése volt, hogy az „antiszemitizmus” kiküszöbölhetetlenül létezett minden országban, ahol zsidók éltek – követvén a szemitizmust, „ahogy az okozat követi az okot”. Úgy gondolta, hogy a zsidók távozása Európából és a fehér világból lényeges ahhoz, hogy „a fehér fajok elkerüljék a további vérkeveredést” Amerikai tapasztalatai is megerősítették Hamsun ellenszenvét a demokrácia úgynevezett „szabadsága” iránt, amelyről felismerte, hogy minden magasabb rendű dolgot a legalacsonyabb szintre süllyesztett, és a pénzügyi materializmust tette meg legmagasabb erkölcsi mércévé. Hamsunra nagy hatást gyakoroltak Friedrich Nietzsche művei. Önmagát egy európai szellemi arisztokrata elit részének tekintette, amely el akarja utasítani ezeket a hamis értékeket és ki akarja kutatni a természet rejtett titkait – kialakítva egy magasabb rendű erkölcsiséget és értékrendszert, amely az organikus természettörvényen alapul. „A lélek tudattalan életéről” című esszéjében, amelyet 1890-ben tett közzé, fejtette ki a hitét.

„Egyre több ember, aki nagy intenzitású lelki életet él és érzékeny a természetre, veszi magában észre egy nagyon különös lelkiállapot egyre gyakoribb jelentkezését, az extázis szavakban ki nem fejezhető, irracionális érzését; vagy a lelki fájdalom leheletét; azt az érzést, hogy távolról szólnak hozzá, az égből vagy a tengerből; egy gyötrelmesen kialakult hallás-élményt, amely azt okozhatja, hogy valaki összerándul a láthatatlan atomok morajára; egy irracionális bámulást egy hirtelen, rövid időre feltárult, addig zárt ország szívébe.”

Hamsun ezt a filozófiát a „Éhség” című, első nagy regényében fejtette ki, amely megkísérelte bemutatni, hogy az emberi tudatosság ismert területe kiterjeszthető a kreativitás magasabb rendű formáinak elérése végett, és ilyen eljárás által egy társadalom értékei, amelyek Hamsun meggyőződése szerint egyre betegebbek és torzabbak, újrafogalmazva tökéletesebbé tehetők. Ez a téma folytatódott következő könyvében, a „Rejtelmek”-ben, és az 1894-ben közzétett „Pán”-ban, amely Hamsunnak a kozmosszal való panteisztikus azonosulási érzésén és azon a meggyőződésén alapult, hogy a nyugati ember életben maradásának feltétele a természethez fűződő kapcsolatának helyreállítása és egy organikusabb, egészségesebb életmód.

Hamsun 1911-ben visszatért Hamaroyba és egy farmot vásárolt. A családon és fajon belüli szaporodás meggyőződéses híveként undorodott a modern nyugati társadalom képmutatásától és torz erkölcsétől, amely eltűri és bátorítja az abortuszt és az egészséges gyermekekről való lemondást, miközben támogatja és meghosszabbítja a bűnöző, nyomorék és elmebeteg életét. Erőteljesen küzdött azért, hogy az állam alapítson gyermekotthonokat, amelyek befogadhatják és gondozhatják a nem-kívánt gyermekeket. Nyíltan megvallotta, hogy őt egy magasabb rendű erkölcsiség motiválja, amely célul tűzi ki „a reménytelen életekről való lemondást az olyan életek érdekében, amelyek értékesek lehetnek”.

Hamsun 1916-ban kezdett dolgozni legnagyobb és legidealistább regényén az „Az anyaföld áldásán", amely 1921-ben irodalmi Nobel-díjat nyert. Ez lefestette Hamsun elgondolását egy szolid, mezőgazdaságra alapozott kultúráról, ahol az emberi értékek nem a modern társadalom által divatosnak vélt átmeneti mesterséges dolgokra, hanem az évszakok állandó körforgására alapulnának, sértetlenül megőrizve azt az örökkévalóságot, amelyben az ember és a természet harmóniában létezett.

„Sellanraa-ban megadatott nekik a szerencse, hogy minden tavasszal és ősszel láthatták a szürke libákat rajokban repülni a puszta felett, és hallották gágogásukat fenn a levegőben – mámoros beszéd volt az. És mintha a világ megállt volna egy pillanatra, amíg a vonulatuk áthaladt. És alant az emberi lelkek nem éreztek-e gyengeséget, ami most rajtuk átsuhant? Mentek aztán a dolgukra ismét, de először lélegzetet vettek, mert szólt hozzájuk olyan valami, ami rajtuk túl volt.”

„Az anyaföld áldása” Hamsunnak azt a meggyőződését tükrözte, hogy a nyugati ember csak akkor lesz képes kiteljesíteni önmagát és előrehaladni a létezés magasabb szintje felé, ha teljesen elfogadta, hogy bensőleg össze van kötve a természet örök törvényével. Ennek alapján rávilágított, hogy a faj szaporodását vissza kell helyezni a faji lét középpontjába.

„Nemzedékről nemzedékre mindig újra szaporodtok, és amikor meghaltok, az új nemzedék a nyomotokba lép. Ez az örök élet jelentése.”

A fő karakter, aki a könyvben Hamsun hitét tükrözte az eljövendő európai emberben, egy Nietzsche-i Übermensch, a legjobb faji típus megtestesítője, aki a természet magasabb rendű céljaival összhangban tevékenykedve a fajt a nagyság soha nem látott szintjei felé vezeti. Hamsun víziójában ez az ember így volt jellemezve:

„Az anyaföldnek, a testnek és léleknek művelője; az anyaföld fáradhatatlan munkása. A múltból a jövő felé emelkedő szellem; a kultúra kezdetétől fogva létezik; gyarmatosító a vadonban, kilencszáz éves, és ugyanakkor napjaink embere.”

Hamsun filozófiája Nietzsche hitét visszhangozta, aki szerint „a jövőből szelek fújnak titkosan lebegő szárnyakon, és az érzékeny fülekhez jó hírek érkeznek”. És Hamsun számára életének „jó híre” Németországban a nemzetiszocializmus felemelkedése volt Adolf Hitler alatt, akit ő az eljövendő európai ember megtestesítőjének és a „germán lélek” szellemi küzdelme tükröződésének látott.

A németországi új mozgalom vezetői is tudatában voltak a Hamsun munkásságában jelenlévő nemzetiszocialista szellem és világnézet lényegének. Különösen Joseph Goebbels és Alfred Rosenberg sok dicséretben részesítette őt. Rosenberg „A huszadik század mítosza” című, 1930-ban megjelent könyvében tisztelettel adózott Hamsun előtt. Kijelentette, hogy Knut Hamsunt a misztériózus természetszemlélete képessé tette arra, hogy úgy jellemezze a világegyetem és a nordikus lélek törvényeit, ahogy erre nem volt képes egyetlen más élő művész sem. Szerinte „Az anyaföld áldása” az északi akaratnak örök eredeti formájában való, napjainkhoz szóló, hatalmas elbeszélése”.

Hamsun az 1930-as években több alkalommal meglátogatta Németországot hasonlóan lelkes feleségének kíséretében, és mély benyomást gyakorolt rá, amit ott látott. 1934-ben kitüntették írásaiért a tekintélyes Goethe-éremmel, de ő a 10 000 márka pénzjutalmat visszaadta, hozzájárulásként a szociális újjászervezés nemzetiszocialista programjához. Szoros kapcsolatot alakított ki a germán alapokon álló Északi Társasággal, amely a pángermán eszmét pártolta, és 1935 januárjában levelet küldött a társaság folyóiratának, amelyben a Saar-vidék Németországhoz való visszatérését támogatta. Mindig kapott születésnapi üdvözletet Rosenbergtől és Goebbelstől, és 80. születésnapján magától Hitlertől.

Nietzsche Zarathustrájához hasonlóan nem elégedett meg azzal, hogy csupán filozófáljon egy elefántcsonttoronyban; ő napjaink embere volt, aki idős életkora ellenére derekasan küzdött, hogy eszményét valóra váltsa, és megjelenítse a népe számára. Egész családjával együtt aktivizálódott és nyilvánosan csatlakozott a növekvő nemzetiszocialista mozgalomhoz Vidkun Quisling „Nazional Samling”-ja („Nemzetgyűlése”) formájában. Ez 1933 májusában alakult, és Hamsun készségesen nyilvános kiadványaival támogatta, valamint cikkeket írt a folyóiratába. Ezekben a nemzetiszocialista életfilozófiát pártolta, és elítélte a Norvégiában és egész Európában terjesztett németellenes propagandát. Kimutatta, hogy ezt a zsidó újságírók, valamint Anglia és Franciaország politikusai sugallják, akik elhatározták, hogy bekerítik Németországot és európai háborút robbantanak ki Hitlernek és eszméjének megsemmisítésére.

A háború kitörésétől kezdve Hamsun állandóan figyelmeztetett arra, hogy a szövetségesek megkísérlik veszélyeztetni Norvégia semlegességét, és 1940. április 2-án mindössze egy héttel azelőtt, hogy Hitler drámai módon megelőzte Norvégia a szövetségesek általi megszállását – cikket írt a „Nemzetgyűlés” újságjában, amelyben a norvég semlegesség elleni angol-szovjet tervekkel szemben német segítséget kért. Ezenkívül hamarosan kimutatta egy közvetlenül ezt követő cikksorozatban: nem véletlen, hogy C. J. Hambro, a Norvég Storting elnöke, aki kitervelte Norvégiának a szövetségesek kezére juttatását, majd Svédországba menekült, zsidó volt. Háború alatt írt leghosszabb cikkében, amely a „Berlin-Tokio-Róma” című tengelybarát időszaki folyóirat 1942. februári számában jelent meg, Rooseveltről megírta, hogy a zsidók zsoldjában áll, és uralkodó figura Amerikának az aranyért és a zsidó hatalomért vívott háborújában. Kifejezte hitét Adolf Hitler nagyságában. Dacosan kijelentette: „Európának nincs szüksége sem a zsidókra, sem az aranyukra.”

Hamsun hűségét az európai nemzetiszocialista Új Rend iránt nagyra értékelték Berlinben, és 1943 májusában Joseph Goebbels, az író odaadó, lelkes híve meghívta látogatásra Hamsunt és feleségét. Mindkettőjükre mélységes hatást gyakorolt a látogatás, és Hamsun annyira el volt ragadtatva, hogy elküldte Goebbelsnek azt az érmet, amelyet 1921-ben az idealista írásáért elnyert Nobel-díjjal együtt kapott. Azt írta, hogy nem ismer más államférfit, aki Európa ügyét írásban és szóban oly eszményien támogatná. Goebbels viszonzásul a látogatást egész élete egyik legértékesebb találkozásának tekintette, és megindultan írta a Naplójában: „Bár engedné meg a sors, hogy a nagy író még életében lássa a mi győzelmünket! Ha valaki megérdemli azt, mert még a legnehezebb körülmények között is nagylelkűen kiállt a mi ügyünk mellett, akkor az ő.” A következő hónapban Hamsun egy Bécsben szervezett konferencián elmondott beszédében tiltakozott az európai kultúrkincseknek a szadista angolszász terrorbombázásokkal történő elpusztítása ellen. Hitlert keresztes vitézként és reformerként értékelte, aki egy új korszakot és új életet fog teremteni. Majd három nappal később, 1943. június 26-án az ő hűségét Hitler egy személyes, nagyon szívélyes találkozással jutalmazta. Távozásakor a 84 éves Hamsun azt mondta egy adjutánsnak, hogy utolsó üzenetként adja át a Vezérének: „Mondja meg Adolf Hitlernek: mi hiszünk önökben.”

Hamsun sohasem tért el a nemzetiszocialista Európa ügyének támogatásától. Nagyszabású látogatásokat tett a páncélos hadosztályoknál és a német tengeralattjáróknál; cikkeket írt és beszédeket tartott. Még akkor is, amikor már világos volt, hogy a háború elveszett, és mások hasznosnak találták a hallgatást és korábbi nyilatkozataik visszavonását, ő hűséges maradt, és nem törődött személyes biztonságával. Ez legvilágosabban Hitler halálának hivatalos bejelentése után mutatkozott meg, amikor azalatt, hogy a német hadsereg összecsomagolt és Norvégiából távozni készült, Hamsun nekrológot írt Hitlerről, amelyet közöltek a vezető újságok:

„Adolf Hitler: én nem vagyok méltó arra, hogy az ő nevét hangosan kimondjam, s az ő élete és tettei nem indokolnak semmilyen szentimentális eszmefuttatást. Ő harcosként az emberiségért küzdött, és az evangélium prófétája volt minden nép számára. A legmagasabb természet reformátoraként az volt a sorsa, hogy egy páratlanul barbár korban lépjen fel, amely végül leterítette őt. Így szemlélheti az átlagos nyugat-európai ember Adolf Hitlert. Mi, a legközelebbi támogatói, meghajtjuk fejünket az ő halálhírére.”

Ez rendkívül bátor tett volt Hamsun részéről, mivel másnap Norvégiában véget ért a háború, és Quislinget letartóztatták. Az új norvég kormány Quisling mozgalmának 1940. április 8 utáni tagságát visszamenő hatállyal bűnössé nyilvánította, és a „Nemzetgyűlés” 40 000 tagjának tömeges letartóztatása a legkomolyabban elkezdődött. Hamsun fiait, Tore-t és Arild-ot egy héten belül letartóztatták, majd május 26-án őt és feleségét házi őrizet alá helyezték. Hamsunt betegsége miatt kórházba küldték. Hónapokig tartó kihallgatásnak vetették alá, hogy megtörjék az ellenállását és összezavarják. Ahogy Ezra Pounddal kapcsolatban az Egyesült Államokban, a cél itt is az volt, hogy olyan helyzetet hozzanak létre, amelyben Hamsun épelméjűsége megkérdőjelezhető: egy sokkal könnyebb választási lehetőséget a norvég hatóságok számára, mint nyilvánosan üldözni egy 85 éves irodalmi legendát.

Szerencsétlenségükre, Hamsun nem volt hajlandó megtörni; kihallgatói őbenne emberükre találtak. Így, miközben a feleségét bűnös módon 3 évi kényszermunkára ítélték nemzetiszocialista tevékenységéért, és Arild fia 4 évet kapott, mert önkéntesként merészelt harcolni a keleti fronton a bolsevizmus ellen, Hamsunt 500 000 korona bírságra ítélték és cenzúrázták a könyveit. Mindazonáltal őt még ez sem állította le; folytatta az írást, nem bánt meg semmit sem és nem mentegette magát. Nem tért le az útjáról egészen 92 esztendős koráig, amikor eltávozott közülünk, itthagyva számunkra egy csodálatos örökséget: folytatni azt a harcot, amelyben ő oly bátran küzdött mindvégig.