A népességfogyás és a társadalom elöregedése

A „rendszerváltozás” óta eltelt évek főbb úgynevezett jobboldali, nemzeti oldalon írott publicisztikáiban a magyar demográfiai helyzet legszomorúbb fejezeteként a népességfogyás van elkönyvelve. Valóban ez a legnagyobb probléma? Tény, ami tény, hogy Magyarországon 1980 óta (!), vagyis idestova 30 esztendeje folyamatosan csökken a népesség, ami világviszonylatban is párját ritkító eset. Az utóbbi években ez a csökkenés körülbelül minden évben egy komplett 30-35 ezres város lakosságának eltűnésével volt egyenértékű, 1980 óta pedig több, mint 700 ezerrel vagyunk kevesebben. Érdekes felvetés az, hogy ezt a folyamatot az utóbbi három évtizedben egyetlen kormányzat sem kezelte kiemelt nemzetstratégiai kérdésként, sokkal inkább a jelenség elmismásolása, a tények jelentéktelen fényben való feltüntetése, esetleg a „sajnos, így van, de nem tudunk ellene mit tenni” volt a jellemző hozzáállás.

Tudjuk, hogy a demográfiai viszonyokról teljesen pontos képet csak a tízévente megtartott népszámlálások adhatnak, a köztük lévő időszakban pedig hozzávetőleges adatokra és becslésekre támaszkodhatunk. Hosszú éveken keresztül Magyarország népességszáma éppen a szimbolikus 10 milliós érték felett ácsingózott, mígnem eljött az idei esztendő szeptembere, mikor a Nagycsaládosok Országos Egyesülete által Budapesten felállított népességszámláló már 10 millió fő alatti népességet mutatott. A pontos adatokat csak jövőre tudhatjuk meg, mert a következő magyarországi népszámlálás – az EU elvárásai miatt – csak 2011-ben lesz esedékes (pedig a 2000 után 2010 következett volna a magyar rend szerint). Élünk a gyanúperrel, hogy a hivatalos adatok is 10 millió alatti népességet regisztrálnak majd. Alája mentünk tehát a lélektani határnak. Igaz, hogy a kevéssel 10 millió feletti népességet az utóbbi időszakban csak annak köszönhettük, hogy viszonylag nagyfokú volt a bevándorlás – elsősorban a határon túli magyarok részéről.

„Elfogy a magyar!” – hangoskodnak sokan a népességfogyás kapcsán a ”nemzeti” oldalon. Mi kijelenthetjük, hogy pusztán a népességfogyás önmagában még nem is lenne olyan rettenetesen nagy probléma. Az igazi nagy gond az ezzel párhuzamosan végbemenő elöregedés, vagyis hogy a társadalom korösszetétele eltorzul az idősek irányába, tehát egyre kevesebb fiatalnak kell kitermelnie egyre több idős ember nyugdíját. És különben is, nem mindegy, hogy 10,7 millió vagy csak 9,98 millió RTL Klub néző és TESCO vásárló van az országban? Tudjuk, hogy ezek nem minden magyar emberre jellemző tulajdonságok, viszont általánosan létező jelenségek (sőt, hétköznapi tapasztalat, hogy „nagymagyar” és „ősmagyar” honfitársaink is önfeledten áramlanak a multinacionális bevásárlóközpontokba és a hasonló szemétlerakó-telepekre, mert az „sokkal olcsóbb”). A népesség mennyiségének puszta előtérbe helyezésén túl lassan a minőségre is hangsúlyt kellene fektetni.

Összehasonlítási alapként néhány adat: ezen az országterületen Trianon után éppen 8 millióan éltek az 1920-as népszámlálás adatai szerint. A két világháború közötti időszakban egy igen dinamikus népességnövekedési periódus következett, így 1941-re az ország népessége 9,31 millióra növekedett. Egy olyan időszakban, amikor az átlagemberek életkörülményei a maihoz képest elképesztő mélységben voltak! A három millió koldus országában! (Megjegyzés: a három milliós szám nem a szegényekre, hanem a koldusszegényekre vonatkozott, ekkor ugyanis az ország lakosságának kb. 80%-a szegénységben élt). A lényeg, amire már az első részben is felhívtuk a figyelmet, hogy ekkor még megvolt az emberekben a gyermekáldással kapcsolatos természetes vágy, ösztön és ehhez nem kellettek a ma elvárt különleges körülmények, nem kellett a fiataloknak autót, nyaralót, yachtot felmutatni (ma sem kellene, csak az ellenség által diktált divat elvárja, ennek pedig sokan bedőlnek és próbálnak megfelelni a lehetetlennek). A közel 1 milliós háborús veszteséget is viszonylag hamar kiheverte az ország, hiszen az 1949-es népszámlálás idején már ismét 9,2 millióan voltunk az országban. A minden nagy háború után spontán bekövetkező természetes népesség-regenerálódási periódus (magas születésszám) után pedig következett a Ratkó-korszak, ahol kimagaslóan sok gyermek született.

A Ratkó-korszak az 1950-es évek első felében Ratkó Anna népjóléti-, majd egészségügyi miniszterről kapta a nevét. Ekkor drasztikus intézkedésekkel, mesterséges állami beavatkozással jelentősen megnövelték a születésszámot. Betiltották és bűncselekménynek nyilvánították ugyanis a terhességmegszakítást és bevezették a gyermektelenségi adót. Tehát: minden megfogant gyermeknek világra kellett jönnie (kivéve a nemi erőszakos eseteket), a gyermeket nem nevelő 20 és 50 év közötti férfiaknak, valamint a 20 és 45 év közötti nőknek pedig adóznia kellett, ami az adóalapjuk 4%-át érintette. A megszületett gyermekek száma ezen drasztikus intézkedések hatására jelentősen megugrott és az 1954-es évben elérte a csúcsot: ekkor egyetlen év alatt 223 ezer gyermek született Magyarországon (ez a mai érték közel 2,5-szöröse). Az intézkedések negatív oldala, hogy sok olyan gyerek is a világra jött, akit nem vártak erre a világra, így tele is lettek gyorsan a lelencházak. A Ratkó-korszak intézkedéseit 1956-ban vonták vissza, amikor hirtelen a kiinduló érték alá zuhant a születésszám: egy ún. demográfiai hullám alakult ki így a magyar társadalomban, vagyis néhány évjárat létszáma igen magasan alakul az azt megelőző és az azt követő korosztályok létszámához képest. Ez a demográfiai hullám pedig néhány esztendő múlva érné el a nyugdíj-korhatárt (az első Ratkó-gyerekek idén 60 évesek, az 1954-es évjárat pedig 56 éves). Nem is hiába hoztak az elmúlt időszakban pánikszerű nyugdíjkorhatár-emelő intézkedéseket, hogy ezek a korosztályok minél később mehessenek nyugdíjba és időközben minél többen elhalálozzanak közülük. Pedig a Ratkó-nemzedék is jogosan kérné a megérdemelt nyugdíját 30-40 ledolgozott év után (itt most nem térünk ki a nyugdíjrendszer anomáliáira, pl. az egykori pártházak óriási kávéfőző-állománya és aktatologatói nyugdíjának jogosságára, illetve jogtalanságára).

Egy szó, mint száz: a Ratkó-korszakban születettek jövőbeli nyugdíjának kitermelése óriási kihívás elé állítja majd a Társadalombiztosítást. Szót kell még róla ejtenünk, hogy az 1960-as évek alacsony gyermekvállalási kedve miatt Kádárék is újabb népességnövelő intézkedéséket hoztak. Amikor ugyanis a Ratkó-gyerekek gyermekei termékeny időszakukba léptek, kitalálták, hogy a GYES bevezetésével, valamint a két gyermek után járó kedvezményes OTP-lakáshitellel jelentősen növelhető a születésszám. Az 1973 és 1976 között megszületettek esetében beszélhetünk az ún. második demográfiai hullámról. A demográfusok – naivan – sokáig azt várták, hogy ez a generáció napjainkra majd ismét „ontani” fogja a gyerekeket. Óriásit tévedtek. Ez a nagy létszámú generáció (főként a nők) lassan kimennek a termékeny (produktív) korukból, miközben az egy szülőképes korú nőre jutó termékenységi arányszám mindössze 1,35 (lásd a cikksorozat első részében), bár ez néminemű emelkedést mutat az elmúlt évek abszolút mélypontjához képest (1,27). Azonban az emelkedés elenyésző, szóra sem érdemes.

Tehát: ha az utolsó nagy létszámú (és zömében még magyar) generáció tagjai körében ilyen alacsony a gyermekvállalási hajlandóság, akkor mi lesz az ezt követő alacsony létszámú korcsoportokkal, amelyekben viszont exponenciálisan nő a cigányság részaránya? Egyébként pedig miért nem hoztak a rendszerváltást követő „demokratikus” időszakban jelentős születésösztönző törvényeket?

Házi feladat.

Berényi Sebestyén