Ez a kettős mérce: a zsidók minden rosszat mondhatnak rólunk, mi viszont csak jót róluk2013. március 13. 10:46
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

„Akármennyire benne élnek is zsidó ismerőseim a város életében, mégsem érzem őket magyaroknak: ahogy beszélnek, gondolkodnak, viselkednek, mind-mind egészen más, mint az én világom.” – vallotta a száztizennégy éve, 1899. március 13-án született Kodolányi János, aki már gyermekkorában megtapasztalhatta, mennyire hat a hazai zsidóság vezetőrétege által gerjesztett ellenszenv köreikben is.

Így amikor gyanútlanul azt kérdezte egyszer egy fiatal, félig közülük való leánytól, igaz-e, hogy húsvétkor keresztény kisgyerek vérét sütik a maceszba, a megkérdezett magából kikelve mondott rá nemet, majd többé rá se hederített. Igen, ez a kettős mérce: ők minden rosszat mondhatnak rólunk, mi viszont csak jót róluk, sőt még kérdeznünk sem szabad tőlük. 

Ki tudja, hányszor tapasztalta meg mindezt, amiért is 1939-ben megjelent írásában (A szellem válsága) így vallott:

„Felsőbbségük terrorjával ölik el a mégoly szegényes pislákoló önálló gondolatot és érzést, elsorvasztják az önérzetet és önbizalmat, a magyar irodalmat pedig belesöprik előkelő írószobájuk papírkosarába, mint Európa számára értéktelen, gyermekes, parlagi dilettantizmust.”

Arról pedig, hogyan, egy év múlva közreadott önéletrajzi regényében (Süllyedő világ), amelyben így beszélte el, milyen reakciót váltott ki a rituális gyilkosság megtörténtét firtató kérdése egy fiatal, félig közülük való leányból:

„Hallom, hogy Piroska apja tanító a zsidó iskolában s kántor az imaházban. Ez megrémít. Julcsa néni, a cseléd, a kocsis, Fischer bácsi mind arról beszél, hogy a zsidó templomban öreg szakállas zsidók keresztény kisgyermeket szoktak megölni az ő Húsvétjuk alkalmából, vérét lisztbe keverik és pászkába sütik. Amikor apám zsidó tisztelői szokás szerint pászkát küldenek ajándékba, gyanakodva vizsgálom, hátha gyermekvér van benne. Csak azon csodálkozom, hogy az ajándékmaceszt Julcsa néni is, a cseléd is megeszi s arról sem szól senki, hogy valakinek a kisgyermekét ellopták s megölték volna. Tán csak nem olyan szokás ez, amiben mindenki megnyugszik? Tán csak nem engedik meg a csendőrök a zsidóknak, hogy évről-évre minden Húsvétkor megöljenek egy gyermeket? És ha engedik – miért engedik? – Egyszer a nagy platánfa alatt játszunk. 

– Piroska – mondom nagy nehezen –, igaz, hogy ti Húsvétkor keresztény kisgyerek vérét sütitek a maceszba?
Megállítja a hintát s elképedve néz rám.
– Ki mondta? – kérdi dühösen. 
– Mindenki mondja.
– Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – kiáltja, szinte kikelve magából.

Meghökkenek erre a kétségbeesetten dühös hangra, fáj, hogy megsértettem Piroskát, de nem értem, miért mondja mégis mindenki, hogy a zsidók gyermekeket ölnek. A hittan órán mesélte a káplán, hogy a rómaiak az első keresztényeket ilyen bűnnel gyanúsították, megkínozták, megölték, házukat földúlták, úgy, hogy földalatti üregekben kellett meghúzódniuk. A zsidókkal tévesztették volna őket össze? Piroska fölháborodásában nem kételkedhettem. Dekételkedhettem-e a rómaiak véleményében s abban, amit Julcsa nénitől a kocsisig mindenki egyképpen hangoztatott? Igaz, apánk sohasem mondott ilyesmit – de ő sok mindent nem mondott, ami „nem gyereknek való”.

Piroska attól fogva nem jött el többé. Ha egyszer-egyszer láttam az utcán, rám sem hederített. Láttam az apját is, sovány, fekete ruhás ember volt, hosszú kabátot és kemény kalapot viselt. Nem ismert meg. Ha pedig a zsidó imaház mellett vitt el az utam, némi borzongással és ijedt kíváncsisággal néztem föl rá. Szerettem volna észrevétlenül bemenni, mintha én is zsidó volnék s közéjük tartoznék, hogy végignézzem titokzatos szertartásaikat.”

Aligha csodálhatjuk ezek után, hogy úgy vallott, „akármennyire benne élnek is zsidó ismerőseim a város életében, mégsem érzem őket magyaroknak: ahogy beszélnek, gondolkodnak, viselkednek, mind-mind egészen más, mint az én világom”. Más bizony.
Ugyanis aligha lehet nyugodt a lelkiismeretük, ha még kérdeznünk sem szabad tőlük.