Az előző rész: Hitler 1939. október 6-i beszéde (II.)

1939. október 6., 13:15 (MTI)

– Ezt az állapotot tükrözte az ország nyomora és kulturális elmaradottsága. Ez az állam 1919-ben Poroszországtól és Ausztriától is évszázadok munkájával keservesen kifejlesztett és részbeni kimondottan virágzó tartományokat vett át. Ma, húsz évvel később, ezek a tartományok azon a ponton vannak, hogy újra pusztákká váljanak. A Visztula, az a folyam, amelynek torkolata a lengyel kormányok számára mindig oly mérhetetlenül fontos volt, a gondozás teljes hiánya miatt ma már teljesen alkalmatlan minden forgalom számára. A városok és falvak el vannak hanyagolva; az útvonalak csekély kivétellel teljesen használhatatlanok. Az országban uralkodó tűrhetetlen állapotok ellenére Németország megkísérelte, hogy elviselhető viszonyt hozzon létre. Én magam 1933-ban és 1934-ben azon fáradoztam, hogy valamilyen igazságos kiegyenlítődést teremtsek nemzeti érdekeink és óhajaink között, és ama óhaj között, hogy ezzel az országgal fenntartsuk a békét. Amikor Pilsudski tábornagy még élt, úgy látszott, hogy ezt a reményt, ha csak szerény keretek között is, de meg lehet valósítani. Ehhez hallatlan türelemre és még nagyobb önfegyelemre volt szükség. Sok lengyel vajda számára ugyanis a Németország és Lengyelország közti megértés csak alkalmul szolgált az ottani németség most már veszélytelen üldözésére és elpusztítására. Az 1922-ig eltelt néhány év alatt több mint másfélmillió német kényszerült előbbi hazáját elhagyni. Elkergették őket, és gyakran még a legszükségesebb ruhaneműt sem vihették magukkal. Amikor 1936-ban az olsai tartomány Lengyelországnak jutott, ugyanazokat a módszereket alkalmazták az ott lakó csehekkel szemben. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden olyan német kísérletet, amely ezeknek a visszás állapotoknak a megszüntetésére irányult, a lengyel vezetők német gyengeségnek állították be, sőt talán butaságnak.

– Miután a lengyel kormány most már arra törekedett, hogy ezer úton Danzigot is igába hajtsa, megkíséreltem, hogy alkalmas javaslatok által olyan megoldást biztosítsak, s Danzigot nemzetpolitikailag – lakossága akaratának megfelelően – Németországhoz lehessen csatolni anélkül, hogy ezáltal Lengyelország gazdasági szükségletei és úgynevezett jogai kárt szenvednének. Ha valaki most azt állítaná, hogy itt ultimátumszerű követélésekről volt szó, akkor ez hazugság. Az általam 1939 márciusában a lengyel kormányhoz eljuttatott megoldási tervezet ugyanis nem tartalmazott mást, mint az általam és Beck külügyminiszter által már régen személyesen megbeszélt elgondolásokat és módozatokat. Csak azért, mert úgy gondoltam, hogy megkönnyítem a lengyel kormány számára saját közvéleménye előtt ezeknek a javaslatoknak az elfogadását, felajánlottam, hogy részt biztosítok számára, mint egyenrangú félnek, Szlovákia függetlenségének garantálásában.

– Két oka volt, hogy a lengyel kormány akkoriban visszautasította ezeknek az ajánlatoknak a megvitatását. A mögötte felsorakozó felkorbácsolt soviniszta mozgalom egyáltalában nem gondolt arra, hogy Danzig kérdését megoldja, hanem ellenkezőleg, abban a később nyilvánosságra hozott és szónoklatokban hangoztatott reményben éltek, hogy Danzigon túl német területeket fognak megszerezni, vagyis hogy támadnak és területeket foglalnak majd el. És ezek a vágyak nem álltak meg Kelet-Poroszországnál, nem, Pomeránia és Szilézia annektálását is kivárták, az Oderát mint legközelebbi határt jelölték meg, sőt végül az Elbát jelölték ki, mint a Németország és Lengyelország közti természetes határvonalat.

– Míg én meghívást küldtem az akkori lengyel külügyminiszterhez ajánlataink megbeszélésére, a lengyel katonai folyóiratok már akkor a német hadsereg értéktelenségéről, a német katonák gyávaságáról s a német fegyverek csekélyebb értékéről írtak. Az a férfi pedig, aki a német hadsereget Berlin előtt akarta „szétdarabolni”, nem egy névtelen kis lengyel analfabéta volt, hanem a jelenleg Romániában tartózkodó hadsereg-főparancsnok: Rydz-Smigly.

– Azokat a sértéseket és kihívásokat, amelyeket Németországnak s a német haderőnek e katonai dilettánsok részéről zsebre kellett vágnia, egyetlen más ország sem tűrte volna el, de ilyet más néptől nem is lehetett volna elvárni. Ez a magatartás, amelyért a lengyel vezető réteg a felelős, az első ok, amely miatt a lengyel kormány még a német javaslatok megtárgyalását is visszautasította.

– A második ok az a szerencsétlen garancia-ígéret, amelyet olyan államnak adtak, amely egyáltalában nem volt fenyegetve, amely azonban ezek után két nagyhatalom fedezete alatt igen hamarosan beleélte magát abba a meggyőződésbe, hogy egy másik nagyhatalmat büntetlenül provokálhat, sőt talán azt is remélte, hogy ezzel megteremti zavartagyú elképzelései megvalósításának előfeltételeit. Mert abban a percben, ahogy Lengyelország ennek a garanciának birtokába jutott, az ott élő kisebbségek számára rémuralom kezdődött.

– Nem feladatom, hogy az ukrán vagy fehérorosz népesség sorsáról beszéljek, az ő érdekeikről ma már Oroszország gondoskodik. De nekem kötelességem, hogy ama százezrekre menő német sorsáról beszéljek, akik sok száz évvel ezelőtt a kultúrát vitték be ebbe az országba. Hogy közülök hányat hurcoltak el, hogy hol vannak, azt még ma sem lehet megállapítani. Több száz német lakosú helységekben egyetlen férfit sem lehet találni. Maradéktalanul kiirtották őket. Más helységekben viszont az asszonyokon követtek el erőszakot, és őket gyilkolták le, leányokat, gyermekeket gyaláztak meg és gyilkoltak le.

– Sir George Carew 1599-ben diplomáciai beszámolójában azt írta az angol kormánynak, hogy a lengyelek legfőbb jellemvonása a kegyetlenség és az erkölcsi zabolátlanság. Ez a kegyetlenség nem változott az elmúlt évszázadok alatt sem. Ami az utóbbi hónapokban és a legutóbbi négy héten ebben az országban lejátszódott, egyetlen vád ennek az úgynevezett államnak felelős alkotói ellen, amely állam nélkülöz minden népi, történelmi, kulturális és erkölcsi alapot. Szeretném látni azokat a fölháborodott derék férfiakat, akik ma álszent felháborodással ítélik el a németek vagy az oroszok eljárását, ha ezeknek a gyalázatosságoknak csak kis százalékát is angolok ellen követték volna el valahol a világon.

Ennek az államnak és ennek az államvezetésnek garanciát adni, méghozzá úgy, ahogy az törtért, csak a legsúlyosabb bajhoz vezethetett. Sem a lengyel kormány, sem a mögötte álló kis csoport, de maga a lengyel államnemzet mint olyan sem volt képes arra, hogy mérlegelni tudja azt a felelősséget, amit fél Európának velük szemben vállalt kötelezettsége jelentett.

Tehát egyrészt ebből a felkorbácsolt szenvedélyből, valamint a biztonság érzetéből – miután Lengyelország biztonságát minden körülmények között garantálták – következett a lengyel kormány magatartása ez év áprilisától augusztusig terjedő időszakában. Ezeknek a szempontoknak figyelembevételével kell az én békejavaslataimat is felfogni.

– A kormány visszautasította ezeket a javaslataimat, mert úgy érezte, hogy a közvélemény fedezi, sőt ösztönzi erre, a közvélemény pedig fedezte és tovább hajtotta őket ezen az úton, miután a kormányzat erre tanította, főleg pedig minden kívülről jövő esemény ellen biztonságban érezték magukat.

(Folytatjuk)