Száz évvel ezelőtt a cionizmus atyja, Herzl Tivadar (Theodor Herzl) nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy Palesztina adjon helyet a zsidók nemzeti otthonának. Írásaiban egyaránt jó lehetőségnek tartotta például Argentínát, de a nemzetközi politikai viszonyok átalakulása miatt előbb az akkor Egyiptom fennhatósága alá tartozó, a Sínai-félszigeten fekvő el-Áris, majd a kelet-afrikai Uganda mellett kardoskodott. A zsidó nemzeti mozgalmon belül később felvetődött Angola, a líbiai Kirenaika, Mezopotámia, sőt a távoli Ausztrália és Dél-Amerika egyes részei, valamint Oroszország, Ciprus és az Egyesült Államok is. 1912-ben minden készen állt arra, hogy megkezdődjön a zsidóknak a portugál gyarmatra, Angolába történő letelepítése, amikor a cionisták nem várt nehézséggel kerültek szembe: a források hiányával. 

1902 őszén a magyar származású Herzl Tivadar az álmok kapujában érezhette magát, amikor barátja, a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező, elsősorban humoristaként ismert drámaíró, Israel Zangwill közbenjárásának köszönhetően a londoni Whitehall falai között találkozhatott Joseph Chamberlain gyarmatügyi államtitkárral. Herzl a találkozás során végig azt érezte, hogy Chamberlain szimpatizál a cionistáknak a zsidó nemzeti otthon megteremtésére vonatkozó, régóta dédelgetett terveivel. 

A két politikus 1903-ban újra összefutott, röviddel azt követően, hogy Chamberlain visszatért a kelet-afrikai brit gyarmatokat érintő körútjáról. „Utazásom során kinéztem magának egy területet” – idézte Herzl feljegyzéseiben beszélgetőpartnere szavait. „És akkor azt mondtam magamnak: ez a föld dr. Herzlé lesz!” Herzl eleinte nem volt elragadtatva a hallottaktól, mégse utasította vissza csípőből a miniszter nagylelkű ajánlatát. Bizonyára az is ott motoszkálhatott a fejében, hogy a világ legnagyobb birodalma elismerte az általa vezetett, alig hat éve működő Cionista Világszervezetet, mint a zsidó nacionalizmus legfőbb letéteményesét, amelynek egy, a korona védelmét élvező földet ajánlott fel.

Herzl helyettesét bízta meg a tévesen Uganda-tervnek nevezett letelepítési program véglegesítésével. Nyár közepére készen is állt a nagy terv, amely kimondta, hogy a Brit-Kelet-Afrika területén egy, a zsidók számára juttatott autonóm telepet kell létrehozni. A szöveget David Lloyd George brit parlamenti képviselő, a későbbi liberális miniszterelnök öntötte végleges formába. Herzl a hatodik cionista kongresszuson, 1903. augusztus 23-án állt az egybegyűltek elé a régóta várt bejelentéssel, amit a feljegyzések szerint kitörő lelkesedéssel fogadtak a svájci Bázelbe sereglett cionista képviselők. Herzl azonban sietett leszögezni, hogy az afrikai „Új Palesztina” nem veheti át Cion helyét (a Cion szó először Sámuel próféta könyvében jelenik meg, mint Jeruzsálem egyik erődítményének a neve; Cion szimbolikusan nem csak Jeruzsálemet, hanem az egész országot jelenti a zsidók számára), a területet pedig bővíteni kell. 

A cionista bizottság először 1904 decemberében hajózott Kelet-Afrikába, amit Herzl már nem ért meg: a befolyásos politikus júniusban szívelégtelenség következtében elhunyt. A kiutazott bizottságnak lesújtó véleménye volt az ott látottakról, különösen a letelepítésre kiszemelt nyugat-kenyai Guas Ngishu-fennsík keltett rossz benyomást. A fennsík enyhe, mérsékelt klímája bár ideális lett volna az európai telepeseknek, azonban a küldöttek úgy találták, hogy a vidék tele van oroszlánokkal és más veszélyes vadállatokkal, nem is beszélve az itt élő maszájokról, akik egyáltalán nem örültek a nagyszámú európai telepes érkezéséről szóló híreknek. Zangwill ugyan a hetedik cionista kongresszuson még egyszer védelmébe vette az Uganda-tervet, a képviselők nagy része hevesen tiltakozott. 

A sértett ember benyomását keltő Zangwill kenyértörésre vitte a dolgot, és egy rivális zsidó szervezetet gründolt magának (Jewish Territorial Organization, ITO). Zangwill úgy látta, hogy a nemzetközi zsidó mozgalom egyszerűen semmibe vette Őfelsége kormányának nagylelkű ajánlatát, ő maga pedig elutasította Herzl univerzalista zsidó nacionalizmusát. A politikus arról is meg volt győződve, hogy az oszmánok irányítása alatt álló Palesztina arab népei leküzdhetetlen akadályokat gördítenek a cionisták útjába, s újra kiállt a kelet-afrikai tervek mellett, de felvetette Ausztráliát, Irakot és Mezopotámiát is mint lehetséges helyszíneket a zsidó haza megteremtésére. 

Zangwill fáradhatatlan agitációja termékeny talajra hullt a territorialisták körében. John Norton-Griffiths például egyenesen rajongott az ötletért. A búr háborús veterán, mérnök végzettségű Norton-Griffiths imperialista tervéhez gyűjtött muníciót, amelynek első lépése egy, a kontinens nagy részét lefedő vasútépítési projekt megvalósítása lett volna. Norton-Griffiths arról próbálta meggyőzni az ITO képviselőit, hogy a zsidók letelepítésének legalkalmasabb helyszíne a nyugat-afrikai portugál gyarmat, Angola. Zangwill igyekezett hűteni a kedélyeket, mondván, a gyarmaton élő négymillió fekete nem fogadná szívesen a terület újbóli kolonizálását. 

Portugál igen, zsidó nem 

Mikor már úgy látszott, a tárgyalásokat nem sikerül kimozdítani a holtpontról, a portugál mezőgazdasági minisztérium nevében egy oroszországi zsidó, bizonyos Wolf Terló levelet írt az ITO-nak. Terló ebben azzal kecsegtette a nemzetközi zsidó szervezetet, hogy az Angolában letelepedők 500 hektár adómentes földet kapnak, amihez állítólag a baloldali portugál képviselők és miniszterek a szavukat adták. Néhány levélváltás után az ITO delegációt küldött Lisszabonba egy orosz jogász, a Leninnel és Gorkijjal is jó kapcsolatokat ápoló Jacob Teitel vezetésével. Terló és Alfredo Bensaúde, az Instituto Superior Técnico alapító-igazgatója végül sikerrel vette rá a portugál törvényhozókat a zsidók nemzeti otthonának támogatására. A terv részletei mosolyt csaltak Teitel arcára: „Boldog lennék, ha életem utolsó éveit ennek az ügynek szentelhetném” – válaszolta újságírói kérdésekre, hozzátéve, hogy az elképzelés szerint akár öt-hatezer zsidó is letelepedhet Angola Benguela tartományának magasan fekvő részein. 

Az 1912. június 20-án megszövegezett, 159. számú törvény a zsidóknak juttatandó koncessziós jogokat sorolta fel. A törvénycikkely világosan jelezte, hogy a zsidó bevándorlástól Portugália az Angola feletti gyarmati hatalmának megerősítését várja, ellensúlyozva ezzel az ibériai ország kolóniáit felosztó titkos német-angol egyezmény homályos pontjait. A törvény egyik kezével adott, a másikkal viszont elvett volna: kimondta, hogy egyetlen „jótékony szervezetnek” – mint például az ITO – sem lehet „vallási karaktere”, s a portugál marad a kizárólagos nyelv az oktatásban. 

Zangwill és az ITO delegáltjai Bécsben tárgyalták meg a portugál javaslat számukra vállalhatatlan pontjait. Hosszas tanácskozás után a képviselők arra következtetésre jutottak, hogy a Lisszabon által felajánlott terv megakadályozná az autonóm zsidó telep létrehozását, ezért elutasították azt, fenntartva azonban a lehetőséget, hogy újra tárgyalóasztalhoz ülnek. Zangwill korának legismertebb tudós-felfedezőjét, a Royal Society köztiszteletben álló geológusát, John Walter Gregory-t kérte fel a Benguela-fennsíkra vezetett expedíció élére. Akinek neve, bár nem volt zsidó, szorosan összefonódott az ITO-val, ráadásul felesége és Zangwill házastársa, a híres szüfrazsett, Edith Ayrton unokatestvérek voltak. 

A Foreign Office nem akarta belekeverni a londoni kormányt a portugál gyarmati ügyekbe, de a helyzetet tovább bonyolította, hogy a brit külügy vitába keveredett a Brit Rabszolgaellenes Társasággal, amely a portugál gyarmatokon uralkodó embertelen munkakörülményekre hívta fel a figyelmet. Zangwill tudta, hogy Lisszabon rabszolgákat dolgoztat gyarmatain, de reményét fejezte ki, hogy a zsidók érkezésével sikerül megváltoztatni a gyakorlatot. 

Gregory és útitársa, Charles J. Martin 1912. augusztus 22-én kezdték meg utazásukat Angola belsejébe. Öt héten át utaztak 32 fős karavánjukkal vonaton, szekéren és gyalog. Gregory feljegyzéseiben leírja, hogy a területen bőségesen terem banán, narancs és kávé, nem beszélve az Európában is ismert zöldségekről, továbbá elegendő fa áll rendelkezésre az építkezésekhez és a tüzelőanyagokhoz, a fennsíkon pedig gyakorlatilag ismeretlenek a trópusi betegségek, így ott az „európaiak egészséges és megfelelő életet élhetnek”. 

Gregory feljegyzése a gyarmatosításra kiszemelt terület pontos határvonalait nem tartalmazta. Nem úgy az a bizalmas, a Nagy-Britanniába való visszaút során Zangwillnek címzett levél, amelyben a tudós részletesen szól terveiről: eszerint mintegy ötezer négyzetkilométernyi területet hasítanának ki, benne Bailundo városával illetve a Huambótól északnyugatra található Cutato-folyó völgyével. Zangwill 1912. október 22-én találkozott a Southamptonba érkező Gregory-vel és Martinnal. Látva azt, hogy a terv könnyedén kivitelezhető, azonnal táviratozott Leopold de Rothschildnak, akitől azt kérte, hogy támogassa anyagilag az Angolai Fejlesztési Társaság megalapítását. Zangwill – érzékelve a kontinens felett gyűlő viharfellegeket – azzal kampányolt, hogy a zsidó otthon megteremtése Európának is békét hozna, Rothschild azonban nem volt elájulva az ötlettől. 

Bensaúde, Zangwill és Gregory nem adták fel: 1913. június 29-én újra megcsillant a remény, amikor a portugál szenátus ismét napirendre vette a kérdést. A fejlesztési társaság felállításához szükséges várva várt források azonban nem érkeztek meg, ezzel Herzl évtizedes álma egyre messzebbre került. Az 159. számú törvény végszavazására végül nem került sor, Zangwill pedig kezdte elveszíteni a lába alól a talajt, minekután egyre több támogatója fordított neki hátat. „Úgy látszik, a zsidók továbbra is azt szeretnék, ha nem lenne földjük és hatalmuk” – írta csalódottan a politikus, aki még megélte a zsidó haza megteremtésére tett Balfour-nyilatkozat elfogadását.

(mult-kor.hu)