97 évvel ezelőtt született egy sziléziai kisközségben, Konradswaldauban. Hivatalnok szülők, egyhangú vidéki gyermekkor, közepes tanulmányi eredmények. Inkább a sporthoz, mintsem az elméletekhez vonzódott. Semmi sem utalt arra, hogy itt valami különleges dolog készülődik. Húszévesen jelentkezett a Luftwafféhoz, ahová ugyan felvették, de nem az általa kívánt zuhanóbombázókhoz, hanem távolfelderítőnek. A lengyel hadjáratban kitüntette magát és ezáltal kerülhetett át eredeti szándékának megfelelően a JU 87-esekhez. És itt vált belőle a világ legbiztosabb kezű, legprecízebb zuhanóbombázó pilótája, a Vörös Hadsereg réme.

A cionliberális mítoszgyártók természetesen fintorognak neve hallatán, mert Rudel hithű nemzetiszocialista volt. És mivel minden elhatározásához a végsőkig ragaszkodott, ezért a Hitlerhez való kötődése is a sírig elkísérte. De a hírneve túl fogja élni, hogy nem forgatnak róla hollywoodi szuperprodukciót. (Bár ostobák a filmesek, mert ennél fenségesebb és hálásabb történetet keresve sem találhatnának. És hab a tortán, hogy ez ráadásul még igaz is lenne.) De hát egy náci csodaembert méltatni a „teljes sajtószabadság” és a „független újságírás” korában? Ugyan már. Inkább forgatnak még egy Piszkos tizenkettő vagy Nagy menekülés típusú, 8 éven aluliaknak és szellemileg retardáltaknak szóló hőskölteményt, amiben a 3 hónapos gyorskiképzést kapott „hős” amerikaiak nem dobják fel rögtön a talpukat, mint a valóságban, hanem, dacolva az ellenük szóló esélyekkel és a jóval képzettebb német katonákkal, végrehajtják a teljesen valószínűtlen és amúgy értelmetlen küldetésüket. Természetesen a valóságban ez 0, azaz nulla esetben valósult meg. A valóságban miután a partraszállás után (és előtte Észak-Afrikában is) az amerikai hadvezetés szembesült a katonái meglehetős képzetlenségével és a magas veszteségekkel – harcmodort váltott, és ezután tömegbombázásokkal mindent többszörösen letarolt maga előtt, és csak ezután nyomult előre a hadsereg. E miatt a taktika miatt nézett ki úgy Németország és Franciaország, mint egy holdbéli táj, emiatt pusztult el több millió civil, és ez az igazi forrása a későbbi francia-amerikai ellentéteknek. Az amerikaiak ezerszer több francia civilt öltek meg ily módon, mint a németek. (De Gaulle barbároknak minősítette az amerikai hadvezetést, és állítólag több esetben is puszta kézzel nekiesett amerikai tábornok-kollégáinak.) A nyugatiak legsikeresebb ténylegesen megvalósult akciója a Möhne és Eder-gátak elleni támadás volt 1943 májusában a híres pattogó bombákkal. Csak azért nem dicsekszenek vele hangosabban, mert az átszakadt gátak mögül az óriási víztömeg egy lejjebb fekvő angol-holland hadifogoly-táborra zúdult rá. Több ezer saját katonájuk fulladt vízbe akkor a „lelkiismeretes” tervezésnek köszönhetően. Mindez később természetesen német háborús bűntetté változott.

De térjünk vissza történetünk főhőséhez, mert az ő karrierje csak ezután kezdett igazán felívelni! A Szovjetunió elleni háború kezdetétől indult az a hihetetlen győzelmi sorozata, amit még ma is nehéz felfogni és értelmezni. Amikor sok éve először olvastam az adatokat, többször is ellenőriztem, mert nehéz volt elhinni, hogy mindez egyetlen ember műve lehet. 519 harckocsit pusztított el tankvadásszá átalakított Stukájával. Ez két és fél szovjet harckocsi-hadtest teljes harckocsi-állománya. Elpusztított ezen kívül 150 tüzérségi egységet, 71 partraszálló deszant járművet, 1018 egyéb katonai járművet (főleg csapatszállító teherautókat), és lelőtt 9 ellenséges vadászgépet. Megsemmisített 4 páncélozott vonatot és kb. 40 hidat. És ha még ez sem lenne elég, 1941-ben egyetlen kéményen át bedobott (lőszer-raktárban landoló) bombával megsemmisítette a szovjet Balti flotta zászlóshajóját, a hatalmas Marat cirkálót. Később elsüllyesztett még egy cirkálót és egy rombolót is. És ráadásul azt suttogják, hogy nem is készült pontos statisztika minden bevetéséről (aminek száma 2500 körüli), a valós értékek még ennél is magasabbak lehetnek. Teljesen érthető, hogy a szovjetek halálos réme volt, és Sztálin személyesen foglalkozott személyével, 100 ezer rubelt tűzve ki a fejére. Sztálin haragját nem sokan élték túl akkoriban, de neki még ez is sikerült.

Pedig nem volt egyszerű dolga. A Stukák meglehetősen esetlen és lassú célgépek voltak, az ellenséges vadászok és a légvédelem könnyű prédái.

Rudel őrnagy gépe (Junkers Ju-87 „Stuka”), szárnyai alatt 37mm-es páncéltörő ágyúkkal. A motort éppen kézi kurblival indítják (kép: Wikipédia)

32-szer lőtték le a repülőgépével, és 32-szer vergődött vissza a saját bázisaira. Jeges vízű folyókat úszott át eközben az ellenséges tűzben, sebesülten cipelte társait, vagy, ha ők már elpusztultak, saját maga tett meg hihetetlen távolságokat menekülés közben. Egy alkalommal átúszta a jeges Dnyesztert, vállában lövedékekkel, több száz kutyás vörös katona által üldözve menekült meg, miközben társait elfogták vagy lelőtték. Nagyon sokszor hitték azt, hogy most már többet nem tud visszajönni, ebből a kalandból már nem lehet visszatérni. És ő a végén mégis megjelent. Félholtan, csúszva-mászva, legtöbbször a társait is kimentve, de néhányszor csak egyedül. Mert amit ő kibírt, azt nem mindig lehetett utána csinálni.

Külön katonai érdemrendet kellett kreálni a számára, mert miután a legmagasabbat is megkapta, 1945 márciusában már nem volt mivel kitüntetni. Ez volt a briliánsokkal, kardokkal és arany tölgyfalombokkal ékesített lovagkereszt, amit más katona nem kapott meg a német hadseregben. (Pedig lehetett volna jelölt pl. a 350 légi győzelemmel bíró szuper-ász vadászpilóta, Erich Hartmann, és még sokan mások is.)

Még a cionista Wikipédia is kénytelen-kelletlen hűvösen elismeri teljesítményét, bár van egy-két tévedés cikkében. Azon a bizonyos margitszigeti katonai bemutatón nem egy, hanem három zsákmányolt T-34 harckocsit tettek ki a szervezők célpontként. Egyetlen rárepülés, három lövés és három telitalálat képesztette el a szépszámú magyar közönséget. És mindhárom találat szinte centiméterre ugyanott, a hátsó motortér burkolatán csapódott be.

1945 februárjában súlyosan megsebesült, mikor egy légvédelmi löveg eltalálta a gépét, lábát amputálni kellett. De mindez őt nem állíthatta meg, megtanult műlábbal járni, és az utolsó nap utolsó percéig küzdött és harcolt. 1945. május 8-án is volt még bevetése.

1945-ben amerikai fogságba került, ahol ellopták tőle kitüntetéseit. De a tolvajok nem ismerték őt, igazán, azt gondolták, annyiban hagyja a dolgot. Szívós munkával részben visszalopta, részben visszazsarolta érmeit.

1948-ban Svájcba, onnan Olaszországba, és végül Buenos Airesbe menekült. Sokáig Argentínában élt, ahol Juan Peron és Evita Peron személyes jó barátjává és tanácsadójává vált. Itt személyesen működött közre számos magas rangú német tiszt Dél-Amerikába menekítésében. Kiadta és szerkesztette Az út című nemzetiszocialista folyóiratot. Műlába ellenére távúszó és hegymászó sportakciókba kezdett. Állítólag afféle akkori Erőss Zsoltként feljutott az Andok több hétezer méteres csúcsára is. Bármibe is kezdett életében, azt hatalmas akaraterejével és bulldog-szívósságával mindig végigcsinálta. Egy autóbalesete során kilátástalanul beszorult-begyűrődött a járműve utasterébe. Ő azonban nem várta meg a segítségére sietőket, a saját és a nekicsapódott teherautó oldalát kibontva a másik jármű motorházán keresztül távozott szorult helyzetéből. Katonai tanácsadóként Peron bukása után Paraguayba távozott, de szakértőként sok más dél-amerikai ország is alkalmazta. Az ottani német emigráció egyik fő szervező motorjaként számos dologgal foglalkozott, aminek részletei ma sem tisztázottak. Élete utolsó éveiben Németországba költözött, ahol az egykori német pilóták szervezeteit segítette. Gyakran próbálták vele megtagadtatni múltját, bűnbánatra és önkritikára késztetni, de természetesen semmire sem jutottak vele.

1982-ben hunyt el Rosenheimben, Németországban. Utolsó útjára a tiltások és a kiátkozások ellenére sok-sok ezren kísérték el. Honfitársai érezték, hogy ő valahol nagyon német és nagyon köznapi hős volt. Földi maradványait Dornhausen temetőjében helyezték végső nyugalomra.

Sírján a végső búcsúmondat azt hiszem, jól megvilágítja lelkének és jellemének lényegét:

Végső nyughelyéhez minden tiltás és rosszallás ellenére tömegével járnak a mai német fiatalok. Belül nyilván érzik, hogy hazug világunk torz értékrendje sem képes eltüntetni ennek az embernek a múltból felénk tekintő óriási árnyékát. A szellemét is ugyanolyan nehéz elpusztítani, ahogy egykor a testét.

És el fog jönni az az idő, amikor az igazi emberi nagyság átküzdi magát a hamisságok erdején. - Hans Ulrich Rudel őrnagy, a kitartásod ezt is el fogja érni.

Kísérje áldás örök álmodat, csillagod mindig világítani fog a harcosok egén!