[Ravasz László]: Van-e valami, ami természetesebb és érthetőbb, mint ez a válság? Akár az egyes, akár a család, akár a népcsoport elszakad egy ősi talajtól, a lelki és történelmi anyaméhtől, elszakad tőle, mielőtt egy másikba teljes mértékben belegyökerezett volna. Elhagyja régi vallását, atyáinak hitét, felvesz egy újat, mielőtt ennek az új vallásnak tanítása, egész történelmi és lelki átformáló hatása végbevitte volna rajta átalakító munkáját. Nem természetes-e ebből a zsidó sorskérdésből az a zsidó tragikum, hogy gyökértelen, talajtalan, gazdátlan lélek lett? Egyesek nem. Ezek boldogok. Ezek adjanak hálát az Istennek. De ez a gyökértelen, talajtalan, gazdátlan zsidó lélek a maga egyoldalú intellektusánál fogva – már pedig intellektuális kellett, hogy legyen, mert vallása és a politikai helyzete követelte meg állandóan ezt a szellemi éberséget – a kedélyéletet visszafejlesztette, a ratiót különösen kiélesítette, a beltenyésztés miatt pedig esetleg fizikai alkata is terheket vett magára és nehéz örökségként cipelte tovább. Így lett a zsidó lélekből minden értéke, szellemessége, sugárzó intelligenciája mellett is dekadens hanyatló lélek, amely kedélyének adottsága szerint egyszer mint lemondó világfájdalom terjedt el, máskor mint hideg számító értelem érvényesült, harmadszor mint fölényes viszonylagosság, relativitás mállasztott, az idegesebb, vérmesebb természeteknél néha vak demagógia lett, – lásd a forradalmakat – de mindegyikben eltávolodott a szentség eszméjétől. A szentség népe cserben hagyta a szentség eszméjét. Egyre kevesebb gyertyái égtek egyre halványabb lobogással, egyre inkább némult el az ősi zsoltárok sírása. Tanácstalanul, idegenül, szinte feleslegesen állott az oltár előtt, az Úr asztala előtt. Elmondhatatlanul árva és elhagyatott volt. Nevetett, könnyesen talán, de sokszor cinikusan, saját sorsának furcsasága, ferdesége és tragikuma felett.

Ehhez járult életmódja, a pénzgazdaság, amely kétezer esztendős foglalkozása a zsidóságnak. Ez teremtette neki a nemzetköziséget, mint szükséges életformát. És a felvilágosodottság százada, a XIX. század – amely magában véve is lassankint a szkepszis, a kiábrándulás, a szatíra századává vált – klasszikus százada, aranyszázada lett a zsidó léleknek, amelyben a zsidó és korszellem egymást inspirálta, egymás végzetét teljesítette be mindenütt az egész világon. Karöltve járt ezzel a századvégi nagy felbomlás és széthullás; majd a világháború rettentő taglóütése széttörte a még meglévő kereteket is és az új káoszban itt áll a zsidó lélek, szemben egy új alapokon szervezkedő, új világ alapvetésével.

Magyarországon ehhez a folyamathoz még sajátos vonások is jöttek. Politikai átalakuláson mentünk át 1867 után, lelki újjászületés és lobogó páthosz nélkül. Ez megint magyar tragikum volt, az egész '67-es érának alapvonása. Amikor szükség volt emberekre, leleményre, ötletre, munkára, a zsidó jelentkezett, rendkívül nagy fogékonyságával, éhségével, arravalóságával átvette a tőkét, a nagyipart, a sajtót, a színházat, a munkásmozgalmak vezetését és egy szép napon a vendég csodálatos otthonossággal rendelkezett a gazda portáján. (Úgy van!) Úgy érzett, gondolkozott, értékelt a magyar közfelfogás és közvélemény, ahogy a zsidóság akarta és ihlette. Ez volt a XIX. század végfordulóján. (Úgy van! – Taps.)

Mi tehát ennek a folyamatnak nagy történelmi tanulsága? Ha egészen szigorúan akarjuk kifejezni, az, hogy nem a zsidóság asszimilálódott a magyar lélekhez, hanem a magyar lélek asszimilálódott a zsidósághoz. (Úgy van!) Ha ezt ebben a szigorú formájában nem is tudom mondani, így kell mondanom: a zsidóságnak a magyar lélekhez való asszimilálódása általánosságban aggasztóan kevés volt, a magyar léleknek a zsidó lélekhez való asszimilálódása pedig aggasztóan sok volt. (Úgy van! Úgy van!)

Az a kérdés tehát, mélyen t. Felsőház, ennek a nemzedéknek felelős törvényhozói: maradhat-e ez így, nem kell-e itt valamit tenni? Nem maradhat így, ezen segíteni kell. Újólag hangsúlyozom, nem azt mondom ezzel, hogy a zsidó lélek alacsonyabb és értéktelenebb, mint a germán vagy angolszász vagy szláv vagy magyar léleké – nekem a magyar az egyetlen lélek –, de általánosságban azt mondom, hogy más, hogy idegen. Ezt a mást lehet-e így hagyni? Megoldáshoz jutott-e ez a kérdés? Nem! Kell tehát valamit tennünk.

Most jön a nagy kérdés. Ezt a valamit el lehet-e érni törvényhozás nélkül, zsidótörvény nélkül? Sokan azt mondják: miért nem oldjuk meg a kérdést neveléssel, miért nem oldjuk meg ezt az egész kérdést társadalmi úton? Én azt hiszem, hogy egy kis romantika van abban a felfogásban, amely azt gondolja, hogy tisztán neveléssel, társadalmi úton ezt a kérdést meg lehet oldani. Nem egyetemes emberi tapasztalat-e az, hogy ha egyszer egy csoport, egy összefüggő embertömeg, vagy réteg a hatalom vagy befolyás olyan mértékére tett szert, amely uralmát autarchikusan tovább plántálni és biztosítani tudja, vele szemben a helyzeten segíteni nem lehet, csak hatalmi úton? (Úgy van! Úgy van!) A jogos hatalmi út pedig a törvényhozás útja, amely az egyetlen lehetőség a másik hatalmi úttal, az erőszakkal szemben. Lehetetlen volna-e azt gondolni, hogy a tőke segít a munkásokon akkor, ha a munkás nem lesz hatalom? Lehet-e azt gondolni, hogy a többség önmagától jogokat ad a kisebbségnek, ha a kisebbségnek nincs valamiképpen hatalma? Ez lélektani lehetetlenség. Egyszerűen abból következik, hogy a hatalmon levő nem is tudja, nem is látja azt a szükséget, amelyet neki ki kell elégítenie. A zsidókérdést azok a zsidók, akik benne leginkább érdekelve vannak, egyszerűen nem látják meg; az emberi szellem alkatánál fogva nincsenek úgy berendezve, hogy ezt komolyan észrevegyék és megoldásával komolyan foglalkozzanak.

Most jövünk tehát arra a kérdésre, hogy ez a törvényjavaslat, amely előttünk fekszik, alkalmas-e ennek a kérdésnek megoldására? Szegény ember vízzel főz, szegény háztól ösztövér bárány! Nem tudom azt mondani, hogy ragyogóan jó és helyes az egész törvényjavaslat; újólag hangsúlyozom a malum minus szempontját. Nagyon sok kifogásunk lehet ellene. A kifogások rendén legelőször a hamis kifogásokat említem. Nekem is küzdenem kell azok ellen a kifogások ellen, amelyeket a bíboros hercegprímás úr ő eminenciája is megcáfolt. Tudniillik sokan azt mondották, hogy rossz a zsidótörvény-javaslat azért, mert a keresztség sacramentumát megrontja, kegyelmi eredményét és ajándékait eltörli, semmivé teszi, visszazsidósítja a keresztyén embert.

Meg kell állapítanom, hogy ez nem helyes megállapítás. A keresztségnek soha, de soha sem volt az a feladata, hogy közjogi jogosítványokra hatalmazzon fel. Amiért megkereszteltek valakit, abból nem következik, hogy állampolgári jogai vannak, abból nem következik, hogy lehet közjegyző, hites tolmács, tanár, bíró. Ezek mind más szempont alá esnek. A keresztség a megkereszteltnek Istenhez, Krisztushoz, az ő üdvösségéhez és üdvakaratához való viszonyát állapítja meg, pecsételi el.

Világos analógiája ennek az, hogy sem Jézus Krisztus, sem az apostolok soha, de soha egyetlenegy gazdasági, állampolgári, közjogi rendelkezést nem adtak, nem nyilatkoztak a legnagyobb kérdésről, a rabszolgaságnak kérdéséről sem. Pál apostolnak éppen úgy voltak rabszolgatanítványai és hívei, mint szabadostanítványai és hívei. Egészen más kérdés aztán az, hogy igenis, a keresztyénség hozott olyan etikát, hozott olyan szellemiséget, amely szükségképpen kivívta és biztosította az emberek egyenlőségét, a halhatatlan istenkép örök jogának elismerését, az előtte való meghajlást és a rabszolgaság eltörlését.

Itt is azt kell kérdeznem, hogy a keresztyén etika szempontjából mit mondunk a javaslattal szemben: nincsen-e benne fokozott keménység, igazságtalanság, nem támaszt-e gyűlöletet, nem küzd-e méltatlan fegyverrel, és nem feleslegesen fokozza-e azt a szenvedést, amelynek a minimumra való beállítását mindnyájan keresztyén kötelességünknek tudjuk! Ebből a szempontból igenis, vannak kifogásaim a törvényjavaslat és annak indokolása ellen.

Itt van az, amire Láng Lajos ő méltósága is rámutatott, – bár távolról sem abban a mértékben és formában, ahogyan ő mondotta – hogy tudniillik a törvényjavaslat indokolásában a zsidóság, mint egy alacsonyabb, főképpen pedig erkölcsileg értéktelenebb szellemi minőség van megállapítva és ebből következik az embereknek, különösen az érdekelteknek az a benyomása, hogy itt megbélyegzéssel és büntetéssel állanak szemben, holott a valóság nem ez, mert az emberre nézve a saját származása sohasem lehet megbélyegző. Reám semmi körülmények között sem lehet megbélyegző sem az, hogy magyar vagyok, sem az, hogy apám tisztviselő volt, sem az, hogy nagyapám gazdaember volt. Senkire nézve nem lehet dehonesztáló, hogy zsidószármazású magyar ember vagy zsidószármazású keresztyén ember. De a hangsúly, a következtetés, valami, ami hiányzott a törvényjavaslatból, az egész atmoszféra, alkalmas volt egy ilyen benyomás felkeltésére.

A javaslat érthetően okozott több gyötrelmet és kínt, mint amennyit okoznia kellett volna. Ebből nagy felelősség és feladat származik a törvény végrehajtóira nézve, hogy az egész magyar közszellem megtisztítására és kiengesztelésére mindent tegyenek meg, mert ez a feszültség, ez a kínos depresszió nem válik egyikünknek sem a javára. Elég lett volna annak megállapítása, hogy a zsidó szellem más, mint a magyar szellem s miután más, ennek következményeit kell levonnunk, tehát azt, hogyan lehet a pozitív magyar szellemet minden más, idegen szellemmel szemben parancsolóan érvényesíteni.

Kifogásolom a törvényjavaslatban azt, hogy túlságos mértékben visszaható erővel bír. Azokhoz csatlakozom, akik azt mondják: inkább több türelem a keresztyén magyar társadalom részéről, nyugodtabb várakozás a vendégfogadó nép részéről, mintsem visszaható erőnek alkalmazása ott, ahol ez talán elkerülhető lett volna. Pro futuro rettentő szigorral, a múltra nézve, amennyire csak lehet, megértéssel.

Szeretném, hogyha a törvényjavaslat valami jelét adta volna annak, hogy a magyar törvényhozás, a kormányzat, a társadalom gondol a kártérítés kérdésére, mert ez is nagy felelősség. Én ebből a felelősségből ki akarom venni a részemet. Az én kenyeremnek egy darabja készen kell hogy álljon azoknak a számára, akik az én szavazatom következtében e darabbal vagy nagyobb darabbal kevesebb kenyeret kaptak vagy egyáltalában nem kaptak kenyeret. Mindez a végrehajtást lassúbb üteművé tette volna, de nem tudom, nem lett volna-e jobb ez a lassúbb ütem!

De miután méltóztatnak tudni, hogy az előzetes tárgyalások során egy megegyezés jött létre, nem is jogi megegyezés, hanem kölcsönösen gentleman agreement-szerűen kijelentettük azt, hogy eddig el fogunk menni, eddig szembe tudnak jönni velünk és ott kezet fogtunk, én ezt állom. Szerettem volna ugyan 1848 helyett 1867-et látni a megegyezésben, nagyon szerettem volna, ha nem a 75%-os, hanem már az 50 százalékos hadirokkantra kiterjeszttettek volna a kedvezmények. Az Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Corvin-testület tagjainak mentességét szerettem volna látni, magasabb egyházi tisztviselők mentesítését, bírák, tanítók elbocsátása esetén a teljes kárpótlást. Mindezeket szerettem volna látni és mindezekért megküzdöttem, de sikertelenül.

Fontos dolognak tartom azt a lényeges javítást, hogy az 1848-ban itt lakó zsidó embereknek leszármazottai bizonyos idő múltán teljes mértékben mentesülnek a törvény következményei alól. Ebben látom annak a nagy elvnek gyakorlati alkalmazását, hogy az asszimiláció kérdésében nem a hús és a vér dönt, hanem a lélek dönt, mert az asszimiláció nem természettudományi kérdés, hanem lelki kérdés, mindenestül fogva szellemi és erkölcsi kérdés.

Különösen fontosnak és jónak tartom azt, hogy van gondoskodás egy olyan állandó intézményről, állandó ítélőszékről, amelynek módja van egészen kivételes esetekben a zsidótörvény alkalmazását egyes emberekre nézve megakasztani, tekintet nélkül vallásukra és foglalkozásukra. Hiába mondják azt, hogy ehhez sok aggodalom fűződhetik, hiába mondják azt, hogy nem fog nyugvópontra jutni a kérdés; e nélkül sem fog a kérdés nyugvópontra jutni. De nem bölcs ember az, aki kazánt épít és azt fűti, anélkül, hogy szellentyűkről gondoskodnék. Elsősorban nem magának a törvényhozásnak, hogy úgy fejezzem ki magam, nem, nekem, és nem a másiknak, mint törvényhozónak az érdeke ez, ez elsősorban kormányzati érdek. Fontos érdeke a kormányzatnak, hogy ne jöhessen lehetetlen helyzetbe, ne jöjjön borzasztó zavarba, legyen meg a cselekvőképessége, tudja megmenteni a helyzetet előre nem látható események találkozása esetén.

A vita során említést nyert, hogy szombatosok jelentkeztek és kérdik, hogy mi lesz velük, ősi, fajmagyar emberekkel, ők is a zsidótörvény hatálya alá esnek?

A szombatosok, mint szekta, egyszer határozottan döntöttek a felett, hogy ők a zsidó felekezethez tartoznak, vele teljes szervezeti és lelki kapcsolatba léptek, kultuszközösségben élnek vele. Kétségtelen dolog, – volenti non fit iniuria – ugyanazon kategória alá esnek, mint azok a fajmagyar emberek, akik meggyőződésből vagy érdekből áttértek a zsidó vallásra. Különben is azt, hogy szombatosok volnának, mindezideig nem tudtuk; mint szekta nem volt nyilvántartva Magyarországon, kultuszközösségükről, szellemi mozgalmukról soha hírt nem vettünk. Tudtuk, hogy Bözödújfaluban az utolsó szombatos már meghalt. Miért jelentkeznek tehát akkor, amikor a szombatossággal együtt járó kellemetlen mellékkörülmény juttatja eszünkbe, hogy ők talán nem olyan zsidók, mint a zsidó származású izraeliták.

Beszédem végére értem. Még egy néhány szót szeretnék szólni, innen erről a helyről, nem tudván, hogy mennyire hat a szó és menynyire hallgatják azt meg.

A nyugati demokráciákban féktelen izgatás folyik a kiüldözött zsidók részéről mindazokkal az államokkal szemben, amelyek zsidótörvényt alkalmaznak, így Magyarország ellen is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a védelemnek e fajta formáját legelsősorban az érdekelt hazai zsidóság utasítsa vissza. Egyetemes európai háborús uszítás erőfeszítését mutatja ez előttünk. Innen ismétlem újra, hogy a nyugati demokráciák is egyszer számolni fognak a zsidókérdéssel, mert ha zsidójuk van, lesz zsidókérdésük is; a kettő együtt jár, külön még soha elő nem fordult magában a világtörténelemben sem a zsidó zsidókérdés nélkül, sem zsidókérdés zsidó nélkül.

Kéréssel fordulok a királyi kormányhoz, hogy a végrehajtás olyan kezekben legyen, amelyek a kívánatos erély mellett a természetes gyöngédséget és jóakaratot is megmutatják. A jogkorlátozás keretein belül jogbiztonságot, jogvédelmet és igazságot szolgáltatni különösképpen kötelességének tartja.

Innen fordulok a magyar társadalomhoz. Nem tudom, hogy e zsidótörvény megalkotása érzelmileg milyen hullámzást hozott létre benne. Talán szunnyadó harag, elkeseredés, gyűlölség kényelmes és kellemes kielégülését is érezte egyik-másik réteg ez alkalommal. Lelkiismeretéhez szólok és figyelmeztetem: rettentően komoly dolog a zsidótörvény megalkotása, komoly, nagy felelősség jár vele. Legelsősorban azokért, akiket sújt, de önmagunkért is. Ezzel szegénységet vállalt a nemzet egy darabig, az újraépítésnek nagy feladatát. Roppant szorgalom, takarékosság, fokozott munka kell ide, mert különben csak a romok fognak vádolni minket.

Innen figyelmeztetem a magyar ifjúságot, hogy nagy kísértés előtt áll, amit csak a legkomolyabb, a legnemesebb erkölcsi magatartással tud kivédeni. A készbe kerülő magyar ifjak nehogy azt gondolják, hogy az élet olyan könnyű, mint amilyen egyik-másikra nézve egy elhelyezkedés fog lenni e törvény alapján. Nehogy a magyar ifjú lelkében a rabló darazsak képe újuljon meg, amelyek a mások szorgalmának mézét gondtalanul élik fel.

Ezzel kapcsolatban mondom azt, hogy bár hiszem, hogy nagy gazdásági következményei lesznek a zsidókérdésnek, ha vállaljuk, és együtt vállaljuk, még sem lesznek azok olyan borzasztóak, mint ahogy egyesek gondolják. (Úgy van!)

El kell mondanom azt is, hogy sem ez a zsidótörvény, sem semmiféle emberi törvény a világon a keresztény anyaszentegyház nagy missziói feladatát nem érinti és nem is érintheti. Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket, – Krisztus missziói parancsa zavartalanul fog zengeni tovább a világon. Nem fogunk ígérni, mint ahogy nem ígértünk eddig sem a keresztséggel földi előnyöket, társadalmi javakat, jogi kiváltságokat; lelket és igét ígérünk csupán. Ha jön valaki hozzánk, tudja meg, hogy a magyar törvények szerint az ő közjogi helyzete ezáltal változást nem szenved; de tudja meg azt is, hogy az egyház keretén belül éppen olyan testvér a zsidószármazású, mint a magyarszármazású és az, hogy különböző származású emberek vannak benne az egyházban, ez az egyháznak sem az egységét, sem a szentségét, sem az egyetemességét egy hajszállal nem érinti.

Fordulnom kell innen a zsidószármazású izraelitákhoz, a hívő zsidókhoz, az Ótestamentum népéhez. Sem a próféták, sem a nagy zsidó szellemek dicsőségéből ez a törvény, sem másféle törvény egy jottát soha el nem vehet, nem is akar elvenni. Hitüknek komolysága, szentsége, eddigi nagy szolgálatai a történelem és a változó nemzedékek becslése szerint változatlanul megmaradnak. Csak látszat az, hogy mi itt származás és emberi hozzátartozások ellen küzdünk. A dolgok lényegében közös ősi emberi ellenségünk, a megromlott emberi természet bűne és nyomorúsága ellen küzdünk. Látszat az, hogy szembenállunk; együtt kell nekünk küzdenünk magunkban és másokban.

A keresztyén és izraelita zsidószármazású embereknek pedig mondom: mint ahogy vannak nemes zsidók és nemtelen keresztények, ezzel a törvénnyel magával egyéni minősége és értéke senkinek érintve nincsen. De mondom azt is, hogy az alázatos szenvedésnek kiengesztelő ereje van és ha valaki csakugyan ártatlanul szenved, evvel az ártatlanságával erőtleníti meg azt, ami a törvényben esetleg emberi hiba, gyarlóság és igazságtalanság.

A javaslatot általánosságban elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. A szónokot számosan üdvözlik.)

Kapcsolódó: „Az asszimiláció elvileg lehetetlen, a zsidó lélek sohasem lesz más, mint zsidó lélek”