Az alábbi revelatív gondolatok Elie Wiesel Testament d’un poete juif assassiné (Egy meggyilkolt zsidó költő végrendelete, Points Seuil, Párizs 1980, 1995, p. 100, 124, 126) c. művéből származnak, amelyeket a Nobel-békedíjas fantaszta és hivatásos holokauszttúlélő nyilván egy gyönge pillanatában vetett papírra, a weimari köztársaság kordokumentumaként azonban mindenképpen figyelemreméltóak. Különösen, hogy egy magafajta „megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélytől” származnak.

„A legyőzött Németország azt a benyomást keltette, hogy területén az ember bármit megengedhet magának, kivéve azt, hogy komolyan vegye önmagát. Széttörték a bálványokat, ledöntötték a szobrokat, kivetkőztették a hit szolgáit, gúnyt űztek a szakrálisból, és szórakozásként szentesítették a nevetést... Az állandó forrongásban lévő főváros a Biblia bűnös városaira emlékeztetett. A bennem lévő talmudista elpirult és elfordította tekintetét. Prostitúció, pornográfia, az érzékek és a szellem kicsapongása, szexuális és egyéb perverzió; a város levetkőzött, kisminkelte önmagát, szégyentelenül megalázkodott, ideológiaként viselve degeneráltságát. Néhány lépésre a Chez Blum-tól egy magánklubban férfiak és nők táncoltak meztelenül, vagy nők egymással. Máshol az emberek drogoztak, önmagukat korbácsolták, a sárban fetrengtek, minden határt túllépve; mindez a szabbateusok erkölcseire emlékeztetett engem. Felforgatták az értékeket, eltörölték a tabukat. A vihar közeledtét érezték az emberek?”

„Látszott, hogy Berlint a zsidók uralják… Az újságokat és a kiadókat, a színházakat és a bankokat, a nagyáruházakat és az irodalmi szalonokat – a francia antiszemitáknak, akik zsidókat láttak mindenhol, Németország vonatkozásában igazuk volt. A tudományok, az orvoslás, a művészetek területén a zsidók voltak a hangadók és a mérvadók.”