Első rész: A budapesti zsidóság szenvedéstörténetéről is hazudoznak a héberek és bérenceik

Amikor a nyilasok 1944. október 15-én hatalomra kerültek, szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy Budapesten legkevesebb 180-200 ezer, de egyes becslések szerint annál is jóval több (250, netán 300 ezer?) zsidó tartózkodott. A hungarista kormány a nemzet minden erőforrását mozgósítani kívánta az élet-halál harcnak tekintett küzdelem érdekében. A nyilasok azonban – a német szövetségesek legteljesebb egyetértése mellett – úgy ítélték meg, hogy a zsidók az ellenség győzelmében reménykednek, sőt, sokan közülük tevőlegesen is igyekeznek segíteni az oroszok és szövetségeseik háborús erőfeszítéseit. 


Sürgősen el kellett tehát dönteni: mi történjék a fővárosban tartózkodó közel 200 ezer, netán annál is jóval több zsidóval. Ami egyébként a számukat illeti, hivatkozhatunk Veesenmayer német követ egyik 1944. novemberi jelentésére, mely szerint 1944 tavaszán 200 ezer zsidó élt Budapesten. Néhány héttel később Berlinbe küldött egyik jelentésében viszont már 300 ezerre teszi az akkor a magyar fővárosban tartózkodó zsidók számát. Lehet, hogy a német diplomata túlzásba esett, mindamellett könnyen elképzelhető, hogy miután 1944 április-májusában megkezdődött a vidéki zsidók deportálása, sokan közülük Budapestre menekültek, ahol ismerősöknél, rokonoknál bújtak meg. Lehetséges továbbá, hogy a deportálások leállítása után azok a vidéki zsidók, akik valamiképpen megúszták az elhurcolást, szintén Budapestre mentek, látva, hogy az ottani zsidókat (egyelőre) nem szállítják el. 

Mármost a nyilasok egyfelől beleegyeztek abba, hogy 50 ezer munkaképes zsidót a nyugati határszélre küldjenek erődítési munkák elvégzése céljából. (Ők lettek volna – Szálasi szóhasználata szerint – az úgynevezett „kölcsönzsidók”.) A külföldi államok menleveleivel (valójában ideiglenes útleveleivel) rendelkező zsidókat a Lipótváros védett házaiban – az úgynevezett „nemzetközi gettóban” – kívánták összegyűjteni, míg a nagy többség számára december elején létrehozták a pesti gettót. Több ezer zsidó munkaszolgálatosként a főváros határában erődítési munkálatokat végzett, további tízezrek pedig ismerősöknél, rokonoknál, kórházakban, szeretetotthonokban vagy egyéb helyeken bujkáltak. A rendelkezésünkre álló dokumentumok és a visszaemlékezők nagyobbik részének állításai szerint a pesti gettóban (melyben 1945. január elején már 70 ezer fő tartózkodott) a nyilasoknak sikerült fenntartaniuk a rendet, és ott nem is történtek vérengzések. (Éhezés, betegségek következtében állítólag 7 ezer haláleset történt a gettóban.) Ezzel szemben azt viszont nem sikerült megakadályozni, hogy a Lipótvárosban létrehozott „védett házakban” elhelyezett, többnyire gazdag és befolyásos zsidókat ne érjék támadások, és ne raboljanak ki, ne gyilkoljanak meg közülük többeket nyilas mezbe bújt mindenféle bűnöző elemek. A hivatalos történetírás azt feltételezi, hogy a hungarista kormányzat – beleértve magát Szálasit is – valójában cinkosan szemet hunyt az elkövetett bűncselekmények fölött. Ami inkább csak feltételezés és vélemény. Voltak a súlyos kilengések megfékezésére irányuló központi rendelkezések, sőt, arra is találunk adatot, hogy a gettóban élők megfelelő élelmezésére nézve is történtek intézkedések. (Hindy altábornagy, a fővárost védő magyar alakulatok parancsnoka december végén utasította a honvédség központi raktárát, hogy kukoricalisztet és más élelmiszereket szállítsanak a pesti gettóba.) 

Azoknak a bűncselekményeknek, melyeket a nyilasok terhére rónak, háromféle kategóriáját különböztethetjük meg:

1. A sok esetben nyilas karszalagot viselő, de valójában kizárólag a gazdag zsidók kifosztására törekedő bűnözők garázdálkodásai. Ők leginkább a Lipótváros „védett házaiban” (kb. 50 ilyen ház létezett akkoriban) fosztogattak és gyilkoltak. A hungarista kormányzat nem volt képes megfékezni ezeket a bűnözői csoportokat. Hogy hányan estek áldozatul a kilengéseknek, nem lehet pontosan tudni.

2. A főváros védelme érdekében szigorú szükségintézkedéseket hoztak: a szabotőröket, árulókat, partizánokat, az ellenséggel együttműködő kollaboránsokat azonnal kivégezték. Minden vár, város védelme során hasonló intézkedésekkel igyekeznek biztosítani a harc folytatását, és fenntartani a győzelemhez nélkülözhetetlen belső biztonságot és harci morált. A zsidók – a saját szempontjukból érthető okokból – az ellenség győzelmében reménykedtek, sokan voltak tehát közöttük, akik valóban együttműködtek az ellenséggel. Az ilyen típusú „rögtönítélő bíráskodás” ténykedése nyomán sajnos ártatlanok is életüket veszítik, hiszen nincsen lehetőség hosszadalmas bizonyítási eljárás lefolytatására, a gyanúsítottnak pedig semmiféle módja nincsen a védekezésre. 

3. De az igazi gond a harmadik csoport tagjaival kapcsolatban merül fel: ők ugyanis a bujkáló zsidók. Számuk egészen bizonyosan több tízezer lehetett. Még a kiváltságos, vagyis a valamilyen menlevéllel rendelkező zsidók közül is 20-25 ezren bujkálhattak, hiszen 50-55 ezer zsidó birtokolt menlevelet, ezzel szemben a „védett házakban” csupán hozzávetőleg 30 ezren tartózkodtak. Hogy miért rejtőzködtek oly nagy számban a zsidók? Az okok az alábbiak:

- Semmiféleképpen sem akarták, hogy deportálják őket, mert úgy gondolták, még ha dolgoztatniuk is kell majd valahol (a fronton, a hátországban, valamilyen munkatáborban), a háborús viszonyok között (hiányos élelmezés, rossz bánásmód, járványok, bombázások, harci cselekmények stb.) könnyen életüket veszíthetik. 

- A szövetséges háborús propaganda hatására ténylegesen voltak, akik úgy hitték, nem munkára viszik őket, hanem „megsemmisítő táborba” kerülnek, ahol „mérges gázzal, elektromos árammal” öldösik a foglyokat, testükből pedig „szappant, lámpaernyőt, vagy műtrágyát” készítenek.

- Nem akartak a halálos ellenségüknek tekintett németeknek (és magyaroknak) dolgozni.

- Látva a „védett házakban” előforduló atrocitásokat, inkább a bujkálást választották.

- Általában nem bíztak meg a németekben, illetve a magyarokban, ezért nem voltak hajlandók bevonulni sem a „nemzetközi gettóba” (vagyis a „védett házakba”), sem pedig a pesti gettóba, mert attól tartottak, ott őket bántódás éri, sőt, az életüket is veszély fenyegeti.

A nyilas pártszolgálatosok viszont éppen a bujkáló zsidókat keresték, és ha rájuk akadtak, szerencsés esetben a gettóba vitték őket, rosszabb esetben pedig árulóként tekintettek rájuk, akikre halál várt, ugyanis:

- Tűrhetetlennek találták, hogy a zsidók kivonják magukat a „munkavégzés” alól, holott a győzelem érdekében égetően szükség van a munkaerőre erődítési munkák elvégzése céljából, vagy éppen a német hadiipari üzemekben. Aki bujkál, nem csupán kivonja magát a háborús erőfeszítésekből, de „munkaerőt von el” a hadseregtől és a hadi termeléstől, így tehát áruló, akivel ennek megfelelően kell bánni – vélték a nyilasok.

- A gettóba be nem vonuló, és a munkaszolgálat elől is elrejtőző zsidók esetében a nyilasok arra gyanakodtak, azért rejtőzködnek, mert valójában az oroszokkal együttműködő személyek, netán partizánok, szabotőrök, akik az ellenséges betörés útját egyengetik. 

Mindaz, ami Magyarországon 1944/45 folyamán történt, valóban rettenetes és iszonyú volt. Magyarok és zsidók számra egyaránt. Régen itt lenne az ideje annak, hogy őszintén beszélhessük meg végre közös dolgainkat. Erre azonban sajnos továbbra sincs lehetőség. Őszinte párbeszéd ugyanis csakis egyenrangú felek között lehetséges. Mindaddig, amíg a zsidóság úgy érzi, uralkodó helyzetének megőrzése biztonságának (no és persze jóléte fenntartásának) az alapfeltétele, az oly nyomasztóan szükséges párbeszéd és a tragikus események valós bemutatásának az ideje sem érkezik el. 

Perge Ottó

Kapcsolódó: Amitől a zsidók rettegtek: nyilas híradók a Kuruc.infón