Irán is támogatókat keresHarc Afrikáért: Izrael lépéselőnybenAz afrikai kontinens szinte hidegháborús tereppé vált azzal, hogy Izrael, és legfőbb ellensége, Irán is itt keres magának szövetségeseket, annak érdekében, hogy csökkentsék elszigeteltségüket.

Mióta az 1960-as évek függetlenedési hulláma nyomán lényegében létrejött az Afrika államok mai államstruktúrája, a kontinens szerepe jelentősen felértékelődött. Ennek legfőbb oka, hogy a nemzetközi kérdésekben fontos szerepet betöltő ENSZ Közgyűlésében helyet kapó Afrika felborította az addigi erőviszonyokat. Az „egy ország – egy szavazat” elve miatt az ötvennél is több afrikai állam – kiegészülve a szintén akkoriban függetlenedő ázsiai társaikkal – komoly tényezővé vált a testületben, sokszor a mérleg nyelvének szerepét töltve be.

Nem csoda, hogy hatalmas harc indult meg ezen államok kegyeiért. A hidegháborúban az USA és a Szovjetunió, a 90-es évektől pedig a Nyugat és Kína vetélkedése volt a jellemző. Most viszont új párharc van kibontakozóban: a két örök ellenségé, Izraelé és Iráné. Mindkét állam súlyosan el van szigetelődve, amiből érthető módon próbálnak kitörni. Izrael csupa ellenséges arab állam szorításában vergődik (még az eddig baráti Egyiptommal való kapcsolata is kérdéses az ottani forradalom után), Irán pedig az atomprogramja miatti nyugati embargó súlya alatt alig kap levegőhöz. Világos, hogy mind diplomáciai, mind gazdasági fronton erősíteni kell a kapcsolataikat, aminek remek terepe Afrika.

Kína mintájára terjeszkedő Irán

Irán célja egyértelmű: támogatókat keres a kontinensen az atomprogramja támogatására. Teherán kínai mintára kereskedelmi, barátsági és védelmi megállapodásokkal, kulturális központok nyitásával, beruházásokkal, olcsó olajjal és ösztöndíjprogramokkal kívánja magához csábítani a partnerjelölteteket. Ez azonban nem olyan egyszerű, hiszen Afrika nagy általánosságban inkább nyugatbarát. Az iráni vezetés ezért azokat az északi féltekén fekvő államokat célozza meg, amelyeket jellemzően muszlimok lakják (mint például Szenegál, Gambia, Mauritánia, Szudán), hiszen ezek körében – az amerikai terrorizmus elleni háború negatív visszhangjai miatt – erősebb lehet a nyugatellenesség. 

Irán legfontosabb partnerei mégis keresztény országok: Dél-Afrika és Zimbabwe. Utóbbi még érthető is, hiszen Robert Mugabe zimbabwei elnök-diktátor rezsimje a súlyos emberi jogi jogsértések és az általános nyugatellenesség miatt legalább annyira elszigetelt, mint Mahmúd Ahmedinezsád iráni elnöké. Dél-Afrika, mint a kontinens legnagyobb gazdasága mindig is jó viszonyt ápolt mind Teheránnal, mind Washingtonnal – és ezt meg is tehette, senki nem tett neki szemrehányást emiatt, sőt, inkább üdvözölték közvetítő szerepét. Dél-Afrika ezt pedig szépen kihasználta: a hidegháborús gyakorlatot folytatva, a két blokk között ügyesen lavírozva mindkét oldalról máig kapja a beruházásokat.

Irán eszközei végesek és afrikai jelenlétét nem szabad túldimenzionálni, hiszen nyilvánvaló, hogy az érintett afrikai államok – talán Zimbabwe kivételével – sosem kockáztatnák a nyugati támogatásokat Irán kedvéért. Ezt jelzi az Iránt rendkívül kínosan érintő, közelmúltban kirobbant diplomáciai botrány is. Tavaly októberben Nigéria partjainál füleltek le egy hajót, ami 13 konténernyi, iráni eredetű fegyvert szállított. A célpont hivatalosan Gambia volt, ám a szállítmány odáig nem jutott el. Hiába próbálta Irán először bagatellizálni az ügyet, majd a nigériai hatóságokat megvesztegetni, Nigéria bepanaszolta a perzsa államot az ENSZ-nél. A Biztonsági Tanács 1747-es határozata ugyanis kimondja az iráni fegyverek exportjának tilalmát – a perzsa állam az akciójával éppen ezt szegte meg.

Az eset után Nigériában per indult az iráni Forradalmi Gárda egyik feltételezett tagja ellen, Gambia minden kapcsolatát megszakította kapcsolatait a közel-keleti országgal, Szenegál pedig tiltakozásul visszahívta teheráni nagykövetét. De ezzel nem szakadt vége az Iránt sújtó szerencsétlen eseményeknek: néhány hónappal később Szenegál is teljes mértékben megszakította Iránnal a diplomáciai kapcsolatokat, miután kiderült, hogy a Casamance nevű szakadár tartományában a felkelők iráni fegyverekkel öltek meg három szenegáli katonát. Súlyos csapás ez Irán számára, hiszen Abdoulaye Wade szenegáli elnök rendszere volt a legfőbb bázisa Nyugat-Afrikában. Hogy mentse a menthetőt, Teherán felajánlott egy „kölcsönt” Nigériának egymilliárd dollár értékben. Irán 150 millió dollárral nyitott, ezt sikerült Nigériának feltornásznia az összeg hatszorosára – az afrikai olajóriást sem kell félteni, ha a reálpolitika jegyében lavírozásra adja a fejét.

 
Surranópályán előz Izrael

De vajon ki tudja-e használni Irán óriási baklövéseit fő ellenfele, Izrael? A zsidó állam nincs könnyű helyzetben, hiszen az 1967-es és az 1973-as arab-izraeli háború nyomán – az észak-afrikai muszlim országok kezdeményezésére – az afrikai államok döntő többségével megszakadt a kapcsolata, ami azóta sem állt helyre. A palesztin kérdés megoldásáig nem is várható átütő siker, ezt jelzi az is, hogy tavaly Mauritániában is bezárt a nagykövetség, az izraeli-palesztin tárgyalások kudarcba fulladására hivatkozva. Az izraeli-iráni versengést pedig jellemzően mutatja az a tény, hogy az addig izraeli fenntartású kórház működtetését éppen az iráni állam vette át.

Az izraeli mozgásteret csökkenti az is, hogy Nyugat- és Közép-Afrikában nagyszámú libanoni közösség él, akik ráadásul az afrikai szunnita muszlimoktól eltérően a radikálisabb, Iránban is a fő irányzatnak számító síita iszlámot képviselik. A gyémántüzlet vezetőiként a helyi társadalmak megbecsült tagjai, így nagy befolyással bírnak – márpedig a radikális, Izrael elpusztításában érdekelt Hezbollah afrikai hívei egyértelműen Irán barátai.

Irán a kelet-afrikai Eritreát – amely a gazdasági, stratégiai és biztonsági szempontból felbecsülhetetlen fontosságú Vörös-tenger mentén fekszik – is hálójába akarja vonni. Világossá válik, hogy Izraelnek életfontosságú mielőbb megbízható partnereket találni, akár számára előnytelen gazdasági egyezményeken keresztül is.

Ennek megfelelően próbálkoznak, Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter tavalyi körútján látogatást tett többek között Etiópiában, Ghánában, Kenyában, Nigériában és Ugandában. A listát áttekintve azt láthatjuk, hogy Izrael olyan országokban látja jövendő partnereit, melyek (többségében) keresztények, nyugatbarátok, és szomszédjukban jelentős számú, radikalizmusra is kapható muszlim lakosság él. Etiópia és Kenya a teljesen szétesett, szélsőséges iszlamisták kezében lévő Szomália mellett fekszik, szintén a szomáliai helyzet miatt retteghet az ott békefenntartókat állomásoztató Uganda, Nigériában pedig az országon belül tapasztalható napi szinten a vallási villongás.

Új célpontok is szerepelnek Izrael stratégiájában. Az egyik ilyen a Szomália északi részén magát 1991-ben önállósító Szomáliföld. Stratégiai szempontból fontossága vetekszik Eritreáéval, hiszen a Vörös-tenger bejáratát, az Ádeni-öblöt remekül lehet onnan ellenőrizni. Noha egyelőre még egyetlen ország se ismerte el Szomáliföldet szuverén államnak, Izrael komolyan gondolkozik ennek lehetőségén. Bár Szomáliföld muszlim ország, kifejezetten nyugatbarát, és elutasítja a déli szomszédját uraló szélsőséges al-Shabaab milíciát.

Hasonló potenciált jelent Izrael számára a most születő Dél-Szudán, mely szintén beleillik a zsidó állam érdekkörébe: keresztény többségű lévén és egy muszlim állam (Szudán) árnyékában vélhetően örül majd az izraeli baráti kéznek, akár fegyverről, akár másfajta segítségről legyen szó. Ennek megfelelően Tel-Aviv az elsők között üdvözölte a sikeres szudáni népszavazást, jelezve, hogy a függetlenség kikiáltása után azonnal el fogja ismerni az új államot.

Az északi Khartúm kormányzatával rendkívül rossz volt Izrael viszonya, a két állam kölcsönösen egymás ellenségeinek felfegyverzésével vádolta a másikat. Szudán azt vetette a zsidó állam szemére, hogy a darfúri kormányellenes gerillamozgalmak fegyverszükségletét ő elégíti ki, cserébe Izrael szerint a szudáni vezetés tudtával folyamatosan érkeznek az országba iráni fegyverek, melyek aztán Egyiptom érintésével a palesztin Hamász szervezethez kerülnek. Ez utóbbi nem is maradt megtorlás nélkül: 2009 márciusában – a gázai offenzíva után nem sokkal – Izrael légicsapást mért az egyik fegyverkonvojra, 17 kamiont megsemmesítve és 39 csempészt megölve. Ez is jelzi, hogy az Izrael és Irán közötti küzdelem nem csak (egymással párhuzamos) versenyfutást jelent az afrikai országok kegyeiért, hanem a kontinens bizony a két állam közötti összecsapás komoly színtere is.

Tóth Miklós