Egy valóságos holokauszt: Drezda elpusztítása 1945. február 13-14-én
1. rész: Az előzmények
1945 elején a nagy világégés a végéhez közeledett
Európában. A szövetséges koalíció hadereje két irányból támadta a
tengelyhatalmak legerősebb államát, Németországot.
Nyugaton a brit-amerikai erőket igen kemény
próbatétel elé állította a Wehrmacht és a Luftwaffe, hiszen a
szárazföldön 1944. december közepén az Ardennekben indítottak a németek
ellentámadást, amelyet csupán nagy nehézségek és áldozatok árán tudtak a
túlerőben lévő angolszászok megállítani, ugyanakkor pilótáik körében
páni félelmet váltott ki egy új német csodafegyver, az első
sugárhajtóműves repülőgép, az ME-262 megjelenése, amely jó 200 km/óra
sebességgel múlta felül a leggyorsabb szövetséges vadászgépeket is.
Ennélfogva az amerikai-brit erők még 1945
januárjában sem tudtak átkelni a Rajnán. A keleti fronton ellenben az
oroszok nagy iramban nyomultak előre, jó esélyük volt arra, hogy, akár
Németország egész területét megszállva, a szovjet hatalmi övezetet
kiterjesztik a Rajna vonaláig. Ez a tragédia alighanem be is következett
volna, amennyiben – már a kortársak által is a sztálingrádi csatához
hasonlított – budapesti ostrom idején fővárosunk hős magyar és német
védői nem állítják meg a Vörös Hadsereg Duna-völgyi előrenyomulását két
hónapra. A baltikumi fronton azonban a szovjet haderő 1945 januárjában
meghódította Nyugat- és Kelet-Poroszországot, sőt, január 23-án elérte
az Oderát is.
Ebben a válságos helyzetben rendelte el Dönitz
admirális a Hannibál-hadművelet lebonyolítását, vagyis
Kelet-Poroszország evakuálását az ottani német lakosság életének
megmentése végett. A vörös ármádia ugyanis bosszúszomjasan lépte át a
német határt. A tábori bordély intézményét nélkülöző szovjet katonákat
Ilja Ehrenburg zsidó származású szovjet állampolgár író verseivel arra
tüzelte, hogy Németország területére lépve erőszakolják meg a nőket,
verjék szét a csecsemők fejét s álljanak kegyetlen bosszút a civil
lakosságon.
A vörös veszedelem megérkezésekor aztán a
világtörténelem legnagyobb méretű evakuálási programját hajtották végre:
a Wehrmacht, ezen belül a Luftwaffe és a Kriegsmarine egységei: példás
rendben és precizitással ürítették ki a veszélyeztetett területeket.
Mintegy 2,2-2,5 millió embert telepítettek át nyugatra, s mindezt kemény
téli időben, mínusz 15, mínusz 20 fokos hidegben, háborús körülmények
között.
A megpróbáltatásokat mégis vállalta minden
érintett, hiszen egy kelet-poroszországi település, Nemmersdorf (ma
Oroszország európai enklávéja részeként Majakovszkojének hívják)
polgárai már a megelőző, 1944-es év októberében ízelítőt kaphattak
abból, mi vár rájuk az orosz megszállás alatt. Amikor a Wehrmachtnak
átmenetileg sikerült visszafoglalnia a községet, még a sok borzalmat
látott katonák is szinte sokkot kaptak a látványtól: házuk kapujára
szegezett emberek, karóba húzott áldozatok és bestiális módon halálra
erőszakolt nők, árkokba lőtt gyermekek és puskatussal agyonvert
csecsemők maradtak szerteszét heverve, haló poraikban is meggyalázva a
vörös horda kétnapos uralma után a település utcáin. Sőt, a barbár
hódítók még a félszáz francia hadifogolynak sem kegyelmeztek, a
németekkel együtt őket is elpusztították. A keleti porosz területekről
evakuáltak számára 1945. január végére egyetlen menekülési útvonal
maradt: a Balti-tenger. Ezért a két fontos kikötővárosban, Danzigban és
Gotenhafenben óriási zsúfoltság alakult ki, a tömeget ráadásul
folyamatosan fenyegették az ellenséges bombázók, mégsem hagyta ott senki
sem a helyét, hiszen ez esetben nem volt esélye arra, hogy valamelyik
hajó fedélzetére feljusson.
A Wilhelm Gustloff |
1945. január 28-án megkezdődött a menekültek
behajózása a Wilhelm Gustloff fedélzetére, amelyet a szovjetek két
nappal később, január 30-án este megtorpedóztak, több mint 9 ezer
halálos áldozatot hagyva a Balti-tenger hullámsírjában.
A nyugati fronton zajló eseményeket tekintve
elmondható, hogy a brit királyi légierő, a RAF lényegében már a háború
kezdete óta támadott német polgári célpontokat, például alig két nappal
azután, hogy a britek hadat üzentek Németországnak, 1939. szeptember
5-én lebombázták Wilhelmshaven és Cuxhaven sűrűn lakott, belső
városrészeit. Katonailag Drezda elpusztításának semmi értelme nem volt,
csupán az angolszászok hatalmi demonstrációját, illetve a bosszúállást, a
megfélemlítést és a német civil lakosság, valamint fegyveres alakulatok
demoralizálását szolgálta. Az angol propaganda igyekezett a Coventry
elleni 1940. november 14-ei német támadásra adott válaszként beállítani
Drezda lerombolását. Az angol város bombázásakor azonban mindössze
554-en vesztették életüket, a drezdai tűzvihar és holokauszt
eredményeképpen majd félmillióan. (Elképzelhető az is, hogy többen.)
1944 nyarának nyugati háborús fejleményei aztán
újabb alkalmakat szolgáltattak a briteknek a szőnyegbombázási teória
továbbfejlesztésére. A német légierő ugyanis ekkor vetette be a V-1
elnevezésű csodafegyvert, ami lényegében egy szárnyas bomba volt, majd
rövidesen megjelent a világtörténelem első ballisztikus rakétája a V-2
fantázianevű megtorlófegyver. Mivel a V-fegyverek bevetésével a németek
már elkéstek, nagymértékű pusztító hatásuk nem volt, ám olyan lélektani
következményük mindenképpen, hogy a brit miniszterelnök, Churchill – a
nemzetközi egyezmények által tiltott – gázbombák bevetését sürgette
német célpontok ellen. Végül is ettől az angol politikai és katonai
vezetés elállt, azonban megtorlásképpen szőnyegbombázások tucatjait
hajtották végre német városok ellen1943-1944 folyamán, különösen
hírhedett és pusztító volt a Hamburg, Kassel, Königsberg, Darmstadt,
Brunswick és Heilbronn ellen intézett légi terrorakció.
Egy szemtanú, Sir Robert Saundby Hamburg 1943.
júliusi pusztulásáról szóbeli közlésben így vallott David Irvingnek: „A
légitámadás megindulása után 40 perccel tudni lehetett, hogy Németország
első nagy tűzvihara vette kezdetét: a felemelkedő meleg levegő
tornádója minden irányból friss oxigént szívott el, ezzel olyan vihart
eredményezett, ami hurrikánszerű erősséget ért el, hogy elsöpört egész
épületeket, vasúti kocsikat, járműveket, fákat, és az embereket akaratuk
ellenére belesodorta-szippantotta az égő pokolba. A tűz pillanatok
alatt lángba borított egész utcákat. Azok közül, akik elég közel voltak
ahhoz, hogy a pokoli látvány szemtanúi legyenek, kevesen élték túl az
eseményeket. A tűzvész olyan volt, mint egy szörnyűséges Moloch, aki
elpusztít mindenkit, aki szemet vet rá. A hőség olyan nagy volt, hogy
megolvasztotta az üveget, vasat, a téglákat; elhamvasztott épületeket,
óvóhelyeket és azokat, akik benne tartózkodtak – tekintet nélkül nemre,
életkorra vagy betegségre”.
A szövetségesek politikai vezetői először 1944
végén gondoltak a Drezda elleni légitámadás lehetőségére. A RAF
vezérkari főnöke októberben javasolta, hogy a koalíciós szovjet légierőt
fel lehetne kérni a város bombázására, rövidesen azonban úgy döntöttek,
hogy angolszász célpont lesz az Elba-parti Athén. Ebben az sem zavarta a
legfelsőbb londoni politikai és katonai vezetést, hogy Drezdában több
száz angol hadifogoly tartózkodott. A helyi lakosság a háború előtti
időktől kezdve rokonszenvezett az angolokkal, és számos barátot
szereztek a hadifoglyok közül. Az egyik brit katona ezeket a sorokat
vetette papírra 1944 karácsonyán: „Az itt lévő németek a legjobb
emberek, akikkel valaha is találkoztam. A parancsnok igazi úriember:
rendkívül nagy szabadságot engedélyezett számunkra a városban. Az
őrmester már elvitt engem megtekinteni a város központját. Kétségtelenül
gyönyörű – szeretnék a városból többet látni.”
Ami Drezda stratégiai jelentőségét illeti,
elhanyagolható volt annak ellenére, hogy a német postai és távíróhálózat
egyik központja volt, s a postai infrastruktúra elpusztítása
megnehezítette a kapcsolattartást a keleti fronttal egy időre. A
megnövekedett forgalom akadálytalan lebonyolítása céljából a Birodalmi
Munkaszolgálat és a Háborús Kisegítő Munkaszolgálat angol hadifoglyok
százait osztotta be postai munkára. Ezen kívül néhány ipari üzem volt a
város körzetében – a Lehmann, a Zeiss-Ikon Optikai Művek, a Siemens Gas
AG stb. –, de ezek egyike sem volt a város központjától számított 3
mérfölden belül, amely majd a RAF bombázóinak célpontja lesz. Az
angoloknak azért is válhatott „ideális” megsemmisítendő ponttá Drezda,
mert a birodalmi kormány, annak tudatában, hogy a városnak nincs
stratégiai jelentősége – művelődéstörténeti ellenben annál inkább – ide
telepítette a közigazgatási és kereskedelmi hivatalokat, különösen azt
követően, hogy 1943-ban egyre szaporodtak a főváros, Berlin elleni brit
légitámadások. A későbbi fejlemények tükrében végzetes – de előre nem
látható – lépésnek bizonyult a drezdai, 4. Légvédelmi Körzet
tüzérségének áthelyezése részben a keleti frontra, részben a
Ruhr-vidékre. Ennek oka az volt, hogy a háború ideje alatt mindössze két
kisebb bombatámadás érte Drezdát, ezért a katonai légi hatóságok teljes
joggal tartották feleslegesnek az itteni légvédelmi tüzéralakulat
állomásoztatását.
Így születhetett meg az a széles körben elterjedt,
de végzetes városi legenda, hogy a várost sohasem fogják bombázni a
szövetségesek. Miként David Irving brit történész írja Apokalipszis 1945
című klasszikus alapművében, bármilyen tragikusnak, sőt betegesnek
tűnik is a visszapillantás során, ezeket a szóbeszédeket nemcsak Drezda
650 ezer fős állandó lakossága hitte el, hanem elhitték a városi
hatóságok is, ezek a szóbeszédek vésődtek bele annak a minimum 1 millió
embernek az emlékezetébe, akik 1945 januárja után özönlöttek a városba,
amikor keleten megkezdődött az apokaliptikus szovjet-orosz invázió. E
tragikus biztonságérzet mintegy félmillió emberéletet követel majd
egyetlen nap alatt.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Folytatjuk)
Kapcsolódó hírek:
Bolondokháza: a nyugati civilizáció végórái
Izzó szégyenbélyeg a mai Európa testén: az álszent EU és a gyalázatos Benes-dekrétumok
Átrajzolt határok Európában - csak Trianon börtöne örök?
A globalizáció hajnalán: a kora újkori gyarmatosítás és rabszolgatartás