1939. október 6., 14:35 (MTI)

Az előző rész itt olvasható.

– A Dúcéval egyetértésben változást hoztam létre a Birodalom és Olaszország viszonyában. A két állam közötti határt mindkét birodalom ünnepélyesen megváltoztathatatlannak ismerte el.

– Közben a világháború egykori ellenfelei között szívélyes barátság jött létre. Nem maradtak meg a kölcsönös kapcsolatok rendezésénél, hanem idővel egy világnézeti és politikai alapon nyugvó szoros egyezményhez jutottak, amely azután az európai együttműködés egyik legerősebb tényezőjévé fejlődött. Mindenekelőtt azonban arra törekedtem, hogy Franciaországhoz való viszonyunkat rendezzem. Ezen a téren a legvilágosabban leszögeztem a német követeléseket, s ezektől a kijelentéseimtől soha sem tértem el. Miután Franciaország saját maga lojálisan megoldotta a Saar-vidék visszaadását, megszűnt minden Franciaországgal szemben támasztott német követelés. Nem volt többé ilyen követelés, és soha többé ilyen követelés fölmerülni nem fog. Ez annyit jelent: kizártam annak lehetőségét, hogy Elszász-Lotharingia kérdése még csak szóba is kerülhessen. Elfogadtam az 1919-es döntést, és kizártam, hogy előbb vagy utóbb egy olyan kérdésért keveredjünk véres háborúba, amely semmilyen vonatkozásban sincs a német életszükségletekkel, amely azonban alkalmas arra, hogy minden második nemzedéket áldatlan harcokba kergessen.

Franciaország tudja ezt. Lehetetlen, hogy akadjon olyan francia államférfi, aki felállna és kijelentené, hogy én bármikor is olyan követeléssel léptem fel Franciaországgal szemben, amelynek teljesítése a francia érdekekkel vagy a francia becsülettel összeegyeztethetetlen volna. Követelések helyett mindig csak egy óhajjal fordultam Franciaország felé: ássuk el örök időkre a régi ellenségeskedést, hogy a két nagy történelmi múltú nép megtalálja az egymáshoz vezető utat. Mindent megtettem a német nép körében, hogy az ősi ellenségeskedés gondolatát kiirtsam, s helyébe a francia nép nagy teljesítményei és történelme iránti tiszteletet ültessem éppúgy, mint ahogy minden német katona a legnagyobb tisztelettel viseltetik a francia hadsereg teljesítményeivel szemben.

– Nem voltak csekélyebbek azok az erőfeszítések, amelyeket a német–angol megértés érdekében kifejtettem. Sőt ezen túl a német–angol barátságot óhajtottam. Életcélomnak tekintettem, hogy a két népet nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is közelebb hozzam egymáshoz. A német nép készségesen követett engem ezen az úton. Ha törekvésem kudarcot vallott, az csak azért történt, mert az angol államférfiak és újságírók egy része számomra valósággal megrendítő ellenséges érzelemmel viseltetik irántunk, s nem titkolják el, hogy egyetlen céljuk – előttünk ismeretlen okokból –, hogy az első adandó alkalommal ismét harcba induljanak Németország ellen. Minél kevesebb tárgyi okuk van ezeknek a férfiaknak kezdeményezésük alátámasztására, annál inkább igyekeznek üres frázisokkal és állításokkal cselekvésük számára indító okokat hamisítani. Ma is hiszek azonban abban, hogy Európában és a világon csak akkor jöhet létre igazi megbékélés, ha Németország és Anglia megértik egymást.

– Végül megkíséreltem, hogy Németországnak Szovjet-Oroszországgal való kapcsolatait is barátságos alapokra helyezzem. Hála Sztálin hasonló gondolatmenetének, ez is sikerült.

– Így tehát végeredményben a versailles-i szerződésnek általam véghez vitt revíziója nem teremtett zűrzavart Európában, hanem ellenkezőleg, megteremtette az előfeltételeket a tisztultabb, állandóbb és mindenekfölött elviselhetőbb viszonyok számára.

– Csak az ellenezheti ezt az eljárást, aki gyűlöli a rendezett európai viszonyokat, és a zűrzavart kívánja.

– Uralomra jutásom előtt Közép-Európa – és nemcsak Németország, hanem a környező államok is – a munkanélküliség vigasztalan nyomorúságába süllyedt. Az életszínvonal lesüllyedt, aminek következménye szükség és nyomorúság volt. A kritizáló idegen államférfiak közül senki sem vitathatja, hogy nemcsak a régi birodalom területén, hanem valamennyi azóta a birodalommal egyesült területen is sikerült ezeket a bomlási tüneteket megszüntetni. Ezzel bebizonyult, hogy ez a közép-európai élettér csak összefogva életképes, és az, aki szét akarná választani, a népek milliói ellen követ el gaztettet. Hogy ezt a gaztettet megszüntettem, az nem szószegés, hanem az én büszkeségem, az én becsületem s nagy történelmi teljesítmény.

– Sem a német nép, sem én nem tettünk esküt a versailles-i szerződés mellett, hanem én csupán a népemnek és azoknak a boldogulására esküdtem fel, akiket a sors a mi életterünkbe helyezett, és ezáltal a magunk boldogulásával megbonthatatlanul egybefűzött. Egyetlen törekvésem, hogy valamennyiüknek biztosítsam létét és ezzel az életét. Ami engem illet, teljesen hidegen hagy és nem is egyeztethető össze a történelemmel az a kísérlet, hogy ezt az én eljárásomat valamely nemzetközi álítélőszékről bírálat tárgyává teszik. Egyébiránt én korábban a revízió minden egyes aktusánál megkíséreltem, hogy tárgyalások útján érjem el és biztosítsam azt, ami feltétlen szükséges. Ez sok esetben sikerült is. Sajnos azonban más esetekben tárgyalási készségemet gyöngeségnek magyarázták, s ezért elutasították. Tulajdonképpen ilyen tapasztalatnak az embert a szó szoros értelmében el kellene riasztania attól, hogy egyáltalán még ésszerű és mérsékelt indítványokat terjesszen elő. Ezekben a napokban is olvastam már bizonyos újságokban, hogy minden kísérlet egyfelől Németország és másfelől Anglia és Franciaország viszonyának békés rendezésére kizárt dolog, s ilyen irányú indítvány csak azt bizonyítja, hogy aggodalommal szemem előtt lebeg Németország összeomlása, és éppen ezért az indítványokat csupán gyávaságból vagy rossz lelkiismeretből teszem. Ha most már ennek ellenére kifejtem elgondolásaimat evvel a problémával kapcsolatban, akkor magamra vállalom azt is, hogy ezeknek az embereknek a szemében gyávának vagy olyannak tűnjek fel, aki kétségbeesett. Tekintélyem elég nagy ahhoz, hogy megengedjem magamnak ezt. Mert mindenesetre természetesen a dolgok későbbi alakulása bizonyítja be azt, hogy a most következő elgondolásaimat valóban félelemből vagy kétségbeesésből fejtem-e ki. Legfeljebb sajnálom ma, hogy azok, akik vérszomjasságuk folytán nem telnek be a háború látásával, sajnos nem ott vannak, ahol tényleg a harc folyik, és ezelőtt sem voltak ott, ahol lövöldözés volt. Azonban még más okból is úgy vélem, hogy szólásra emelkedhetek itt.

– Hitem szerint azoknak a nevében szabad szólnom és válaszolnom, akiknek az a feladat jutott, hogy eleven anyagot szolgáltassanak a háborús irányítók szellemi elfoglaltsága számára. Egész tüneményesen hat, ha egy államférfi vagy újságíró szólásra emelkedik, és a demokrácia vagy valami más hasonló nevében annak a szükségességét hirdeti izzó szavakkal, hogy egy más országban félre kell tenni az útból egy rendszert. Ezeknek a dicső szónoklatoknak a gyakorlatba való átvitele azután természetesen egészen másként fest. Hat hétig – ugyan mit – tizennégy napig tartó fegyverropogás, és a háborús propagandista urak gyorsan más felfogásra jutnak. Mindig szükségszerű világpolitikai történésről beszélnek, azonban nincs tudomásuk a dolgok katonai lefolyásáról.

(Folytatjuk)