Hol poroszkál Kertész Ákos régebbi lába?2012. február 29. 06:00
Szalay László - Hunhír.info

Talányos kérdés. Ha az olvasó úgy véli, viccelek, téved. Kertész Ákosnak ugyanis tényleg van régebbi lába. Ő maga értekezett erről egyik szösszenetében…. De ne fussunk előre, mindennek eljön a maga ideje. A régebbi láb rejtélyes történetének is. 

2012. július 18-án tölti be 80. életévét Kertész Ákos Kossuth-(és egyéb)díjas író. Illendő hát, ha e jeles dátumig terjedő fél év alatt olykor-olykor Kertész-félórákat tartunk - gondoltam magamban még az óév alkonyán, s december óta olvasom - mit olvasom, habzsolom! - a genetikai okfejtéséről elhíresült író könyveit. Mert ugye csak arról lehet beszélni, véleményt formálni, amit ismerünk. Bújom hát a termékeny író munkáit (minden napra jut néhány oldal), mert az elkövetkező hónapokban egy-egy opuszról Kertész-félórát szeretnék tartani.

A mai Kertész-félóra tárgya a szerző 2009-ben megjelent kötete, amely - 1998 és 2009 között megjelent - rövid publicisztikai írások dús füzére. A könyv címe: Égszakadás, földindulás. Alcíme: Napló, miniatúrák. Megjelentette a Kiss József Könyvkiadó. A könyv terjedelme: 283 oldal.

Kérdés persze, miért éppen a publicista Kertész Ákossal kezdem a beharangozott félórákat? A válasz: kerestem-keresem a sokat citált genetikai okfejtés előzményeit. (Zárójelben jegyzem meg: a veszprémi érsek úr portálunkon is olvasható - egykori elődje, Mindszenty József hajlíthatatlanságát, megalkuvást nem ismerő szókimondását idéző - levele tévesen idézi Kertész Ákost. A Kossuth-(és egyéb)díjjal felékszerezett író ugyanis „alattvaló faj”-ról nem értekezett, a „faj” szót nem vetette papírra. A hiteles idézet: „A magyar genetikusan alattvaló.”). Tehát kerestem Kertész „genetikus” gondolatainak a forrásvidékét, s meg is találtam.

Lássunk néhány példát az említett könyvből. Kertész egyik szövegében Benjamin nevű kutyájáról ír, s rögvest az írás elején megtudjuk, hogy felesége - Éva - hajdanán nem kedvelte a melegszívű négylábúakat:

„Ha a járdán szembe jött vele egy palotapincsi, Éva képes volt átmenni a túloldali járdára. Közben mindig magyarázta, hogy ő nem utálja a kutyát, sőt - távolról - még szereti is, csak valami allergiás iszony, valami rémület él benne, erről nem tehet, ez fejlődési rendellenesség vagy genetikusan kódolt akármi, ezen nem lehet változtatni, ez olyan, mint a tériszony.” (i.m. 55-56. o.)

A kutyákkal kapcsolatos allergiás iszony tehát „genetikusan kódolt akármi” is lehet. Hogy még mi minden lehet „genetikusan kódolt”, arra szép példát találunk az alábbi idézetben: 

„A rendszerváltás perceiben gyorsan el kellett a zsidóknak dönteniük, hogy Magyarországon van-e zsidó etnikum vagy a zsidó csak vallás. A zsidók képviselői negyvenöt évvel a holokauszt után is féltek kimondani, hogy a zsidó egy nép. Azt mondták, Magyarországon nincs zsidó etnikum, csak vallás. Én megértem őket, ők nem értenek engem. Én negyvennégyben elfelejtettem félni. Én a büdös életben sose voltam zsidó vallású, mégis rám varrták a sárga csillagot, gettóba akartak hajtani, vagonba tuszkolni, belökni a gázba, a Dunába akartak lőni: ki akartak irtani. (Az más lapra tartozik, hogy nem hagytam magam.) Ha pedig így volt, akkor én vagyok egymagam a magyarországi zsidó etnikum.

Nem mintha szégyellném. Én egy ötezer éves kultúra örököse vagyok. Az én népem minimum ezer éve, a diaszpórában, már írástudó, de még a földműves, a suszter, az ács meg a szabó is. Minden zsidó férfi írástudó kellett legyen, csak így gyakorolhatták a vallásukat. Én genetikusan értelmiségi vagyok, és nem vagyok hajlandó ezt se szégyellni, se sunyítani miatta. Viszont az én népem kétezer éven át nem fogott fegyvert, csak most, a Nagy Népirtás után, a zsidó haza, az Erec védelmében, és bebizonyította, hogy a világ legjobb katonája.” (i. m. 68-69. o.)

Kertész tehát „genetikusan értelmiségi”, mert népe - a zsidó nép - is az. Nem kommentálom a definíciót (ahogy „a világ legjobb katonája” kitüntető címet sem), mert Kertész-félórában ismereteket tálalunk, az olvasó majd értelmezi az értelmezendőket.

A fenti okfejtésnek van azonban folytatása is, ami kissé bonyolítja a helyes értelmezést. A szerző ugyanis azt fejtegeti, hogy a zsidó nép tagjaként több identitás is elfér benne (lehet, hogy éppen ettől „genetikusan értelmiségi”):

„Hogy lehet ez? Magyar is vagyok, zsidó is, roma is, néger is, francia is, szerb is meg albán is?… Igen! Micsoda baromság az, hogy az embernek csak egy identitása lehet -, és ha nekem két, három és még több identitásom is van?
Ki kényszeríthet választásra? Kinek van joga belepofázni a lelkembe?!” (i. m. 70. o.)

Ismeretlenül is szeretném megnyugtatni a szerzőt: nem akarok belepofázni a lelkébe. Csak azon tűnődöm, hogy én bizony nem vagyok zsidó, nem vagyok roma, nem vagyok néger, sem francia, szerb vagy albán - nékem csak egy darab identitás jutott az osztozkodáskor. A magyar. Ezért nem is kényszeríthet senki választásra (igaz, nem is vagyok „genetikusan értelmiségi”).

Ennyit vázlatosan a szerző „genetikai” tárgyú elmélkedéseiről. Lépjünk tovább, mert van még más csemege is a kertészi opuszban , még sok idézetet szeretnék megosztani az olvasóval.
Először is lássuk, miként vélekedik a magyarságról a nagyhírű szerző:

„A magyar nemzet, kivételesen csakugyan a nyelvében él. Éppen a finnugor különössége tette, hogy noha a honfoglaló törzsszövetségnek mindössze a vezértörzse, a megyer törzs volt finnugor, mégis az ő nyelvük vált általánossá. Nyelvünk furcsa, ezen a tájon hihetetlenül idegen hangzása, mint valami páncél ellenállt minden beolvadási kísérletnek, és könnyedén vészelt át több mint kétezer évet. És mindent magába szívott, asszimilált. Alapvető karakterét megőrizte, miközben olyan, hogy magyar etnikum már régen nem létezik. Csak magyar nyelv, szellem és kultúra.” (i. m. 134. o.)

A két utolsó mondatot tessék még egyszer figyelmesen elolvasni. Magyar etnikum már nem létezik - írja a „genetikusan értelmiségi” szerző. Csak magyar nyelv, szellem és kultúra van.

Elbizonytalanodtam, ezért elővettem az idegen szavak szótárát (Bakos Ferenc közismert kézikönyvének birtokomban lévő, 1999-es kiadású „változatlan lenyomatát”), s a 226. oldalon, a lap alján etnikumra leltem:

„Etnikum: gör 1. vmely néphez való tartozás sajátosságai, jegyei 2. történetileg kialakult, az összetartozás tudatával rendelkező nép v. népcsoport.”

Kertész szerint tehát a történetileg kialakult, az összetartozás tudatával rendelkező magyar nép - „már régen nem létezik”. Ezek szerint nekem nincs identitásom - hiszen előbb magyar identitásúnak neveztem magam -; kérdés persze, hogy az idézett kertészi állítás nem minősül-e - a szerző szavait kölcsönvéve - a lelkembe való belepofázásnak. De megígértem, hogy nem kommentálok. A fentiekhez csupán annyit tennék hozzá, hogy a magyarral ellentétben - idéztem a kertészi mű 68-69. oldalán olvasható okfejtést - zsidó etnikum, zsidó nép viszont létezik. Már. Vagy még. Mindegy.

Haladjunk tovább a könyvben, szemelgessünk másfajta finomságokat a multiidentitással bíró szerző szövegeiből.

Párizs - Kertész egyik kedves városa. Több írásában is fölbukkan a gall főváros. Az egyik történetben egy öreg zsidóasszonyról olvasunk, aki francia kórházban feküdt, utálta mindenki, de senki sem zsidózta le:

„A vénasszonyt minden ápolónő utálta. Mondták róla, hogy boszorkány, gonosz dög, a Sátán anyja, kiállhatatlan, undok vipera, csak egyet nem mondtak: vén, büdös lengyel zsidó. Pedig az volt. De ez valahogy senkinek sem jutott eszébe.” (i. m. 166-167. o.)

Miért idéztem ezt a néhány mondatot? Azért, mert Kertész érthetetlen módon zsidózik egy szaftosat. Azt írja ugyanis, hogy a vénasszony TÉNYLEG „vén, büdös lengyel zsidó” volt. S ez másnak nem jutott eszébe, neki – Kertésznek – viszont igen. Hogy a vén, lengyel zsidónak a szemfüles szerző által regisztrált, okadatolt büdössége minő egyedi jelleggel, sajátos és kivételes (hogy ne mondjam: „genetikus”) ismérvekkel bírt - arról sajnos semmit sem tudunk meg.

S most elérkeztünk a címbeli kérdéshez. Ama bizonyos régebbi lábhoz. Kertész egy újabb párizsi tárgyú írásában olvasom:

„Minden utcában építkezés vagy fölújítás, ám a St-Michel, a St-Germain, az Étoile vagy a La Défense, a Luxemburg-kert vagy a Montmartre változatlan, oda akárhányszor visszatérek, mindig megtalálom a régebbi lábam nyomát.” (i. m. 198. o.)

Kertész tehát a párizsi tágas terepen bolyongva mindig megleli régebbi lába nyomát. Volt tehát régebbi lába (ma már ezek szerint más lábat visel), csak azt nem tudjuk, hol van ez a régebbi láb. Mert a nyoma Párizsban maradt, ezt tudjuk (hiszen a szerző leírta), de vajon hol poroszkál az a fránya régebbi láb? Fontos kérdés ez, mert nemcsak Kertésznek, a lábnak is több identitása van. Ez a kertészi láb lábságának különös („genetikus”) ismertetőjele.

Lépjünk tovább. Obamától Magyarországig c. írásában a szerző arról beszél, hogy a romák felemelkedésének egyetlen útja a tanulás - akárcsak a négereké:

„A magyar romáknak is ez az egyetlen útjuk az integrálódáshoz. Itt mások a nehézségek, mint Amerikában. Itt ugyan a romák nem voltak rabszolgák, de Amerika sem volt feudál-fasiszta ország, Hitler utolsó szövetségese, a holokauszt bűnrészese, jóformán nemzeti karaktervonásként rasszista, mint a magyar.” (i. m. 234. o.)

Nemzeti karaktervonásunk tehát a rasszizmus. Mert ugye utolsó csatlós voltunk, az ún. „holocaust”-ban bűnrészes - ráadásul „feudál-fasiszta” - ország. Ez a szövegrészlet Kertész-félóránk egyik magaslati pontja.
A szerző a „Die Zeit” című németországi újságot osztrák lapként említi könyve 241. oldalán (lám-lám, még a „genetikusan értelmiségi” is tévedhet), majd ugyanezen az oldalon megnevezi államalapító Szent István királyunk mai örököseit: „A mai baloldal nyugatorientációjú, felzárkózó politikáját ő alapozta meg.” Ne feledjük, e sorok írásakor Szent István politikájának nemes lelkű folytatóját - a szentistváni alapozás után a felépítmény tervezőjét és kivitelezőjét - Gyurcsány Ferencnek hívták.

A könyv 248. oldalán ismét egy bölcs megállapítással ajándékoz meg minket a szerző: „Ha volt ebben a hazában igazi rendszerváltás, hát az őszirózsás forradalom az volt!”

Most új bekezdést kezdek, pedig az előző idézet folytatása következik. Azért kényszerülök erre a tipográfiai lépésre, mert az alábbiakban a kertészi opusz legragyogóbb gondolatmenetét olvashatjuk. Ez az előbb említett magaslati pontnál is magasabb. Úgy is mondhatnám, az alábbi sorok között ott poroszkál Kertész európai méretű lába (hogy a régebbi, vagy az újabb, nem tudom). Íme:

„Károlyi nem írta alá a trianoni békét, inkább lemondott; így bukott el az őszirózsás forradalom. A Tanácsköztársaság vörös hadserege fegyverrel próbálta megvédeni a határainkat. Egyedül Horthy, a kisstílű ázsiai butaság, a sárba fulladó maradiság bajnoka írta alá féktelen hatalomvágyában terrorista pribékjeivel a háta mögött a trianoni békét, hogy aztán másnap rinyáljon miatta az egész magyar revansista, új háborúra készülő, bosszút lihegő reakció. Hitler legtermészetesebb vazallusa, a legelső és a vesztett háború végórájáig kitartó, hűséges, utolsó csatlósa, Európa szégyene.” (i. m. 249-250. o.)

Ne merengjünk azon, hogy Károlyi Mihály miért mondott le, Kertész-félóránknak most nem tárgya az újszerű kertészi érvelés. Inkább arra figyeljünk, micsoda szédületes tempóban stemplizi Horthy Miklóst a szerző! Vegyük csak lajstromba a jelzőket! A kertészi paroxizmus Horthyt illető nyelvi tobzódásának csöndes, megértő szemlélése után vessünk egy pillantást arra, mit ír szerzőnk a kommünről (Tanácsköztársaságról). A vörös sereg fegyverrel próbálta megvédeni az ország történelmi határát. Kun Béla és „genetikusan értelmiségi” csapata - Horthyval ellentétben - nem „a kisstílű ázsiai butaság”, a sárral duzzasztott maradiság bajnoka. A kommünárokat „féktelen hatalomvágy” fűtötte? Dehogy! „Terrorista pribékek” álltak a „genetikusan értelmiségi” Kunok, Szamuelyk, Korvin Ottók mögött? Dehogy! Ez a csapat „Európa szégyene” volt? Dehogy!

Sokat tanultam ebből a könyvből. Végül arra is ráébredtem, miért nincs - miért nem lesz soha - régebbi lábam (illetve miért nincs újabb). Mert genetikusan így vagyok kódolva. S ezért talán azt sem tudom meg soha, hol, merre mászkál a régebbi kertészi láb.