„Késő délután érünk be Székesfehérvárra, az ősi koronázó városba. Itt, az utcákon folyt a páncéloscsata. Kilőtt orosz és német tankok hevernek a város körül és a külváros utcáin. Kiégett üzletek, összelőtt házak, feldúlt királysírok. És a város polgármestere csaknem sírva mondja el, hogy Fehérvár asszonyainak, leányainak hetvenöt százalékát erőszakolták meg az oroszok, tizennégy éves kortól hatvanötig. Különösen az apácákra vadásztak nagy kedvteléssel. A gyógyszerészeket levetkőztették és meztelenül hajszolták őket a havon. Közben egy német orvosság nevét üvöltötték: Sulfamid! Sulfamid!

Valamennyi orosz beteg. Most betegek a magyar nők. Ötszázat már elszállítottak a győri kórházba, de még ezrével vannak a súlyosan fertőzöttek ... Hiába dugták el az oroszok elől a nőket. Jött velük egy harminc főnyi, magyarul beszélő bőrkabátos csoport. Szökött munkaszolgálatosok. Ezeknek jutott eszükbe, hogy sáncásásra kell kivinni a nőket. Ott gyalázták meg őket a lövészárokban." (Marschalkó Lajos: Vörös vihar)

Feldmájer Péter MAZSIHSZ elnök április 3-án, Budapesten elhangzott beszédében így emlékezett a magyar történelem eme legsötétebb időszakára:

„A felszabadulás pillanatnyi élmény volt, olyan, mint az esküvő. Egyszeri, és megismételhetetlen! Mindenkit elfog az öröm, legyen bármi is a következő napokban, az örömöt, amit éreztünk ez már nem változtathatja meg. Az emlékezet hiába torzít s változtatja meg látszólag fejünkben az akkori érzéseinket, soha sem felejthetjük el, hogy mi történt azokban a napokban, amikor sorra szabadultak fel a magyar városok és falvak, amikor eltűnt az éhinség, és a halál, és mindenki úgy érezte, hogy helyette megjött a szabadság levegője. Az, hogy ez az érzés alapos volt-e vagy sem, nem lényeges, mert az öröm és a pillanatnyi érzület nem kívánja meg a ténybeli alapokat.

Tényszerűségről valóban nem beszélhetünk Feldmájer esetében, hiszen aki magyar emberként ismeri a családi történeteteket - főleg a nagyszülőktől -, az Feldmájer hazugságai nélkül is tisztában van azzal, hogy micsoda „pillanatnyi élmény", „egyszeri és megismételhetetlen öröm" volt a magyarság számára az a bizonyos „felszabadulás". Feldmájer valószínűleg a Marschalkó Lajostól vett idézetben szereplő bőrkabátosok és hitsorsosaik szemszögéből vizsgálja az eseményeket. Hát nekik valóban esküvőnek tűnhettek azok a napok, amikor Magyarországon elszabadult a földi pokol és a vörös hordák a tatárjárást is megszégyenítően pusztították hazánkat és a polgári lakosságot.

"A felszabadulás pillanatnyi élmény volt, olyan, mint az esküvő."

Soha nem felejthetjük, hogy mi történ azokban a napokban - mondja a zsidó vezető. A magyarság sem felejt és Feldmájer, valamint bandájának figyelmébe ajánljuk, hogy ezt a nemzetgyalázó, mocskos beszédét sem felejti soha.

„1945 áprilisának élménye csak később került átértékelésre néhány ember fejében. Sokan elkezdtek egy kicsit másképpen emlékezni saját gondolataikra, de a társadalom jelentős csoportjai a felszabadulás pillanatára, - jöjjön bár ahány nemzedék -, úgy fognak emlékezni, hogy felszabadulás volt!"

Ki kell ábrándítanunk Feldmájer „urat". A „társadalom jelentős csoportjai" ma Magyarországon nem gondolnak felszabadulásként azokra a napokra. Méghozzá azért nem, mert szinte minden magyar család érintett a Feldmájer-féle „felszabadításban". Javaslom, hogy látogasson el valamelyik Vas megyei faluba, aztán kérdezzen meg egy még ma is élő idős embert, hogy mit műveltek az oroszok és mit éreztek a magyarok akkor, amikor hírek jöttek a németek újabb ellentámadásáról. Feldmájer valószínűleg tisztában van mindezzel, de ha a zsidó hitsorsosainak és róluk beszél 1945 kapcsán, akkor legyen szíves és ne általánosítson már az egész nemzetre.

„A Dunántúl a világ legkülönösebb arcvonala. Tihanynál a mólón behavazott kerti ernyők alatt ülnek a német és magyar őrszemek. Az orosz aknát lő Tihanyra, de a villák előtt nyugodtan sepregeti a havat egy öreg pesti bíró. Siófok nyugati felében oroszok ülnek, a Sió-csatornán innen magyarok. Lepsény táján előre küzdi magát egy halálra szánt magyar hadseregcsoport.

Mikor berobogunk Lepsénybe, valami halálos levertség fogad. Az emberek olyanok, mint az eldorongyolt kutyák. Itt nem a háború járt, hanem Ázsia. A mongol volt itt. A tungid terror. Pedig orosz elitkatonák voltak. A Sztálin-gárda tagjai. Éjszaka kinyitották a templomot, az Oltáriszentséget kivették a szentségtartóból.

- Lássa a Krisztusotok! - ordították a „felszabadítók". Aztán ott, a templom kövén gyalázták meg Lepsény asszonyait és leányait. Aki ellenállt, agyonlőtték. Köztük egy 65 éves asszonyt is. „Ázsia" - borzong meg az egyik pap." (Marschalkó Lajos: Vörös vihar)

Feldmájer és bandája persze másképpen emlékszik minderre, pontosabban fogalmazva, csupán a saját és a magyar nemzettel akkor és most is ellenséges hitsorsosaik szemszögéből nézve tálalja az eseményeket:

„Az igazság akkor is igazság, akárhány törvényt is hozzanak ellene. A harcosok, akik a felszabadulást hozták, akkor is hősök maradnak, ha nevüket sárba tiporják.  Hiába állítják piedesztálra a gyilkosokat és a gyilkosok parancsnokait, az államférfiakat, akiknek hosszú évekig csak azon járt a fejük, hogyan lehetne a magyarok nagy részét szegénységben tartani, hogyan lehetne egy másik részét kirekeszteni, száműzni, elpusztítani, akik térdig vérben gázoltak.

Mert miként gyermekkorunk derűs pillanatai soha sem vesznek el a lelkünkből, akként a kollektív tudatunk is mindig őrizni fogja a felszabadulás egységesen örömteli pillanatát, bárhogy is próbálják azt sokan elfojtani."

Ezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy a magyar kormány prominensei, élükön Balogh Zoltánnal, mikor szándékoznak elhatárolódni, ne adj' Isten valamiféle nyilatkozatot kiadni ezzel kapcsolatban? A magát keresztény-jobboldali kurzusként definiáló kormányzat ezt a sokadik nemzetgyalázást és történelemhamisítást is némán tűri? És a helyi vezetés, Puskás, Marton és Szakály, akik korábban több alkalommal is feszítettek már mazsihiszes vezetők mellett, illetve mögött, ezután megint kiállnak némán demonstrálni a városba, ha Feldmájer úr esetleg ide látogat?

A magyarországi zsidóság egy igen jelentős és befolyásos része újra és újra bebizonyítja, hogy valójában semmi köze a magyar nemzethez. Érdekeik, érzelmeik máshová kötik őket, tragédiáink és nemzeti katasztrófáink fölött érzett gyászunkban nem osztoznak. Mindennek kiváló bizonyítéka Feldmájer gyalázatos beszéde.

Feldmájer zárásként aztán helyére teszi a dolgokat. Pészach, Vecsnaja szlava, stb. Ahogyan egy zsidó-bolseviktól ez el is várható.

„Csak tegnap ért véget Pészach ünnepe, hosszú évezredek óta mi, zsidók újból és újból visszaemlékezünk arra, hogyan szabadultunk ki a rabszolgaságból Egyiptom földjéről, hogyan jutottak el eleink a hosszú sivatagi vándorlás után az Ígéret földjére, Erec Jiszroelbe.

A hála kifejezésével nem csak a hősöket tiszteljük meg, nem csak magunkat emeljük fel, de méltó példát mutatunk a jövő nemzedékeinek is. Mondjuk hát nyugodtan: Vecsnaja szlava szovjetszkin gerojam!

Örök dicsőség és hála a felszabadító hősöknek."

„A legszomorúbb élmény Enying, a Festetich grófok birtoka. Minden ember mezítláb, vagy rongyokba burkolt talpakkal ácsorog a havon. A birtok legszegényebb mezőgazdasági munkásairól is lehúzták a csizmát a „felszabadítók". A református lelkészt pőrére vetkőztették és órákig kergették a havon, a tizenöt fokos hidegben.

Valami szórakozás csak kell a katonánknak! - mondotta az orosz parancsnok. A nők közül csak azok menekültek meg, akik elbújtak a krumplis és répás vermekbe. Három hétig laktak ott. Kinek a lába fagyott meg, kinek az arca. Akik nem tudtak elbújni, azok valamennyien tetvesek és szinte mindnyájan nemi bajosok. Elvégre az orosz is ember". (Marschalkó Lajos: Vörös Vihar)

(VasiHazafi.hu)