Az Egyesült Államok helyzete nagyon tanulságos atekintetben, hogy előbb-utóbb mi fog történni Európában. A nem is olyan régen még a világot uraló szuperhatalom státuszából az USA mára gyakorlatilag egy harmadik világbeli ország állapotába került. Legalábbis az amerikaiak többsége számára, mert a legtöbb milliárdossal még mindig Samu bácsi „büszkélkedhet”, miközben az utolsó két évtizedben megtizedelte a középosztályait, és a folyamatot nagyban meggyorsító 2008-as válság eredményeként egy kétpólusú társadalmat teremtett, egyik oldalon a gazdagokkal, másikon a szegényekkel.

Jelenleg az USA-ban a munkanélküliségtől való félelem nagyobb bármi másnál, és ez paradox módon a társadalmi szolidaritás erősödése helyett csak tovább fokozza az amerikaiak hagyományos individualizmusát. Míg George Bush a terrorizmus fenyegetésével terrorizálta honfitársait, Obama még rajta is túltett a munkanélküliség rémével, pedig éppen az ellene való küzdelem retorikájával választatta meg magát elnökké. A „szocializmus” azonban, amellyel az ellenségei vádolták, és amelynek ígérete a győzelmet jelentette számára, nem valósult meg. Ez persze nem csak rajta múlt, de az igaz, hogy távolról sem tett meg mindent az ellenirányú tendenciák korlátozására. Hiába volt szükséges az egészségügyi rendszer megreformálása, az amerikaiak számára kevéssé tűnt fontosnak, mint a foglalkoztatottság problémája. Igazságos harc volt, csak éppen anakronisztikus: ez a reform már két évtizeddel megkésett. Így aztán az önmagában és munkaerőpiacának dinamizmusában olyannyira bízó Amerika a válság után kénytelen-kelletlen rádöbbent, hogy a dinamizmusának már vagy húsz éve vége.
A munkanélküliségtől való félelem arra kényszeríti az amerikaiakat, hogy még a leghálátlanabb megbízatásokat is elfogadják, hacsak nem akarják elveszíteni az állásukat, ami pedig a munkanélkülieket illeti, ők természetes módon mindig kevesebbet kérnek ugyanazért a munkáért. Ez pedig az amerikai munkaerőpiacot az ingatagság, a bércsökkenés, a részidős foglalkoztatottság és ezzel együtt a szociális háló teljes hiánya felé taszítja, ugyanakkor pedig (helyi sajátosságként) a különböző (rész)munkahelyek közötti utazási idő jelentős növekedésével járt. A dolgozó átlagamerikainak gyakorlatilag nem marad szabad ideje, következésképpen - a rendszergazdák szempontjából persze igencsak praktikus módon - nincs ideje gondolkodni, olvasni és tiltakozni sem. Amerikában az elbocsátások tovább fognak folytatódni, mert a jelenlegi alkalmazottak mindig többe kerülnek, mint azok, akik a kapun kopogtatnak, és a fizetések egészen addig fognak csökkenni, míg el nem érik a kínai bérszínvonalat. Nyilvánvaló, hogy az európai politikusok által egykor követendő példaként magasztalt tengerentúli munkaerő-piaci rugalmasságból mára semmi nem maradt. Az USA-ban végleg beragadt a társadalmi felvonó, és a „self-made man” (az önerőből mindent elérő ember) mítosza is kifújt.
A lehető legolcsóbb munkaerőre pályázó amerikai vállalatok előszeretettel telepítették külföldre a termelésüket (delokalizáció), aminek az lett az eredménye, hogy mostanra az ipar az amerikai GDP kevesebb mint ötödét, egészen pontosan 19,7 százalékát adja (miközben például Franciaországban 24,3 százalékkal, Németországban 31 százalékkal képviselteti magát a bruttó hazai termékben). Márpedig ma már az is egyértelmű, hogy amit egyszer delokalizáltak, azt sohasem lehet „relokalizálni” ugyanazzal a foglalkoztatási szinttel, ez pedig azt jelenti, hogy ami elveszett, az végképp elveszett. Az ipar leépítése (dezindusztrializáció) tehát bizonyos szempontból az ország kifosztását jelenti, amelyet a globalizáció tett lehetővé. Ráadásul pedig talán éppen azok a legvédtelenebbek, akik leginkább védve érezték magukat: egyszerű (és rentábilis) delokalizálni egy kutató/fejlesztő irodát például Indiába vagy Kínába, a hagyományos kisiparosok azonban tevékenységük jellegénél fogva mindig is a szűkebben vett lakóhelyükhöz fognak kötődni (lokalizálódni). Így az USA-ban egyre több fehérgalléros ébred másnaposan: tíz éve még könnyű szívvel élcelődhettek a munkások sorsán, mert azt hitték magukról, hogy ők védve vannak, mostanra azonban már a saját kárukon tanulták meg, hogy csak áltatták magukat, és valójában ők sincsenek irigylésre méltóbb helyzetben.
Így aztán akár tetszik, akár nem, az amerikai középosztályoknak jóval szerényebb életmódhoz kell hozzászokniuk. Minden szülő álma, hogy gyermeke jobban éljen, mint ő maga, véglegesen szertefoszlani látszik. De azok is, akiknek sikerült megőrizniük az állásukat, a munkaminőség drasztikus romlásával kénytelenek szembesülni: most még egy pilótának is több állást kell vállalnia, hogy megélhessen. Az USA-ban a közoktatás drága és hatástalan, mert ahelyett, hogy a tanárokat státuszba vennék, költségkímélés címén egyre inkább egyszerű részmunkaidős alkalmazottakká degradálják őket, és ezzel nemcsak a hivatásuk presztízsét és vonzerejét aknázzák alá, hanem a minőségi munkavégzésre irányuló személyes inspirációjukat is elfojtják.
Akárcsak Európában, a szakszervezetek Amerikában is kapituláltak a tőke előtt, és lassanként már senkinek sincs bátorsága ahhoz, hogy harcoljon a jogaiért. Ha a nosztalgia többnyire még győzedelmeskedik is, az elégedetlenség végül akár dühkitörésekbe torkollhat. Az egymást követő amerikai kormányok nagyon is tisztában vannak ezzel, ezért invesztáltak évek óta tekintélyes összegeket szofisztikált „tömegellenőrző” (crowd control) fegyverzetbe. Obama sem tért le az elődei által kitaposott, és fényesnek éppen nem mondható ösvényről. Választási ígéretét megszegve nem kényszerítette térdre a Wall Streetet, éppen ellenkezőleg: közpénzből súlyos százmilliárdokat pumpált a bankszektor szanálásába, miközben amerikaiak milliói váltak állás- és hajléktalanná.
Az amerikai középosztályok nem valami csoda folytán szegényedtek el. Szó sincs fatalitásról. Az állami jogosítványok szűkítése, a rablóprivatizációk, a kisvállalkozások helyett a nagyvállalatok támogatása, a gondviselő állam fokozatos leépítése, a munka leértékelődése, a fékevesztett börzespekuláció, a politikai osztály és a fináncoligarchia összefonódása - mindez nem a véletlen műve. Egy egész rendszer épült ki a kőbevésett dogmáival, a megfellebbezhetetlen igazságaival, a filléres evidenciáival, a hivatásos szekértolóival, a hivatalos médiumaival... Az eredmény magáért beszél.

MD