Hitler és Amerika big businesse (avagy: mi történt az IMF 1945-ös megalakulása előtt?)
2012. január 30. 18:40:32

David C. Korten „Tőkés társaságok világuralma” (When Corporations Rule the World”) című klasszikus alapművében világossá teszi, hogy a tőkés társaságok a nemzeti érdek felett mozognak szüntelen, s mozgás irányukat kizárólag a profit határozza meg: „Egy multinacionális vállalat többféle nemzeti identitást vesz fel…az alapirányzat azonban a transznacionalizmus felé mutat…”

Ha a T. Olvasó meg akarja érteni a transznacionalizmus mozgatórugóit, valódi hátterét, s végrehajtó szervezetét, két dolgot tegyen: nézze meg többször is Michael Moore „Világkormány” című filmjét és olvassa gyakran Drábik János műveit.

A II. világháború utáni nürnbergi perben és Washingtonban a Szenátus "Kilgore Bizottságának" meghallgatásain derült ki igazán: milyen segítséget adott az amerikai pénz elit, a Wall Street a hitleri Németországnak 1933 előtt és után. A tények megmutatták milyen mértékben kerekedtek felül a magántőke üzleti érdekei az amerikaiak hazafias és szövetségesi kötelezettségein, az állam hirdetett elvein és erkölcsi normáin; miként kapott politikai támogatást is a Big Business együttműködése a nemzeti szocializmussal; hogyan tervezték és alapították meg a pénzügyi tranzakciók fedezésére, az amerikai tőkebevonás zavartalan lebonyolítására -Hjalmar Schacht birodalmi bankelnök és Owen Young (General Electric) ötlete nyomán - 1930-ben a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankját (Bank for International Settlements: BIS).

Rotschild, Rockefeller, Morgan

A BIS legnagyobb részvénypakettje a Bank of Englandé volt, amelynek főrészvényese a Rotschild ház, a brit szabadkőműves Round Table csoportok pénzügyeinek ellenőrzője a mai napig. ( További tulajdonosok a BIS-ben: a Morgan érdekeltséghez tartozó First National Bank of New York, a német Reichsbank, valamint Nagy-Britannia, Belgium, Olaszország és Franciaország központi bankjai.)

A nemzetközi bankárok és vállalat tulajdonosok az 1933-as választások idején csaknem 3 millió birodalmi márkát költöttek a náci párt finanszírozására. Előtte a Dillon Read, Harris Forbes és aNational City Company bankházak kölcsöneiből hozták létre a gazdag német kartellrendszert, benne a meghatározó I. G. Farben und Vereinigte Stahlwerkevegyi és acélipari kombinátot (1926), amely - egyebek között - a német fegyveres erők robbanószereinek 95 százalékát állította elő a II. világháborúban.

Az amerikai magántőke - köztük a kiemelkedő zsidó bankházak - támogatása nélkül a német hadiipar lényegesen lassabban épült volna ki.

Németország pl. 1934-ben csak 300 ezer tonna kőolajat termelt és kevesebb mint 300 ezer tonna benzint. Tíz évvel később a Rockefeller csoport érdekkörébe tartozó Standard Oil (S.O.) szabadalmának felhasználásával az I.G. Farben már 6.5 millió tonna nyersolajat állított elő, amelyből 5,5 millió tonna a Standard Oil szabadalmával gyártott szintetikus olaj volt. A Standard Oil amerikai kutatórészlege végezte el a szintetikus gumi előállításának alapkutatásait, amely kifejezetten német hadiipari célokat szolgált, mert a hatalmas gépjármű park gumiabroncsaihoz kevés volt már a hagyományos alapanyag: a kaucsuk. 1938 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy kevés lesz a repülőgépmotorok működéséhez szükséges ólom tetra-etil. Ezért Göring javaslatára az I.G.Farben az S.O.-hoz fordult segítségért, amely londoni leányvállalatával habozás nélkül szállította a megrendelést 20 millió dollár értékben. Amikor 1939 nyarán ismét előállt a tetra-etil hiány, London ismét feltételek nélkül szállított 15 millió dollár értékben, aminek következtében az Angliából érkezett olajjal feltöltött repülőgépek szállhattak fel Anglia bombázására. De az üzlet, - az üzlet! Az S.O. és a Texaco szinte az egész világháború alatt szállította a harckocsi motorokhoz szükséges Brightstock nevű olajszármazékot, amit a karibi szigeteken raktároztak, s tankhajókban vittek panamai zászló alatt. A német tengeralattjáró flottát dízel üzemanyaggal látták el, melyet a Kanári szigeteken , és más spanyol kikötőkben töltöttek át, de ha a szükség úgy hozta, néha a nyílt tengeren közvetlenül is megtankolták a tengeralattjárókat.

Paul és Max Warburg

Az I. G. Farben igazgató tanácsában és felügyelő bizottságában ismert amerikai üzletemberek ültek, így például Roosevelt elnök üzlettársa Walter Teagle a Standard Oil éléről, , Paul Warburg, a központi magánbank: a FED megalapítója a Kuhn, Loeb Companytól és testvéreMax Warburg, továbbá Edsel B. Ford, a Ford Motor Companytól és C.E. Mitchell bankár. Ez a világcég Schachton és Hessen keresztül többnyire a Dresdner Bank útján 400 ezer márkát adott Hitlernek és pártjának az 1933-as választásokon, majd ezt követően döntő súllyal vett részt a náci Németország felfegyverkezésében. A Rockefeller csoport leányvállalata révén egészen 1944-ig közreműködött a szintetikus benzin előállításában .(A Rockefeller pénzügyi és korporációs birodalom a Rothschild házból nőtt ki, az garantálta növekedését és állt megannyi elágazása mögött, végig szemmel tartva németországi behatolását és - a Rothschildok tulajdonában lévő nagy német hírügynökségek útján - a közvélemény formálását.)

Max Warburg (1867-1946) a császári Németországban nemcsak vezető frankfurti bankár volt, de a német titkosszolgálat irányítója is, továbbá tanácsadója Hitler gazdasági-pénzügyi helyettesének: Hjalmar Schacht német gazdasági miniszternek és birodalmi bankelnöknek. Amikor 1933-ban Hitler aláírja Hajmar Schacht kinevezését a Reischbank élére, egyúttal aláírja Warburg kinevezését is az elnökségi tagok sorába. Noha 1938-ban elhagyja Németországot, egy barátja (Rudolf Brickmann) vezeti tovább a hamburgi Warburg Bankot, amit a háború után visszaadnak neki. Hitler olyannyira kedveli, hogy amikor 1941-ben néhány hétre felfüggesztették állásából a Németországban maradt Otto Warburg zsidó rákkutatót, Hitler személyes közbenjárására visszahelyezték. Marietta Warburg zsidó létére a háború alatt végig Hamburgban maradt, s viszonylagos jólétben élt náci ellenes férjével együtt. (Max Warburg Amerikából tovább segítette az aktív gazdasági-pénzügyi együttműködést a multinacionális vállalatok fejlesztésében, ami azzal kezdődött 1926-ban, hogy nélküle nem jöhetett volna létre a legnagyobb vállalat: az I.G.Farben.)

A Wall Street bankárai által fizetett német kartellek pénzelték Hitlert és a nemzeti szocialista pártot; az amerikai cégek németországi leányvállalatai rendszeres pénzadományokkal támogatták az SA és az SSalakulatait, így Henry Ford 1922-ben, az I.G. Farben és aGeneral Electric 1933 -ban, akárcsak később a Standard Oil of New Yersey és az International Telephone and Telegraph Company (I.T.T.). A folyósított összegek útja egészen 1944-ig nyomon kísérhető; Hitler fegyverkezési programja amerikai haszonhúzóinak profitja ma már1942-ig ismert. A németországi General Electric 60 ezer márkát adományozott Hitlernek, a cég igazgató tanácsában négy amerikai igazgató volt (Baldwin, Swope, Minor és Clark) és a vállalat 30 százalékát az U.S. General Electric birtokolta, a tényleges amerikai irányítás mindvégig Gerard Swope (a roosevelti New Deal kidolgozója Owen Younggal, a Federal Reserve Bank of New York kulcsemberével) és Clark Minor (az International General Electric egyik vezetője) nevéhez fűződik.

Ennek ellenére 1945-ben csak az A.E.G. német származású igazgatóit állították Nürnbergben bíróság elé, az amerikaiakat nem. A nagyhatalmú amerikai bankár dinasztiák nem egy tagjából idővel politikus lett, befolyásukat arra használták, hogy álcázzák a háború idején folytatott együttműködést - ahogy erre Drábik is rámutat -, s ebből a célból a világháború befejezése után elhelyezték embereiket a Németországot felügyelő Amerikai Ellenőrzési Bizottságban.

Az A.E.G. – amely együttműködött Hitler jelentős támogatójával, a Krupp Művekkel -, olyan szabadalmak felett is rendelkezett, amelyek használata nem volt megengedett az Egyesült Államokban, holott kifejlesztésükben amerikai vállalatok is részt vettek. 1939-ben a német elektronikai ipar néhány korporáció tulajdonába került egy nemzetközi kartell keretében. Ennek részvénytöbbségét két nagy amerikai korporáció birtokolta. A kartellhez tartozó német gyárakat a II. világháború során nem bombázták. (Az amerikai érdekeltségű üzemeket csak véletlenül találta el egy-egy bomba – amint ezt egy szakértői bizottság megállapította 1947-ben John K. Galbraith, George Ball és Paul Nitze vezetésével – ezzel szemben földig rombolták a Brown Boverit Mannheimben és a Siemensstadtot Berlinben.)

A Harriman fivérek és Prescott Bush

Sokat fektettek Hitlerbe más multinacionális óriások is, hatalmas nyereségre tettek szert, de a világháború utáni felelősségre vonást rendre megúszták.

A Deutsche-Amerikanische Petroleum A.G. (DAPAG) a Standard Oil németországi leányvállalata 94 százalékban a Standard Oil tulajdona volt. Igazgatója: Karl Lindemann, a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara német elnöke, aki egyúttal igazgatósági tagja volt számos banknak, köztük a Dresdner Banknak és a Deutsche Reichsbanknak. A Standard Oil bizalmi emberekkel rendelkezett a náci Mémetország felső köreiben, így például a Keppler-körben és Himmler Baráti Körében is.

A Morgan csoport által ellenőrzött bankok és nagyvállalatok a XX. Században mindig nagy profitot húzva vettek részt a háborús és forradalmi események befolyásolásában, akárcsak az Egyesült Államok politikájának irányításában. Az I.T.T. német leányvállalatán keresztül előbb 1930-ban majd a II. világháború idején pénzösszegeket folyósított Heinrich Himmlernek. Az I.T.T igazgatója: Sosthenes Behn 1933 augusztusában találkozott először Hitlerrel, ekkor szerzett jelentős részesedést a német hadiiparban, különösen a repülőgépgyártásban.

A Wall Street pénzügyi köreinek befektetéseiből származó profit az amerikai anyavállalatokhoz került, s abból bőségesen jutott a nemzetközi magánhatalom üzleteiről tudó, ám azok felett szemet hunyó korrupt amerikai politikusoknak is. Németországban kialakult a sokrétű amerikai kapcsolatokkal rendelkező új gazdasági-pénzügyi tulajdonosi kör, amely rendezvényein egyre gyakrabban megjelentek Hitler helyettesei: Hjalmar Schacht és Rudolf Hess.

Fritz Thyssen német iparmágnás, Hitler egyik legnagyobb finanszírozója („I paid Hitler” címmel írt könyvet) egy bankot hozott létre New Yorkban a W.A. Harriman and Co. manhattani központja részeként Union Banking Corporationnévvel, míg Averell Harriman Berlinben állította fel a W.A. Harriman and Co. Német kirendeltségét George Walker vezetésével.. A Thyssen féle náci vállalkozás New York-i részlegének elnöke az idősebb George Bush apja: Prescott Sheldon Bush volt, 11 évig az USA szenátora, a családi vagyon megalapozója. . 1942-ben az amerikai kormány jelentése megállapította, hogy a Bush irányította bank szorosan összefonódott a Vereinigte Stahlwerkevel, a Fritz Thyssen vezette Egyesült Acélművekkel, amely a hitleri Németország öntött vas termelésének 50 százalékát, hengerelt vas-és acélárújának több mint 40 százalékát, horgonyzott lemezeinek 39 százalékát, a csövek és vezetékek 45 százalékát, a drótárúk 22 százalékát és a robbanóanyagok 35 százalékát állította elő.

Fritz Thyssen üzlettársa, a Német Egyesült Acélművek társtulajdonosaFriedrich FlickHarrimann üzlettársaként pénzelte a nemzeti szocialistákat, azSS-t és az SA-t, 1938-ban kiérdemelte a Wehrwirthschaftsführer (hadiipari vezér) kitüntető címet, mert oly nagy érdemeket szerzett a Harmadik Birodalom fegyverkezésében. (W. Avarell Harriman a vasútmágnás Edward Henry Harriman két fia – a másik E. Roland Harriman - közül a tehetségesebb, aki fényes politikai karriert fut be: 1933-ban már Roosevelt elnök környezetében dolgozott, majd szovjet nagykövetMoszkvában , aki a törvényes tiltás ellenére már a húszas években támogatta a Szovjetúnió pénzügyi és diplomáciai kibontakozását és vezető beosztást vállalt az első szovjet kereskedelmi bankban: a Ruskombankban.)

Samuel Pryor, „a halál kufára” az Union Banking Corporatio és az American Ship and Commerce Corporatio alapító igazgatója, a Remington Arms nevű hadiipari cég irányító testületének elnöke a Bush család szoros partnereként vett részt a náci párt pénzügyi és kereskedelmi kapcsolataiban. A németországi privát fegyveres csoportok csaknem teljes egészében amerikai kézifegyverekkel (pl. Thomson géppisztolyokkal) voltak ellátva, melyek az USA-ból Antwerpen érintésével a hatóságok kikerülésével érkeztek Németországba.

A Hamburg-America Line (HAPAG) náci felügyelet alatt egyesült az észak-német LLoyd vállalattal, majd fuzionáltak Prescott Bush American Ship and Commers cégével. Így jött létre a ma is létező Hapag-Lloyd. A cég New-York-i irodájába zavartalanul áramlottak a náci propaganda anyagok, s ez a szállítmányozási és hajózási cég támogatta a nácibarát amerikai újságokat.

Allen és John Fuster Dulles

A Sröder bankárcsalád is kulcsszerepet kapott Harriman és P. Bush náci támogató tevékenységében: az utóbbiak két jogásszal tartották a kapcsolatot, az egyik Allen Dulles volt, a CIA későbbi igazgatója, a másik fivére: John Foster Dulles, aki Eisenhower elnök külügyminisztere lett. John Foster Dullesnek kiemelkedő szerepe volt a német vállalatok adósságának átütemezésében. Rudolf von Sröder báró alelnöke és igazgatója a Hamburg-Amerika Line szállítmányozási és hajózási óriáscégnek. Max Warburg harmadik testvére: Felix Warburg - aki Jacob Schiff lányát vette feleségül és a Kuhn and Loeb cég irányítója volt, - pedig gondoskodott arról, hogy New Yorkban végrehajtsák a Hitler finanszírozásával kapcsolatos tervet.

A General Motors (GM) német leányvállalatánál, azOpelnél gyártotta a katonai teherautókat, az 1935-ben megépült brandenburgi gyár Európa legmodernebb járműüzeme volt a legfejlettebb amerikai technológiával. Hitler a párt legmagasabb, külföldinek adható kitüntetését: a Sas-rendet adományozta a GM alelnökének: James D. Mooneynek. A GM a háború alatt több mint százezer teherautót adott el. Az Opel másik, rosselsheimi gyára pedig repülőgép motorokat kezdett gyártani Göring kérésére.

Henry Ford 1930-ban tette le kölni gyárának alapkövét, nyolchengeres motorjait adta el a német terepjárókba; 1939-ben Hitler születésnapján 30 ezer birodalmi márkát utalt át az egyik alapítványnak. Később gyártott repülőt, tankot, mindenféle járművet. Ha munkaerőhiány volt, kényszermunkásokat foglalkoztatott. Megkapta a vezértől a Sas rendet. S noha Köln városát a szövetségesek már 1942-ben majd teljesen lebombázták, Ford gyára csak 1944-ben kapott néhány jelentéktelen találatot, amiért 1965-ben 1.5 millió dolláros kártérítés járt.

1937 nyarán az International Business Machines (IBM) vezérét: Thomas Watsont a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara berlini világkongresszusán elnökké választották. A Führer érkezésekor náci köszöntésre emelte karját, a sajtó előtt pedig elragadtatással beszélt Németország felemelkedésének útjáról. A cég német leányvállalatának: a DEHAMOG-nak a lyukkártyás gépein zajlott az 1939-es népszámlálás, ekkor vett nyilvántartásba mindenkit az SS Fajvédelmi Hivatala, így a zsidókat is. Az IBM-nek köszönhetően, Albert Speer fegyverkezési miniszter is bevezethette a hadiipari termelésben a gépesített jelentések rendszerét. A DEHAMOG Hollerith-kártyáin gyűjtötték össze a berlini SS központban a koncentrációs táborok fogolykártyáit, bejelölve azokon a foglyok foglalkozását is. (Több mint egymillió foglyot alkalmaztak kényszermunkásként.)

A II. világháború vége felé kb. öt és félszáz amerikai vállalatnak volt üzleti érdekeltsége Németországban, a később ismertté váltak között szerepelt például a Kodak, aCoca-Cola, az American Express és mások is. A háborúban építették az ellenség hadigépezetét, gátlástalanul közre működtek Hitler terveinek valóra váltásában, minden üzleti bőrt lehúztak, amit csak lehetett, (voltak, akik egyidejűleg a Szovjetúniót is támogatták), majd a kocka fordulása után részt vettek Németország lerombolásában, visszatértek ellenőrizni a német ipar és gazdaság helyreállítását, miközben végig nézhették a háborús bűnösök felelősségre vonását, lényegében anélkül, hogy hajuk szála meggörbült volna.

Az American Jewish Committee és a B’nai B’rith

A világháború befejezése után Eleanore Roosevelt, az elnök özvegye a következőket írta a New York Times 1945. szeptember 19-i számában: „Az üzleti összefonódások hazafiasságunkban és erkölcsi jóérzésünkben nagy károkat okoztak.”

A Hitlert hatalomra segítő tekintélyes zsidó üzletemberek szava sokáig elnyomta az itt-ott veszélyt jelezve aggódó zsidó közösségek hangját. 1933. március 27-én a Warburg Bankház akkori irányítója: Max Warburg (aki egyúttal Hjalmar Schacht birodalmi bankelnök főtanácsadója, az I. világháború idején a német titkosszolgálat feje, és testvére annak a Paul Warburgnak, aki a Rotschild –ház megbízásából kulcsszerepet játszott az amerikai központi bank, a FED létrehozásánál) azt nyilatkozta, hogy nem kell aggódni, mert Hitler kormányzata jó Németország számára: „A kormány szilárdan elkötelezte magát a társadalmi béke és a közrend fenntartásában és szilárd meggyőződésem, hogy ebben a vonatkozásban nincs ok semmiféle aggodalomra.” Két nappal később, fia: Erich Warburg táviratozott unokatestvérének, Frederick M. Warburgnak, a Harriman Vasúttársaság igazgatójának. Ebben arra kérte unokatestvérét, hogy minden befolyását vesse latba a náciellenes tevékenység és a barátságtalan propaganda, bizonyos nagygyűlések leállítására Amerikában, különös tekintettel a sajtóra és a tömegtájékoztatási eszközökre. Válaszában Frederick azt közölte, hogy egyetlen felelősségteljes csoport sem sürgeti a bojkottot a német árúkkal szemben, kivéve néhány túlzottan aggodalmaskodó egyént.

1933. március 31-én az American Jewish Committee (az Amerikai Zsidó Bizottság), amely a Warburg család befolyása alatt álló társadalmi szervezet volt, valamint aB’nai B’rith, az 1843-ban New Yorkban alapított „A Szövetség fiai” jelentésű szervezet, amely a világ legnagyobb taglétszámú zsidó közössége, közzé tett egy nyilatkozatot arról, hogy nem támogatja a Németország elleni amerikai bojkott meghirdetését, s azt is javasolják, hogy ne kerüljön sor a jövőben további tömeggyűlésekre és hasonló propaganda módszerek, eszközök alkalmazására. A két legnagyobb szervezet ezt követően szigorúan tartotta magát ehhez az irányvonalhoz és nem támadta Hitlert. A Bush-Harriman pénzügyi és üzleti körök kiépített hálózatának érdekei így fonódtak össze bizonyos zsidó és cionista vezető szervezetekéivel. (1933. májusában, néhány hónappal Hitler hatalomra kerülése után Berlinben fontos megállapodás jött létre az Egyesült Államokkal: egy olyan 150 vállalatot tömörítő szindikátus jött létre, amelyet Averell Harriman unokatestvére irányított. Ez a szindikátus ellenőrizte a hitleri Németországból az Egyesült Államokba irányuló teljes exportot. A szerződést Max Warburg, John Foster Dulles és Kurt von Schröder írta alá.)

Az átörökített recept időtálló: hatalom- és pénzszerzés monopolhelyzet teremtésével és sokrétű piackontroll politikai befolyás útján. Ugyanezek a világcégek ma virágzó részesei a nemzetközi magántőke uralmának, titkos szervezeteik a globális elit hatékony végrehajtói a kis nemzetállamok felszámolása és újra gyarmatosítása érdekében.

Dr. Ilkei Csaba

(Bővebben a „Leleplező” c. folyóirat következő számában)