Hogyan találták fel a zsidó népet?

Izrael szándékosan elfelejti a történelmét

Egy izraeli történész felveti, hogy a diaszpóra nem a héberek Palesztinából való kiûzetésének volt a következménye, hanem a héberek térítésének Észak-Afrikában, Dél-Európában, és a Közel-Keleten.

írta: Schlomo Sand Shlomo Sand (* 1946 szeptember 1, Linz, Ausztria) Történészprofesszir Izraelben, Tel Avivban.

Minden izraeli tudja, hogy õ olyan zsidó népnek a közvetlen és kizárólagos leszármazottja, amely azóta létezett, mióta megkapta a Tórát a Sinai hegyén. Eszerint a mítosz szerint a zsidók megszöktek Egyiptomból és letelepedtek a ígéret földjén, ahol megalapították Dávid és Salamon dicsõséges királyságát, ami azután Júda és Izrael királyságaira hasadt. Két számûzetést tapasztaltak: az elsõ templom lerombolása után, a 6. században Krisztus elõtt, és a második templom lerombolása után, Kr.u. 70-ben.

A vándorlás kétezer éve hozta a zsidókat Jemenbe, Marokkóba, Spanyolországba, Németországba, Lengyelországba és mélyenOroszországba. De, a történet szerint, nekik mindig sikerült a szétszórt közösségeik közti vérkapcsolatokat megõrizniük. Egyedülállóságukat soha nem adták föl.

A 19. század végén a körülmények elkezdték támogatni a visszatérésüket az õsi szülõföldjükre. Ha nem lett volna a náci népirtás, több millió zsidó teljesítette volna 20 század álmát és újra benépesítenék Eretz Israelt, Izrael bibliai földjét. Palesztina, a szûzföld, eredeti lakóira várt, hogy jöjjenek vissza és ébresszék fel. Ez a terület mindig is a zsidóké volt és nem egy arab kisebbségé, melynek nem volt történelme és véletlenül érkezett meg oda. A háborúk melyekben a vándorló nép visszanyerte földjét igazságos volt; a helyi lakosság erõszakos ellenkezése bûnös volt.

A zsidó történelemnek ezt az értelmezését tehetséges, fantáziadús történészek fejlesztették ki, akik a zsidó és keresztény vallásos emlékeket tanulmányozták, hogy a zsidó népnek folytonos származást hozzanak létre. A judaizmus bõséges történetírása sok különbözõ megközelítést magába foglal.

De semelyik soha nem vonta kétségbe az alapokat, melyeket a 19. és korai 20. században alakítottak ki. Háttérbe szorították azokat a fölfedezéseket, melyek veszélyeztették az egyenesvonalú múlt képét. A nemzet követelése visszautasított bármilyen ellentmondást vagy eltérést az uralkodó történettõl. Egyetemi osztályok, amiket kizárólag a zsidó nép történelmének szenteltek, eltérõen attól a tanítástól amit ma Izraelben történelemként tanítanak, jelentõsen hozzájárultak ehhez a szelektív látásmódhoz. A vitának arról, hogy mi alkotja zsidóságot, nyilvánvaló jogi részei is vannak, de a történészek figyelmen kívül hagyták azt: az embereknek, akiket 2,000 évvel ezelõtt számûzetésbe erõltettek, bármilyen leszármazottja zsidó.

A múlt e hivatalos nyomozói nem csatlakoznak a vitához, amit 1980-as évek végétõl provokáltak az új történészek. A korlátozott számú ebben a nyilvános vitában levõ résztvevõ többsége másik ágakból jött, vagy nem tudományos körökbõl: szociológusok, orientalisták, a nyelvészek, földrajztudósok, politológusok, irodalomtudósok és régészek új perspektívákat fejlesztettek az zsidó és cionista múltról. A zsidó történelem osztályai védekezõek és konzervatívak maradtak és kapott ötletekre alapoztak. Amíg az elmúlt 60 évben fölötti a nemzeti történelemben kevés jelentõs fejlõdés volt (ez a helyzet valószínûleg nem változik rövid távon), azok a tények, amik felszínre kerültek, alapvetõ kérdésekkel állítják szembe bármelyik becsületes történészt.

A biblia történelmi szöveg? A 19. századi elsõ felébõl, az elsõ modern zsidó történészek, mint például Isaak Markus Jost, (1793-1860) és Leopold Zunz (1794-1886), nem gondolták ezt. Az Ószövetséget teológiai munkának tartották, ami az elsõ templom rombolása után visszatükrözi a zsidó vallásos közösségek hiteit. A század második felében Heinrich Graetz (1817-91) és a mások a bibliát egy nemzeti visszatekintéssé fejlesztették, Ábrahám utazását Kánaánba tették, az Egyiptomból való menekülést és Dávid és Salamon egyesült királyságát pedig hiteles nemzeti múlttá változtatták. Cionista történészek azután, állandó ismétléssel tették ezeket a bibliai "igazságokat" a nemzeti oktatás alapjává.

De az 1980-as évek folyamán földrengés rázta ezeket az alapító mítoszokat. A felfedezések, amiket az új régészet csinált, a Kr. elõtti 13. században kétségbe vontak egy nagy kivonulást. Mózes nem vezethette volna a hébereket Egyiptomból a ígéret földjére, mivel az utóbbi akkor egyiptomi terület volt . És semmi nyoma sincs sem rabszolgalázadásnak a fáraó birodalmában, vagy Kánaán idegen meghódításának.

Sem Dávid és Salamon nagyszerû királyságának sincs semmi nyoma. A legutóbbi felfedezések akkor két kicsi királyság létezését mutatják: Izrael, az erõteljesebb, és Júda, a jövõ Judeája. Júda népességét nem számûzték Kr.elõtt 600-ban, csak politikai és értelmiségi vezetõséget kényszerítették arra, hogy Babilonban telepedjen le. Ez a döntõ találkozás a perzsa vallással hozta meg a zsidó egyistenhitet

Azután ott van az Kr.u. 70-es számûzetés kérdése. Ezzel a fordulóponttal, a diaszpóra okával kapcsolatos igazi kutatás nem volt zsidó történelemben. Azon egyszerû okból mert a rómaiak soha nem számûztek semmilyen nemzetet bárhol a Földközi tenger keleti tengerpartján. A rabszolgává tett hadifoglyoktól eltekintve Judea népe tovább élt földjén még a második templom lerombolása után is. Néhány a 4. században áttért kereszténységre, amíg a többség a 7. századi arab hódítás alatt az iszlámra tért át.

A legtöbb cionista gondolkodó tudatában volt ennek: Yitzhak Ben Zvi, Izrael késõbbi elnöke, és David Ben Gurion, az elsõ miniszterelnöke, végül elfogadta azt, a nagy palesztin felkelés évében, 1929-ben. Mindkettõ többször kijelentette, hogy Palesztina parasztjai voltak az õsi Judea lakóinak a leszármazottjai (2).

De ha nem volt Kr.u. 70 után számûzés, honnan származnak a zsidók, akik az ókor óta benépesítik be a Földközi tenger környékét? A nemzeti történetírás porfelhõje meglepõ valóságot rejt el. A Maccabeus forradalomtól, a Kr. e. II. század-tól a Bar Kohba felkeléséig Kr.u. 200-ban a judaizmus volt a legaktívabban térítõ vallás. A Judeo-Görög Hasmoneusok erõszakosan konvertálták a déli Judea Idumeusait és Galilea Itureanjait, és õket Izrael népe részének tekintették. A judaizmus terjedt a Közel-Keleten keresztül és a Földközi tenger térség körül. Az Kr.u. 1. század látta a modern Kurdisztánban Adiabene zsidó királyságának felemelkedését, csak egy sok közül, akik áttértek.

Flavius Josephus írásai nem egyetlen bizonyítékai a zsidók térítõ buzgalmának. Horáciusz, Seneca, Juvenal és Tacitus római írók is féltek ettõl. A Misnah és a Talmud bátorította az áttérést, még akkor is, ha a talmudi hagyomány bölcsei a kereszténységtõl érkezõ nyomás miatt tartózkodóak voltak.

Bár a kereszténység korai 4. századi gyõzelme nem jelölte a zsidó terjeszkedés végét, ez visszaminõsítette a zsidó térítést a keresztény kultúrkör szélére. Az 5. század folyamán a modern Jemenben egy életerõs zsidó királyság emelkedett föl Himyarben, melynek leszármazottjai megõrizték a hitüket az iszlám hódításon keresztül mind a mai napig. Az arab krónikák jelentik a 7. század folyamán judaizált Berber törzsek a létezését; és a század végén a legendás zsidó királynõ, Dihya versengett az arabokkal az északnyugat-Afrikába való bemenetelért. Zsidó berberek részt vettek az ibériai félsziget hódításában és segítettek a zsidók és muszlimok között az egyedülálló vegyülékeket megalapítani, melyek az spanyol-arab kultúrát jellemezték.

A legjelentõsebb tömeges áttérés a 8. században történt a hatalmas kazár királyságban a Fekete és Kászpi tengerek között. A zsidóságnak a Kaukázusból a modern Ukrajnába való bõvítése sok közösséget jelentett, melyek közül sok visszavonult a 13. századi mongol invázió miatt Kelet-Európába. Ott a déli szláv földekrõl jövõ zsidókkal együtt többek között a mai modern Németország területén alakították ki a jiddis kultúra alapját (4).

Körülbelül 1960-ig a zsidó nép összetett eredetét a cionista történetírás többé-kevésbé vonakodva elismerte. De azután háttérbe szorítottak és végül kitörölték õket Izrael nyilvános emlékezetébõl. Az izraeli haderõ, amely 1967-ben elfoglalta Jeruzsálemet, úgy gondolta, hogy õk sokkal Dávid mitikus királyságának a közvetlen leszármazottai mint -ne adj Isten- Berber harcosokéi vagy Kazár lovasokéi. A zsidók azt állították, hogy õk olyan speciális etnikai csoport, mely visszatért Jeruzsálembe, fõvárosába, a számûzetés és vándorlás 2,000 éve után.

Errõl a monolitikus, lineáris épületrõl azt hitték, hogy mind a történelem mind a biológia támogatja azt. Az 1970-es évek óta állítólagosan tudományos kutatás, melyet Izraelben végeztek, megfeszülten arra törekedett, hogy megmutassa, hogy a világ zsidói genetikailag szoros kapcsolatban állnak egymással.

A népességek eredetével kapcsolatos kutatás most a molekuláris biológiában törvényes és népszerû kutatási tér, és a férfi Y kromoszómának kivételes helyet adtak a "kiválasztott nép" egyedülálló eredetének õrjöngõ keresésében. A probléma az, hogy ez a történelmi fantázia elérte, hogy megerõsítse Izrael állam azonosságának a politikáját. A judaizmus egy alapvetõen nemzetközpontú definíciója bátorítja az elkülönítést, amely elkülönít zsidókat, nem-zsidókat, arabokat, orosz bevándorlókat vagy külföldi munkásokat.

Hatvan évvel az alapítása után Izrael megtagadja, hogy elfogadja azt, hogy mint minden állam, saját állampolgárai javáért létezik. A népesség majdnem egynegyedének, akiket nem tartanak zsidóknak, ez törvényesen nem az államuk. Ugyanakkor, Izrael a zsidók szülõföldjeként bemutatja magát a világon keresztül, még akkor is, ha ezek nem régóta üldözött menekültek, hanem más országok teljes és egyenjogú állampolgárai.

Egy globális etnokrácia segítségül hívja az örökkévaló nemzet mítoszát, amit helyreállítottak az õsei földjén hogy belsõ diszkriminációt igazoljon a saját állampolgárai ellen. Továbbra is nehéz lesz elképzelni egy új zsidó történelmet, amíg a cionizmus prizmája továbbra is mindent egy etnocentrikus spektrumba tör darabokra. De a zsidók világszerte mindig hajlottak arra, hogy térítéssel alakítsanak vallásos közösségeket; róluk nem tudják azt mondani, hogy azonos nemzet tagjai, ami egyedülálló és közös eredetû, és csak 20 évszázad vándorlása miatt vannak különféle helyeken.

A történetírás fejlesztése és a modernség evolúciója a nemzeti állam kitalálásának a következményei voltak, amik a 19. és 20. század folyamán több millió embert foglalkoztattak. Az új évezred látja, hogy ezek az álmok töredezni kezdenek.

És egyre több tudós elemezi, boncolja és építi le a nagy nemzeti történeteket, különösen a közös eredetnek a mítoszát, ami annyira kedves a múlt krónikaíróinak.

• Zsidó kommunisták
• Zsidók a magyar közéletben
• Magyarországi zsidó személyiségek
• A zsidóság Magyarországon
• Zsidó személyiségek listája‎
• Holokauszt
• Zsidóság
• Zsidó családnevek