Közhellyel kezdünk: Magyarország népesedési (demográfiai) helyzete katasztrofális. Ezzel mindenki tisztában van, akinek van egy csöpp esze. És azt is tudni kell, hogy a kialakult helyzetet évtizedekkel előre jól lehetett látni (lásd Fekete Gyula író írásait), ugyanis a demográfiai folyamatok kivétel nélkül előre számíthatóak, tervezhetőek (kivéve, amikor váratlanul háború vagy járvány tizedeli a lakosságot: ilyen viszont nem volt az utóbbi időszakban). Alábbi írásunkban a népesedési helyzet részletesebb elemzésére vállalkozunk, szokás szerint ismét az általánostól eltérően rendhagyó módon. A siránkozás, az önsajnáltatás és mások megszokott hibáztatása helyett ugyanis ez esetben is elsősorban a bennünk, magyarokban rejlő lelki és egyéb problémák boncolgatását tartjuk elsőrendű fontosságúnak.

Bevezetésként tisztázzunk néhány alapvető dolgot. A legelső az, hogy a tragikus népesedési helyzet elemzésekor nem fogjuk a gazdasági viszonyokat elsődleges okként megemlíteni. Miért? Mert manapság, amikor egy átlag magyar embernek felteszik a kérdést, hogy pillanatnyilag mi az ország legégetőbb problémája, a válasz az esetek döntő többségében a következő: nagyon rossz a gazdasági helyzet! Nincs pénz! Mi ezt nem vitatjuk, de egy kiegészítő kérdést azért még beszúrnánk: mihez képest? A gazdasági helyzettel ugyanis sohasem lehet az ember teljesen elégedett, főként, ha a fennálló politikai-gazdasági rezsim elérhetetlen célokat tűz ki elénk. Mellesleg pedig nem a gazdasági helyzet a legnagyobb problémája a mai Magyarországnak, hanem ezt a fontossági sorrendben előzi a morális, az erkölcsi és a szellemi válság (tehát az, hogy gond van a fejekben) és természetesen a demográfiai válság is. Mi itt most az egész társadalmi problémahalmaz elemzése helyett elsősorban a demográfiai helyzetre fókuszálunk.

Melyek lennének tehát az ország legsúlyosabb demográfiai válságtünetei? Ezek a következők:

1.A gyermekszületések alacsony száma, illetve elmaradása

2.A népesség koronkénti szerkezetének eltorzulása (elöregedés)

3.A népesség csökkenése

4.A házasságkötések elmaradása (bizalmi válság)

5.A társadalom mikroközösségeinek (pl. család) széthullása

6.Munkanélküliség

7.A szociális ellátórendszer igazságtalanságai, generációs ellentétek

8.Súlyos etnikai feszültségek

A születések elmaradása

Általánosan elfogadott nézet a mai Magyarországon, hogy azért nem születik elegendő gyermek a népesség reprodukálásához, mert rossz a gazdasági helyzet és nincs elég pénz. A hétköznapi igazság ez esetben (is) hamis. De hogy ezt alá is támasszuk, vessünk egy pillantást az általános európai helyzetre. Pillanatnyilag Európában három olyan ország van, amely népessége a természetes szaporodással reprodukálja önmagát: ezek Izland, Albánia és Törökország. A felsorolásból kitűnik, hogy nem tipikus európai országokról van szó, sokkal inkább periférikus területekről. Sőt, a döntően Ázsiában fekvő Törökországot inkább csak az utóbbi egy-két évtizedben divatos időnként Európához sorolni. Ezen kívül pedig még néhány országról beszélhetünk, ahol nincs komoly probléma: ezek Írország és Franciaország (esetleg a Skandináv államok). Valamennyi más európai országban súlyos problémát jelent a természetes szaporodás lehanyatlása (Oroszországgal itt most nem foglalkozunk). Ráadásul a fenti, kedvezőbb születési mutatókkal rendelkező nyugati országokban sok esetben már az afrikai és ázsiai bevándorlók adják a megszülető gyerekek jelentékeny hányadát – de ez legyen az ő problémájuk. Azt tudni kell, hogy amelyik társadalom nem gondoskodik önnön reprodukálásáról, az a társadalom életképtelen és már súlyos beteg: az önfeladás állapotába került. Helyét pedig hamarosan elfoglalják mások. Vagyis jönnek a „barbárok”, mint a Nyugat-Római Birodalom bukása idején. Ez törvényszerű. Ez az élet rendje.

A demográfia számításai szerint a természetes reprodukcióhoz (tehát ahhoz, hogy egy népesség adott létszámú szinten tartsa magát) minden 100 szülőképes korú nőnek 210 gyermeket kellene vállalnia, tehát az ún. teljes termékenységi arányszámnak 2,1-nek kellene lennie egy szülőképes korú nőre. Ez a szám ma Magyarországon 1,35: vagyis 100 nőre csak 135 gyermek jut a 210 helyett. A korábban említett öt országot leszámítva Európában majd’ mindenütt ugyanilyen tragikus a helyzet, még a leggazdagabb országokban is. A dúsgazdag Svájcban és Ausztriában vagy Németországban és Itáliában sem születik elegendő gyermek. Tehát nyugodtan elvethetjük azt a hazai magyarázatot, hogy az anyagiak hiánya miatt nem vállalnak a magyarok gyereket. Sőt, az ultra gazdag államok példájából kiindulva nyugodtan feltételezhetjük, hogy amennyiben egyik napról a másikra hazánkban is kitörne az anyagi jólét, semmivel sem születne több gyerek. Sokkal inkább elképzelhető az, hogy ebben a feltételezett helyzetben csak az élvhajhászat nőne számottevően: világkörüli utak, feleslegesen nagy és drága autók, luxus kialakítása az otthonokban (szauna, szolárium, kondícionáló terem, vízágy, plazma TV-k stb.). Amint láthatjuk ezt Nyugaton.

Akkor mégis mi lehet az oka a gyermekvállalási kedv ilyen alacsony fokának? Itt már elsősorban a civilizációs problémákra kell odafigyelnünk. Ugyanis amikor ennyi országban egymással párhuzamosan ugyanaz a probléma merül fel, akkor az a civilizáció hanyatlik. Nihilizmus, kiüresedés, hedonizmus, önimádat: ezek a fő jellemzői a nyugati társadalmaknak és benne Magyarországnak is. A társadalom legfőbb lehetséges integráló tényezője, a hit és vallás komolyan már régen nem létezik: a judeokereszténység minden formája a szemétdombra került (lásd a rendszeresen kirobbanó gyermekmolesztálási ügyeket szerte Nyugat-Európában). Hazaszeretetről is inkább csak kisebb közösségek esetében lehet beszélni. Az általános zülléshez pedig nagyban hozzájárult a családok tudatos szétverése az én-központú világnézet propagálásával, valamint a nők fellázítása a férfiak ellen (szüfrazsettek, feministák: lásd korábbi „nőnapi” cikkünket).

Visszatérve szűkebben Magyarországhoz: arról még nem is beszéltünk, hogy a 100 nőre jutó 135 gyerekből mennyi lehet a magyar? Ezt jogunk van tudni. Illetve csak lenne, ha nem titkolnák el. Ugyanis ez az egyik legnagyobb titkolózás tárgya a mai Magyarországon. Csak hétköznapi tapasztalatokból derül ki, hogy mi a helyzet a szülészeteken: magyar gyerek alig születik, cigány gyerekből pedig Dunát lehet rekeszteni. Itt álljunk meg egy pillanatra: mielőtt bárki is belekezdene a cigányok szokásos szidalmazásába (amit a divatos nemzeti oldalakon mintegy egyedüli megoldásként kínálnak a demográfiai helyzet tisztázására), nézzünk csak szét először a saját portánkon mi, magyarok.

Tehetnek-e a cigányok arról, hogy Magyarországon jelenleg 100 élveszületésre 45 (!) terhességmegszakítás jut? Aligha. És a 45 elkapart gyerek közel 100%-a magyar. Ráadásul a kommunista időszakkal együtt az utóbbi évtizedekben több millió magyar gyereket pusztítottak el így. A „csúcsot” az 1969-es esztendő hozta meg, amikor egyetlen év alatt 207 ezer (!) magzatot öltek meg, mintegy harmadával többet, mint amennyien abban az évben megszülettek… Éves szinten ma is annyi gyerekgyilkosság (abortusz) történik, hogy ezekkel a csecsemőkkel be lehetne népesíteni egy Salgótarján méretű várost (45 ezer fő). Ennyi gyermeket ölnek meg saját szüleik, esélyt sem adva nekik az életre. Ráadásul a fiatalkori terhességmegszakítás nagyon sok esetben maradandó testi és szellemi sérülést okoz. Tudjuk mi, hogy az elvett gyerekek közül jó néhány jobb, ha meg sem születik a fogantatás körülményei (pl. disco utáni „balesetek” ittasan, drogok hatása alatt) vagy egyszerűen a „szülők” alkalmatlansága miatt. De a 100/45 az egy óriási szám. És óriási baj a fejekben. Érdekes adalék még, hogy hazánkban pillanatnyilag egyetlen orvosi művi beavatkozásra nincs megszabva kórházanként a teljesítményvolumen korlát (vagyis a maximálisan elvégezhető műtétek száma): ez pedig éppen a terhességmegszakítás.

Egyébként a cigányok szaporodási szokásait nem kell nekünk bemutatni: ők élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a választott parlament megalkotta törvények biztosítanak nekik. Ugyanis a cigányoknak kedvező törvényeket, szabályokat nem a cigányok hozták. Nem sok cigányt lehet látni ugyanis a parlamentben: etnikai alapon a képviselőknek már jó 10-15%-ban cigánynak kellene lennie! Helyette csupán egy-két díszcigány ül a parlamenti széksorokban. Ennyit erről.

Mindezen kívül a médiának és az általa generált közgondolkodásnak van igen nagy szerepe a gyerekvállalási kedv lehanyatlásában. Ugyanis a fiatalok elé irreális, teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak. A saját ház vagy lakás, a saját (lehetőleg minél nagyobb, drágább) kocsi, a magas iskolai végzettség, Európa és a világ bejárása ugyanis az átlag fiatalnak ma csak illúzió. Ehhez társul még a „NAGY Ő” keresése, akit soha nem fog megtalálni, viszont közben tönkreteszi, leamortizálja magát (jiddis szóval: „bulizik”). És mire mindez meg is lenne, majd hozzákezdene a családalapításhoz, el is telt az egész élete, de a fiatalsága, a produktív kora mindenképp. Utána pedig jöhet az idősödő szinglik szokásos idegösszeomlása, depressziója és végül az öngyilkosság. Csodálatos jövőkép!

Egy pillanatra visszatérve az anyagi helyzetre: belegondolt már valaki, hogy a mainál összehasonlíthatatlanul nehezebb gazdasági, politikai periódusokban is megszülettek a magyar gyerekek? Emlékszik még valaki nagyszüleink generációjára, ahol 4-5 gyerek is felnőtt egy pár téli cipővel? Ismerjük annyira a történelmet, hogy a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb elnyomás mellett, háborús körülmények közepette is megszülettek a gyerekek? És nem kellett nekik drága babakocsi, csecsemőkori angolóra, különleges körülmények: felnőttek becsületben és EMBER lett belőlük. Ezért nem érdemes bedőlni a tudatosan, suttogó propaganda útján terjesztett „erre a világra én ugyan nem vállalok gyereket!” című ökörségeknek. Mert amelyik nemzet nem lakja be az országát, az eltűnik és jönnek helyette mások. És nem ezeket a másokat kell szidalmazni, hanem először is saját magunkban kell a hibát megtalálni (ahogyan ezt javasoltuk már Trianon kapcsán is).

Mottó: Magyarország addig a magyarok országa, amíg területét jellemzően magyarok lakják be. Utána viszont óhatatlanul nevet kell változtatni. Ébresztő, fiatalok! (Folytatjuk) 

Berényi Sebestyén