Megszállottan légvárakat építeni - talán ez lehetne a mottója annak a „tudományos” műnek, amelyet a washingtoni Amerikai Egyetem két oktatója, a fehér Leonard Steinhorn és a fekete Barbara Diggs-Brown követett el az amerikai négerek immár évtizedek óta (hiába) remélt beilleszkedéséről, és amelyet gyógypedagógiai célzattal a gyöngyöspatai események kapcsán elhíresült amerikai cigányvédő agitátor, Richard Fields figyelmébe kellett volna ajánlani, mielőtt arra vetemedett, hogy mások portája elé jöjjön söprögetni.

A bőrünk színe alapján: A beilleszkedés ábrándja és a faj valósága (By the Color of our Skin: The Illusion of Integration and the Reality of Race, Dutton, 1999) című - de az igencsak ígéretes alcím dacára végeredményben mégis a „politikai korrektség” kánonjait követő - könyvükben maguk a szerzők is kénytelenek elismerni, hogy a képmutató és ostoba fecsegések ellenére az amerikai feketék és fehérek nem integrálódtak, és erre nem is lehet számítani. Bevezetésként egymás után sorjáznak az (utóbb, sajnos, megtévesztőnek bizonyuló) ikonoklaszta kitételek: például „feltesszük a kérdést, hogy vajon nemzeti rajongásunk az integráció ideálja iránt akadályozza vagy segíti a faji kapcsolatokat”; vagy „úgy hisszük, hogy Amerika számára az a legjobb, ha szembesül az igazsággal, és többé nem állítja azt, hogy az integráció mítoszának bármi köze is lenne a faji valósághoz”; vagy „minél hamarabb ismerjük el a bőrszínek közötti határvonal állandóságát, annál előbb kezdhetjük meg faji megosztottságunk tisztességes számba vételét és egy alternatív elképzelés kifejlesztését közös jövőnkhöz”, és így tovább.
Könyvük legnagyobb részét azonban az antirasszista konvenciók rabjaiként okoskodó szerzők azon példák felsorolására és ostorozására szánják, amelyek szerintük azt bizonyítják, hogy a fehérek egyszerűen képtelenek a keveredésre: elköltöznek, ha négerek veszik meg a szomszéd házat, „fajtiszta” magániskolákba járatják a gyerekeiket, csak egymás között hajlandók szocializálódni stb. Valójában az integráció csak addig tart, amíg „az első fekete család beköltözik, az utolsó fehér pedig elköltözik”. Még a fajkeveredés kísérleti laboratóriumának szánt egyetemeken sem jobb a helyzet: „Nem emlékszem semmiféle nyílt faji ellenségességre, ehhez ugyanis a (fajok közötti) kapcsolatok egy bizonyos szintjére lenne szükség”, mondja az egyik diák. Az amerikai társadalom tehát alig számít integráltabbnak, mint ötven éve.
Ez annál is figyelemreméltóbb, mert a fehérek döntő többsége változatlanul azt állítja, hogy támogatja és gyakorolja is az integrációt. Felmérések szerint a fehérek 60-90 százaléka mondja azt magáról, hogy legalább egy közeli barátja néger. Az USA fehér és fekete népessége közötti számarányt tekintve ez azt jelenti, hogy minden négernek (a legdegeneráltabb gettólakót is beleértve) öt vagy hat közeli fehér barátjának kellene lennie, ami persze képtelenség. Sokkal inkább az amerikai fehérek döbbenetes szervilizmusát bizonyítja, akik attól félve, hogy netán rájuk sütik a modern kor legrettenetesebb stigmáját, a rasszizmus bélyegét, még önmaguknak is hazudnak, és képesek ekkora blődséget mondani, amikor a közvélemény-kutatások kérdéseire válaszolnak név nélkül. Láthatóan semmit sem változtak azóta, hogy honfitársuk, H.L. Mencken a múlt század közepén azt írta róluk, hogy „ez a legfélénkebb, legnyafogósabb, leggyávább, legaljasabb csőcselék, amelyet szolgákból és libasorban lépkedőkből valaha is egy zászló alá gyűjtöttek a kereszténységben”.
Annak illusztrálására, hogy az amerikai fehérek milyen elképesztő mértékben is képesek behódolni az uralkodó közfelfogásnak, a szerzőpáros az O.J. Simpson-pert hozza fel példának. Miután a néger amerikaifutball-játékos és filmszínész meggyilkolta fehér, szőke ex-nejét és annak új barátját, de sztárügyvédjei segítségével mégis megúszta a büntetést, csupán a fehérek 62 százaléka alkotott róla rossz véleményt, miközben a perben a „nigger” kifejezést használó egyik fehér detektívről 88 százalékuk! Steinhorn és Diggs-Brown a fehéreket jellemző képmutatás számlájára írja, hogy „a legtöbbjük nem akar ugyan integrálódni a feketékkel, de nem is akarnak olyan látszatot kelteni, mint akik képtelenek az integrációra.”
Sok fehér még a feketékkel kapcsolatos valódi érzéseivel sincs tisztában. Részben mert nem tudják, hogy mi a különbség a valódi integráció és a szerzők által „virtuális integrációnak” nevezett jelenség között, amely abból áll, hogy az olyan fehérek is, akiknek sohasem volt jelentőségteljes kapcsolatuk feketékkel, azt gondolják, hogy bensőséges viszonyt ápolnak velük, egyszerűen csak azért, mert gyakran látják őket a tévében. Így annyira közel kerülnek egyes fekete televíziós személyiségekhez, hogy végül az életük részének tekinthetik őket. Fehérek, akik életükben még egyetlen feketével sem fogtak kezet, úgy beszélnek az amerikai „pletykatévézés” néger sztárjáról, Oprah Winfreyről, mintha személyesen ismernék. Fehér sportrajongók szenvedélyesen kötődnek fekete atlétákhoz. Ez a fajta „virtuális integráció” azonban rögvest illúziónak bizonyul, amint a fehérek hús-vér feketékkel szembesülnek.
És hogy a fehérek végül is miért nem akarnak keveredni a feketékkel? Manapság leggyakrabban a bűnözéstől való félelmükre hivatkoznak, a szerzők szerint viszont ez csak kifogás a részükről és valami mélyebb dolog lehet a háttérben, hiszen már ötven-hatvan évvel ezelőtt, vagyis a bűnözési szint megugrása előtt sem akartak keveredni. Mi lehet az a feketékben, ami taszítja a fehéreket, még az intenzív agymosó/átnevelő propaganda évtizedei után is, amely egyébként olyan sikeres volt, hogy majdnem minden fehér azt állítja, hogy hisz benne? A szerzők páratlan éleslátással arra gyanakszanak, hogy a fehérek egyfajta „fizikai viszolygást” (heuréka!) táplálnak a négerek iránt, és azon tűnődnek, hogy vajon ennek van-e köze a keveredéssel szembeni ellenállásukhoz. Természetesen ők úgy vélik, hogy a vérkeveredés jó dolog. Az egyedüli ok, amiért szerintük a fehérek ellenezhetik a feketékkel való házasságot, a társadalmi státuszuk elvesztése miatti félelem lehet. Furcsa módon az fel sem merült bennük, hogy teljesen természetes és normális, ha az emberek azt akarják, hogy az utódjaik is úgy nézzenek ki, mint az őseik.
Hosszasan ecsetelik viszont azokat a faji méltánytalanságokat, amelyeket a feketéknek állítólag el kell szenvedniük a fehérektől. Könnyfakasztó sztorik sorjáznak áruházi detektívek által zaklatott néger diplomásokról, luxusautók vezetése közben letartóztatott baseball-játékosokról, portásnak vélt ügyvédekről, taxisok által kikosarazott cégvezetőkről... Nem csoda. Akár tetszik, akár nem, teljesen ésszerű faji alapon megítélni az idegeneket. A fekete taxisofőrök sem szívesen vesznek fel fekete utasokat, mert fehér kollégáikhoz hasonlóan ők sem szeretik, ha kirabolják őket. A fekete biztonsági őrök ugyanúgy gyanakodnak a fekete vásárlókra, mint fehér munkatársaik. A feketéket ugyanúgy meglepi, ha egy fekete ügyvéddel találkoznak, mint a fehéreket.
Mindennek nyilvánvaló okaik vannak. Nem várható el a dánoktól, hogy kínaiul beszéljenek, ahogyan a kövérektől sem, hogy akrobaták legyenek. Az élet bizonyos sémákat követ, és őrültség lenne azt várni, hogy ezeket ne vegyük észre. El lehet persze utasítani a sztereotípiákat, de - mint azt a szerzők kénytelen-kelletlen maguk is elismerik - számos faji sztereotípiának mégis csak van alapja. Kétségtelenül kellemetlen egy néger felsővezető számára, ha egy fehér nő nem hajlandó kettesben beszállni vele a liftbe, de ez kinek a hibája? Ha a négerek nem követnének el annyi bűncselekményt, akkor a fehérek nem félnének tőlük.
Mennyit? Nos hát, az USA-ban a négerek hétszer gyakrabban követnek el gyilkosságot és nyolcszor gyakrabban rablást, mint a többi fajhoz tartozók. Amikor erőszakos bűncselekményt követnek el, háromszor gyakrabban használnak lőfegyvert és több mint kétszer gyakrabban kést, mint a nem feketék. Az évenként elkövetett 770. 000 erőszakos fajközi (tehát négerek és más fajok közötti) bűncselekmény 85 százalékát (a lakosság 12 százalékát alkotó) négerek követik el. Ráadásul több erőszakos bűncselekményt követnek el a fehérek, mint fajtestvéreik ellen: áldozataik 45 százaléka fehér, miközben a fehér bűnözők áldozatainak alig 3 százaléka fekete. A négerek 39-szer gyakrabban követnek el erőszakos bűncselekményt és 136-szor gyakrabban rablást a fehérek ellen, mint fordítva és (a néger viktimológia egyik legfőbb tromfját érvénytelenítve) majdnem két és félszer gyakrabban követnek el (faj)gyűlöletből bűncselekményt („hate crime”) fehérek ellen, mint fordítva. Minderről persze Steinhorn és Diggs-Brown mélyen hallgat, ellentétben a hivatalos FBI-statisztikák alapján összeállított A bűn színe. Faj, bűn és büntetés Amerikában (The Color of Crime. Race, Crime, and Justice in America, New Century Foundation, 2005) című kiadvánnyal.
A maguk részéről a feketék is rájöttek, hogy a legtöbb fehér nem akarja az integrációt, akármennyire is hangoztatják az ellenkezőjét. Egyes feketék sem akarták soha, és sokan azok közül is, akik azt hitték, hogy igen, menet közben meggondolták magukat, miután rájöttek, hogy nem működik. A szerzők is elismerik, hogy a feketék közönye, sőt ellenségessége az integrációval szemben ugyancsak hozzájárul annak kudarcához. Azt is megjegyzik, hogy habár a négerek panaszkodnak amiatt, mert bűnözőkként kezelik őket, ugyanakkor élvezik is a hatalom érzését, amely abból ered, hogy képesek megijeszteni a fehéreket - márpedig erre a hatalomra nem tettek volna szert, ha nem lenne ilyen sok bűnöző közöttük.
Steinhorn és Diggs-Brown azt is kimutatja, hogy a feketék és a fehérek drámaian eltérő módon vélekednek az amerikai faji kapcsolatokról. A fehérek - akiknek az elsöprő többsége nincs olyan helyzetben, hogy „elnyomja” a négereket, még ha akarná is - torkig vannak azzal, hogy a négerek állandóan a „rasszizmus” miatt panaszkodnak. Ezzel szemben a feketék azt hiszik, hogy „rasszizmus” van mindenhol és magyarázatul szolgál mindenre. Amint azt a szerzők hangsúlyozzák, noha az USA különböző fajú lakói ugyanabban a világban élnek, mégis teljesen eltérően látják azt. És sokan közülük igyekeznek is különbözővé tenni a világaikat. Bármennyire is sajnálatos, a feketék és a fehérek különböző tévéműsorokat néznek, különböző magazinokat olvasnak, és szegregált templomokat látogatnak. A négerek Afrikával azonosulnak, Kwanza faji ünnepét ünnepelik, megvan a saját „nemzeti himnuszuk” (Lift every voice and sing) és teljesen más a „kultúrájuk”, mint a fehéreké. Ténylegesen egy különálló nemzetet alkotnak az Egyesült Államok területén belül.
Ezek után joggal tehető fel a kérdés, hogy Amerika faji megosztottságának az állandóságát konstatálva vajon a szerzők előállnak-e valamilyen alternatív javaslattal? Szó sincs róla. Egyetlen jelzésként arra, hogy tulajdonképpen fontolóra vettek egy alternatívát, ajánlottak egyet és rögtön el is vetették: „Azokkal, akik azt mondják, hogy az integrációs ideál egyedüli alternatívája különválás, de egyenlőség, szenvedélyesen nem értünk egyet”. Okokat nem mondanak, de a szegregáció szerintük nem „kóser” és punktum.
Ehelyett elmondják, hogy az országnak mit kellene tennie. Először is elismerni a feketék egyedülállóan tragikus tapasztalatát. Ahogyan a zsidók egyedülálló szenvedés és különleges méltatás jelképévé tették a holokausztot, a négereknek is ugyanezt kellene tenniük a saját történelmükkel. Így elő lehetne mozdítani a négerekkel szembeni faji kedvezményeket „pozitív dologként, amelyet az összes amerikainak büszkén kellene támogatnia”. Ehhez masszív antirasszista médiakampányra lenne szükség, amely „kioktatna bennünket a bonyolult diszkriminációról, vagy figyelmeztetne bennünket a faji sérülésre, amelyet egymásnak okozunk”, és „felszólítaná a fehér középosztályhoz tartozó háztulajdonosokat, hogy gondolják át, miért is szándékoznak eladni a házukat, amikor egy középosztálybeli fekete család költözik a szomszédságukba”.
Végeredményben tehát a könyv tökéletesen példázza azt a következetlenséget, ahogyan Amerika a fajról gondolkodik. A szerzők felfedezték a „spanyol viaszt”: az integráció nem történt meg. Egészen odáig fokozták a merészséget, hogy megkockáztatták: talán sohasem fog megtörténni. Majd az ostobaság csimborasszójaként egy még vadabb és még valószerűtlenebb változatát ajánlják annak a propagandának, amelyről korábban maguk is elismerték, hogy megbukott. A tragédia az, hogy az utóbbi fél évszázadban az USA éppen így kezeli a faji kérdést, és ezt a módszert akarja exportálni. A Fields-félék rosszvoltából hozzánk is.

MD 2011. IX. 13-20.