Holovita: Bálint József viszontválasza Rennek Andrásnak - 3. rész
Bálint József és Rennek András vitájának előzményei:
A tanulmány korábbi részei itt olvashatók:
Írásomban Rennek András szó szerinti idézését így jelölöm: [RA:]
7. Höß beismerő vallomása, ennek hitelessége, Kardos Klára, Esther Grossmann
Rennek úr szerint Höß nem állt kényszer alatt, amikor a lengyel fogságban megírta feljegyzéseit. Továbbra is azon a véleményen van, hogy az angol kihallgatók kínzása nem befolyásolta Höß vallomását, merthogy csak vallatása elején kínozták. Úgy véli továbbá, hogy nem tudom, hogy Höß emlékiratai 1946 után születtek. Úgy gondolja továbbá, hogy az, hogy a lengyel fogságban leírt feljegyzéseiben Höß részletesen beszámol az angolok általi kínzásról, azt igazolja, hogy a följegyzések nem lettek manipulálva, mivel ezt eltüntették volna a lengyelek, ha kozmetikázni akarták volna a följegyzéseket.
Sajnálattal állapítom meg, hogy Rennek úr teljesen tájékozatlan a Höß-memoárok körüli anomáliákat illetően, vagy legalább is úgy tesz. Eszem ágában sem volt úgy beállítani, mintha Höß vallomása egyetlen egy dokumentum aláírásából állt volna. Már nem tudom hanyadszorra írom: Ha egy témát nem tárgyalok a legapróbb részleteket idézve, ez azért van, mert sem az összefoglalómban, sem a Rennek úrral folytatott vitában nem tartom szükségesnek a téma ilyen mélységű megtárgyalását, ezért ajánlom a vonatkozó szakirodalmat. Egy-egy téma részletes megtárgyalása is legalább száz oldalt tenne ki, és ilyen témából legalább 10 van. De ezek a részletes értekezések megtalálhatók az említett szakirodalomban.
Ha a lengyelek benne hagyták az angol kihallgatók által kikényszerített vallomásokat, ezt talán azért tették, hogy a feljegyzések hitelességét növeljék. Mivelhogy a kínzások ténye már 1946, a Nürbergi Perek óta ismert volt. Mennyire életszerű egyébként, hogy Höß a lengyelek fogságában mindenféle kényszertől mentes volt? Hiszen tudjuk, hogy a fuldokló a szalmaszálat is mentőcsónaknak véli. Lehet, hogy elhúzták előtte a megkegyelmezés mézesmadzagját. aztán amikor leírta a sok fantazmagóriát, fölakasztották. Nem tudom, tud-e róla Rennek úr továbbá;
„Ezeknek a ceruzával írt följegyzéseknek az eredetijét a mai napig nem vizsgálhatta meg független történész. Még Martin Broszat is, aki az emlékiratokat könyvként kiadta, csak a napló másolatát kapta kézhez. De még a másolatok alapján is fel kellett volna tűnnie egy lelkiismeretes kutatónak, hogy az állítólagos napló kézírása nem egyezik meg Hößnek (az aktákból és levelekből) ismert kézírásával.” (Jagschitz szakértői véleménye Honsik büntetőperében, 1992, Bécsi Tartományi Bíróság, AZ 20e Vr 14184, Hv 5720/90)
És mit tett a „lekiismeretes” Broszat, aki kiadta a följegyzéseket, és amelynek fordítása áll valószínűleg Rennek úr rendelkezésére? Kommentár és arcpirulás nélkül kihagyta az ellentmondásos és abszolút hiteltelen részeket, azaz manipulált a szavahihetőség érdekében. Érti, Rennek úr? Így juthatott el az Ön asztalára az 1 milliós szám Broszat közvetítésével.
Hogy milyen gyönge lábakon (bizonyítékok híján hamis vallomásokon) állt az egész mítosz 1944-45 óta, csak néhány példát idézek.
Dr. Konrad Morgen SS-bíró – aki a koncentrációs táborok személyzete fölött ítélkezett, ha azokat a foglyokkal szembeni kegyetlenkedésekkel vagy sikkasztással vádolták – nürnbergi kihallgatása során azt vallotta, a szelektálás után a gázkamrákba szánt foglyokat Monowitzba vitték, ahol tusolónak álcázott helységben az SS kinyitotta a gázcsapot. Könyörgöm, mi szükség volt erre a hamis vallomásra, ha lettek volna bedobónyílásos gázkamrák Birkenauban??? Nyilvánvaló, hogy dr. Morgen nem önként mondott ilyen badarságot. Valamivel rávehették. Tévedésről (hogy összekeverte volna Monowitzot Birkenauval) szó sem lehet, mert Monowitzot jól jellemzi.
 
Morgen vallomása Nürnbergben |
Lord Russel: „A horogkereszt rémtettei” c. könyve szerint Höß 1946 márciusi vallomásában a következő módon adja elő az elgázosításokat:
„Az átmeneti gázkamrák a birkenaui majorsági épületben voltak légmentesen záró ablakokkal és erős faajtókkal. (Kérjük, ne tessék nevetni! - B. J.) A falakban elhelyezett, különleges nyílásokon át egy-két Zyklon B gázt tartalmazó bádogdobozt dobtak be.
…
Ezután Höß ismertette azokat a tökéletesített módszereket, amelyeket 1942 végén vezettek be, amikor a négy hatalmas új krematórium közül kettő elkészült.
…
Az új tökéletesített gázkamrákban a gázcsapok kinyitása után fél órával üzembe helyezték az elektromos ventillátort, a hullákat lifttel a hamvasztó kemencékhez szállították.”
Szóval ez a fránya Höß egy büdös szót sem szól a krematóriumi bedobónyílásos gázkamrákról, sem leeresztő szerkezetekről. Nála töretlen az átmenet az ideiglenes gázkamrák és a gázcsapos fantazmagória között. Legalábbis Russel szerint.
Persze, ahogy Rennek urat ismerem, rögtön jön a forráskritikával, azaz, hogy a sok hazugságból eszkábáljunk össze valamit, amit onnantól fogva igaznak tartunk. Nem, Rennek úr! A sokféleképp előadott sztori csak egyet bizonyít: Nem voltak bedobónyílások sem az épület falában, sem annak tetején, nem voltak leeresztő nyílások, nem voltak gázcsapok, nem volt elgázosítás sem Auschwitzban, sem Birkenauban, sem Monowitzban, sem parasztházban. Hiszen ha bárhol is lett volna, bármilyen módon, a kihallgatók nem lettek volna rákényszerülve, hogy a sok badarságok kipréseljék a tettesekből, tanúkból, azok pedig maguktól nem mondtak volna olyanokat, főleg, hogy ott volt a valódi, hiteles, hamisítatlan gázkamra. A valós elgázosítás a csírájában fojtotta volna el az elgázosítás-legendákat. És a tényleges gázkamrának a fotóit vitték volna szét az egész világba.
Rennek úr vitatja, hogy tízezrek tanúskodtak hamisan a tusolófejekből kifolyó gázkamrák mellett. Továbbá hogy más mellett próbálok vitatkozni, mint amit eredetileg állítottam. És ez őt támasztja alá, még akkor is, ha a többi tanú hiteltelen.
Ehhez csak azt tudom mondani: a két állítás (Höß elsősége, illetve tízezer hamis tanú) nincs szoros összefüggésben egymással. Alább reagálok Höß elsőségére. A tízezres számot illetően pedig vagyok annyira engedékeny, hogy lehet, hogy csak ezrek vagy százak voltak, akik a fantazmagóriát valósként adták elő. Mindenesetre egy világot megvezettek. Dachaut illetően nem tudom, mire akar Rennek úr utalni. Talán arra, hogy mégiscsak voltak ott gázkamrák? Nos, evvel a logikával az én otthoni tusolómat is ki lehetne nevezni gázkamrának. Hiszen az is gázkamra, csak éppen még nem helyezték üzembe, mint ahogyan azt Dachauról állítják. Ez a vonat elment, Rennek úr. A sok kábítás, alaptalan hamis állítás után abszolút hiteltelen a régi hazugság újbóli fölmelegítése.
Renek úr kifogásolja, hogy nem tájékoztattam az olvasókat a Demjanjuk-per idejéről, illetve, hogy az Izraeli Legfelsőbb Bíróság volt az, amely szembeszállt a „rettegett cionista lobbival”.
Tartom annyira képzettnek olvasóimat, hogy képben legyenek, mikor volt a Demjanjuk-per. És nyilván avval is tisztában vannak az olvasók, hogy az izraeli Legfelsőbb Bíróság fölmentette. Sajnos a „rettegett cionista lobbit” ez nem hagyta nyugodni, folytatták meghurcolását, a piszkos munkát immár a német jogi gépezetre bízva. Amely gépezet a mindenki előtt KGB-hamisítványként leleplezett SS-igazolvány alapján ítélte el az öregurat. Akinek egyébként egyetlen bűne az volt, hogy évtizedekkel ezelőtt ukrán patrióta szervezet tagja volt az USA-ban. Ennyit megengedhet magának ma szemrebbenés nélkül a cionista lobbi. De ezt csak úgy mellékesen.
Rennek úr kifogásolja, hogy nem adtam forrásokat Kardos Klára vonatkozásában, illetve nem érti, hogy lehet az, hogy Kardos Klára nem látott gázkamrákat, de elhitte a tusolófejes mítoszt.
Még egyszer: írásom nem a tudományos dolgozatok mércéjével készült. Erre, mint a téma után érdeklődő, és egészen más foglalkozást űző laikusnak nincs időm. Mindamellett akit érdekel Kardos Klára, beüti a keresőbe és kész. Önéletrajzi írását az ötvenes években vetette papírra. Kiadására csak halála után került sor a budapesti Szent Gellért kiadónál, 2001-ben „Auschwitzi Napló” címen.
Az Ön által nem értett dolog igen egyszerű. Kardos Klára több hónapot töltött Auschwitzban (ebből 6 hetet kórházban). Ez idő alatt semmi jelét nem látta az elgázosításoknak. Pedig Birkenauban is volt. Kiszabadulása után elhitte a propagandát, és írásának papírra vetése idején elhitte a tusolófejekből kiömlő gáz meséjét. Semmi bedobónyílás, semmi leeresztő szerkezet. Az uralkodó legenda az ötvenes években a tusolófejes változat volt. A bedobónyílások később szorították ki azt. Ugyancsak nem tapasztalta az Ön által feltételezett fikciót, miszerint csak azokat gyógyították, akiknél a befektetést az SS érdemesnek találta. A könyv ismertetése német nyelven a VffG 2002/2 számában. Amúgy hogyan tudja Ön összeegyezetni a betegek szelektálásáról kitaláltakat avval, hogy Auschwitzban 1942. szeptember 10. és 1944. február 23. között dokumentáltan 11.246 foglyon hajtottak végre operációt? Nem furcsa megsemmisítő tábor egy kicsit, Rennek úr? (Henryk Swiebocki, "Widerstand", in: Auschwitz. Studien zur Geschichte des Konzentrations- und Vernichtungslagers = Ellenállás Auschwitzban. Tanulmányok a koncentrációs és megsemmisítő tábor történetéhez. Oswęcim 1999, 330. o.)
Ugyancsak nem tud Rennek úr Esther Grossmannról, és kapásból megkérdőjelezi hitelességét. Avval érvel, hogy ha Kardos Klárát és Esther Grossmannt nem gázosították el, az nem bizonyíték arra, hogy nem voltak elgázosítások.
Esther Grossmann nevét azért nem hallhatta Rennek, mert a „holokauszt-ipar” gondoskodik erről. A hölgy Izralben élt, németországi látogatása során nyilatkozott a Deutsche Wochenzeitung-nak 1979.2.7-én.
Az esetet Gerd Honsik is fölvette könyvébe (Freispruch für Hitler? Felmentés Hitlernek? 36 meg nem hallgatott tanú a gázkamrák ellen). A könyvért Honsik 6 éves börtönbüntetést kapott.
Természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy Esther Grossmann és Kardos Klára és a többi tanú vallomásai perdöntőek lennének. Üdítő kivételekről írtam. Bizonyítási eljárások során a bizonyítékok hierarchiájában a tanúvallomások a tárgyi bizonyítékok, szakértői vélemények és dokumentum bizonyítékok után az utolsó helyen állnak a rangsorban. A gond evvel az, hogy a holokauszt mellett elsősorban tanúvallomások, kicsikart beismerő vallomások, hamis vagy szándékosan félreértelmezett dokumentum-bizonyítékok, nulla tárgyi bizonyíték, hamis szakértői vélemények szólnak. Ellene komoly tárgyi és dokumentum bizonyítékok, szakértői vélemények szólnak, de nem hiányoznak a tanúvallomások sem. Az Ön által hozott hasonlat egyébként sántít. Nem arról van szó, hogy az illető hölgyek azt állították, hogy őket nem gázosították el, hanem hogy Auschwitz I-ben, Birkenauban és Buchenwaldban nem tapasztaltak vagy másképp fogalmazva nem volt tudomásuk elgázosításról. Amit ugye nem lehet elképzelni, hogy folyik az elgázosítás, és a táborlakók nem tudnak róla. De említhetem itt André Rogérie nevét, aki megbetegedett Buchenwaldban és munkaképtelennek nyilvánítottként került Auschwitzba. Rennek úr már sejti, nem azért, hogy elgázosítsák, hanem hogy meggyógyítsák. 1945-ben könyvet írt Vivre c’est vaincre = Életben maradni annyi, mint győzni címmel. Természetesen Rogérie-t nem egyedül, hanem egy betegszállítmány részeként vitték Auschwitzba. Öt hét alatt a kórházban súlya 3 kg-ot gyarapodik. Újabb hetek után meggyógyul. Amikor el kellene kezdenie dolgozni, lázas lesz. Ezt követi laboratóriumi vérvizsgálat, röntgen Birkenauban, mindez a gyógyítás érdekében.
Ha Rennek úr kifogásolta írásában, hogy Höß-t tartottam a bedobónyílások és tusolófejes gázbevezetések eredőjének, akkor igazat kell, hogy adjak neki. A történet Thomas Mann londoni éterbe sugárzott hazugságával kezdődik, a dolog szépséghibája, hogy erre akkor került sor (1940), amikor még a holokauszt-állítók szerint sem történtek elgázosítások. Onnantól fogva folyamatosan működött a suttogó propaganda a legképtelenebb kivégzési módokat tálalva. Höß annyiban tekinthető első számú forrásnak, hogy ő volt az a tettes, aki hihetően adta elő a történteket Nürnbergben. A náci vezetők mind elhitték a dolgot, és csak azt tudták rá mondani, ők nem tudtak róla.
8. Büntetőeljárások
[RA: Mint már első válaszomban is utaltam rá, nem ismerem a német büntetőeljárás-jog részleteit, így nem tudok egyéni véleményt alkotni Bálint úr okfejtésének helyességéről. Rendkívül erős azonban a gyanúm, hogy valahol téved – ha ugyanis igaza lenne, akkor miért nem mondta el ugyanezt Zündel is a perben?! Ha elmondta, mit válaszolt rá a bíró? Ha valóban ilyen ordítóan nyilvánvaló lenne a jogszabálysértés, ahogy Bálint úr lefesti, akkor ez valószínűleg nem csak neki tűnt volna fel…
Ha megenged egy részben egyéni spekuláción alapuló megjegyzést (nincs jogi végzettségem), akkor nekem meglehetősen logikusnak tűnik, hogy a bíró nem áll neki meghallgatni Zündel védekezését, hiszen abban nyilvánvalóan hidrogén-cianid koncentrációk, a koksz lánghosszúsága, és a szokásosak szerepelnének, aminek megítélésében a bíró értelemszerűen nem kompetens. Arról nem is beszélve, hogy a mi jogi berendezkedésünk szerint tudományos kérdésekben nem is bíróságnak, hanem a tudománynak kell döntenie. (Felteszem erre Németországban is van jogszabály.) Márpedig a tudomány ebben a kérdésben döntött (értve ez alatt a fennálló történészi konszenzust a holokauszt ügyében), és ennek fennállását Bálint úrnak még akkor is el kell ismernie, ha személy szerint nem ért egyet vele. Amíg ez fennáll, addig a bíróság logikus, hogy ehhez alkalmazkodik, vagy különben Bálint úr szerint minden egyes holokauszttagadó tárgyalásán el kéne kezdeni – ráadásul egy ilyen kérdések megítélésében nyilvánvalóan nem kompetens bíró előtt – ugyanazt a bizonyítást, kezdve a koksz lánghosszúságától?!]
Nem akarok én sem belemenni a német igazságszolgáltatás furcsaságaiba. De: a bíróságnak igenis kötelessége meghallgatni a vádlott védekezését, még ha az lángokról, cianid-koncentrációkról is szól. És arra valók a kirendelt szakértők, hogy véleményt nyilvánítsanak olyan kérdésben, melyekhez a bíró nem ért. De épp ettől óvakodnak a bírók, mint ördög a tömjénfüsttől. Arról már nem is beszélve, hogy ha a védőügyvéd nyújt be keresetet szakértői vélemény iránt, azaz a védőügyvéd is „holokauszt-tagadóként” viselkedik, őt is perbe foghatják. A tudomány egyáltalán nem döntött ebben a kérdésben. A Föld akkor is forog, tehén tejét elapasztó, termést megrontó boszorkányok akkor sincsenek, ha a „tudomány” döntött az ellenkezőjéről, vagy esetleg sokan tanúskodtak mellette. Az Ön által oly fontosnak tartott konszenzus pedig úgy jön létre a történészek között, hogy „aki nem lép egyszerre, az nem kap rétest estére”. Nyilván Rennek úr is tudja, hogy a konszenzus nem terjed ki pl. az iráni történészekre.
De hogy Európában maradjunk: sok becsületes személy egzisztenciáját tette tönkre a holokauszt-ipar. Dariusz Ratajczak lengyel (nagyon óvatosan) revizionista történész 2000-ben vesztette el egyetemi tanári munkahelyét. Ezt követően alkalmi munkákból próbált megélni, 2010-ben furcsa körülmények között holtan találták gépkocsijában egy áruházi parkolóban. Francois Duprat francia történelemtanárt 1978-ban gyilkolták meg egy autóbombával. Kevésen múlt, hogy életben maradt Faurisson professzor, az ellene elkövetett brutális támadás után 1989-ben. Három franciaországi zsidó fiatal úgy összeverte a hatvan éves professzort, hogy életben maradását csak a véletlennek köszönhette. Az 58 éves osztrák Werner Pfeifenberger professzor politológiát tanított a németországi Münsteri Egyetemen. Egy 1994-ben megjelent írását az ausztriai zsidó Karl Pfeifer náci hangvételűnek minősítette. Az ezt követő folyamatos zaklatások, állásvesztések, perrel való fenyegetések felőrölték Pfeifenberger idegeit, és
2000 májusában az öngyilkosságba menekült.
Emellett egy rövid lista a kételkedés miatt börtönbüntetésre ítélt személyekről (zárójelben a börtönbüntetés éveinek száma):
David Irving, angol, (3)
Germar Rudolf, német (2,5)
Ernst Zündel, kanadai német (5+2)!
E.G. Kögel, német (3)
Siegfried Verbeke, holland (1)
Jean Plantin, francia (0,5)
Frank Rennicke, német (1,5)
Hans-Jürgen Witzsch, német (3 hónap + állásvesztés magánlevélben közölt véleménye miatt!)
Manfred Roeder, német (2)
Gerd Honsik, osztrák (6)
Wolfgang. Fröhlich, osztrák (6)
Vincent Reynouard, belga (1+1)
Sylvia Stolz, német (3,5)
Horst Mahler, német (11)!
Thies Christophersen, német (folyamatos hatósági zaklatások, száműzetés)
Gaston-Armand Amandruz, svájci, 82 évesen! (1)
Wilhelm Stäglich, német (bírói állás elvesztése, nyugdíjcsökkentés)
Joseph Burg (Ginzburg), zsidó (fajtársai többször megtámadták, holttestét kidobták a müncheni zsidó temetőből)
Udo Walendy, német (2)
Walter Lüftl, osztrák (állásvesztés)
Günther Deckert, német (5)
Jürgen Graf, svájci (1,5)
Carlos Porter, USA (0,5)
Pedro Varela, spanyol (5)
Ahmed Rami, Svédországban élő marokkói (hatósági zaklatások)
Jean Marie Le Pen, francia (pénzbírság)
Abbe Pierre, francia (meghurcolás)
és még sokan mások…
Így néz ki a konszenzus holokauszt ügyben.
És még egy gondolat erről: 1989-ig konszenzus volt a történészek között abban, hogy Katyn a németek műve volt. Aztán ugyanúgy konszenzus lett köztük az oroszok tettességét illetően. Szóval nagyon vékony jégen áll a konszenzus a holokausztot illetően. És hogy lassan-lassan az európai történészeknek is elegük van a pórázon vezetésről, mutatja az európai történészek Blois-i felhívásáról készített írásom:
Fellázadtak Európa történészei: Ne a bíróság döntsön történelmi kérdésekben! Apropó, a magyar történészek közül hányan írták alá a felhívást? Egy sem? Pedig még izraeliek is aláírták. Szép kis konszenzus, mondhatom.
És még valami a német igazságszolgáltatásról utalva Rennek úrnak azon logikus fölvetésére, miért nem mondták el ezeket a vádlottak a per során:
A jelenlegi szabályozás olyan, hogy minél hatásosabban, minél több tényre támaszkodik valaki, annál súlyosabb a büntetése. „Hiszen még védekezése alkalmával is tagadta a holokausztot.” Ha a védőügyvéd a védelem érdekében ad be bizonyítási indítványokat, másnap ő is a vádlottak padján találhatja magát. Nem véletlen, hogy a leghosszabb börtönbüntetést, gyakorlatilag életfogytiglant Mahler, a félelmetes teoretikus kapta. Ugyancsak kirívóan hosszú időt töltött börtönben Zündel. Rudolf avval „úszta meg” viszonylag rövid idővel, hogy pere folyamán elbocsátotta Sylvia Stolzot, a harcos ügyvédnőt (aki ezután ugyancsak börtönbüntetésre jutott) és egy színtelen ügyvédet választott.
A német igazságszolgáltatás jogtiprásairól bővebben olvashat G. Rudolf: „Widerstand ist Pflicht = Ellenállni kötelező” c, az internetről letölthető könyvében.
Egy rövid összefoglalást az anomáliákról
itt talál.
Dr. Schaller ügyvéd írását a holokauszt-probléma büntetőjogi nehézségeiről
itt találja.
9. Elie Wiesel és Primo Levi Auschwitz-túlélők visszaemlékezései
Rennek úr itt idéz Levi vonatkozó művének magyar kiadásából.
Bocsásson meg, Rennek úr, de az Ön által idézettek pontosan azt támasztják alá, amit állítottam. A döntő részlet:
„Az orvos szokatlanul vidám volt, mint aki be van rúgva. Ismertem őt, művelt, okos, önző és számító ember volt. Még azt is mondta, hogy kivétel nélkül mindenki háromszoros kenyéradagot kap, aminek a betegek láthatóan megörültek. Megkérdeztük, hogy velünk mi lesz. Azt válaszolta, hogy a németek valószínűleg a sorsunkra hagynak bennünket; nem, nem hiszi, hogy meg akarnak bennünket ölni. Nem nagyon igyekezett leplezni, hogy az ellenkezőjét gondolja, sokatmondó volt a vidámsága.”
Vagyis Levi azt képzeli, hogy az orvos nem mond igazat, hanem azt képzeli, hogy az orvos azt gondolja, hogy a németek meg fogják ölni a járóképtelen betegeket. Ezt az orvos vidámságából vezeti le Levi magában. Már önmagában ez is képtelenség, hogy az orvos vidámságából arra következtet, hogy az illető azt gondolja, hogy a németek meg fogják ölni a hátramaradottakat. De mondjuk legyen ez Levi saját félresikerült gondolatolvasási kísérlete. De a szituációban még húszezer ember döntött úgy (akik valószínűleg nem találkoztak a mosolygó orvossal, illetve egészségesebb helyzetértelmezési képességgel rendelkeztek, mint ő), hogy elvonul a németekkel, mintsem hogy bevárja az oroszokat. Nekik eszükbe sem jutott arra gondolni, hogy a németek megölik a hátramaradottakat. És Ön is idézi Levit, hogy
„Nem kellett ehhez különösebb megfontolás: ha nem éreztem volna magam olyan gyöngének, valószínűleg bennem is feltámad a nyájösztön; a félelem kiváltképp ragályos, s a riadt ember mindenekelőtt menekülni próbál.”
A kulcsszó a nyájösztön. Levit a nyájösztön meggyőzi, hogy érdemesebb volna a németekkel menni, mint maradni. És a nyájösztön mögött már nincs Levi személyes hamis beképzelése, miért mosolygott a görög orvos, hanem húszezer ember normális helyzetértékelése.
A továbbiakban így írja le Levi a helyzetet: gyűlölte az orvost, mert azt mondta, olvass, olasz, és ebből Levi azt vonta le, hogy az orvos tudja, hogy halálra vannak ítélve. Megint egy félresikerült gondolatolvasási kísérlet Levi részéről. Nem lehet egyébként, hogy az orvos azért sajnálta a hátramaradottakat, mert a szovjet felszabadítók kezébe kerültek? A történtek ezt erősítik meg. A németek nem ölték meg a hátramaradottakat. De tudjuk, hogy voltak olyan nők, akik baj nélkül túlélték Auschwitzot, aztán a felszabadítók prédájává lettek.
És akkor még mindig ott van a koronatanú, Wiesel, aki nem ment a szomszédba egy kis rágalmazásért és gyűlöletkeltésért. Ő sem ír utólag ilyen ócska magyarázatokat, miért is döntöttek úgy, hogy inkább mennek kínzóikkal, mintsem hogy bevárják a „felszabadítókat.”
A döntő itt: milyen várakozással néztek a rabok a szovjet felszabadításra?
Idézek itt a Chicago Tribune 2005. jan. 27-i, Auschwitz felszabadításának 60. évfordulóján írt cikkéből.
„Bár felszabadítóként várták a szovjeteket, csak néhány hétig tartott, amíg azok elkezdték a felszabadítottak fosztogatását és megerőszakolását. A szovjet katonák halálra erőszakolták az asszonyokat, akik túlélték a nácikat, így számolnak be a túlélők.
1941-ben több tízezernyi szovjet hadifoglyot szállítottak Auschwitzba, de a túlélőket szörnyű sors várta. Sztálin kijelentette, hogy nincsenek szovjet hadifoglyok, csak hazaárulók. akik ezt a minősítést kapták meg, Szibériában pusztultak el. Sok kelet-európai nem felszabadítóként, hanem agresszorként tekintett a szovjetekre – ’második megszállás volt’ – mondta Piotr Setkiewicz, az Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeum archívumának vezetője.”
Mivel a szovjeteket megelőzte a hírük, még a lágerekben is, teljesen logikus volt, hogy a rabok inkább a felszabadítóktól féltek, minta németektől. Persze ez csak akkor logikus, ha Auschwitz nem vegyes és nem megsemmisítő tábor volt. Mint tudjuk, 20 ezer ember, köztük Wiesel, egyértelműen döntött a kérdésről.
Elie Wiesel eredeti, francia nyelvű könyvében egyébként egyszer sem írja le a gázkamra szót. Szerinte úgy ölték meg a zsidókat, hogy elevenen tűzbe dobták őket. Az ezt követő német és angol kiadások korrigálták ezt a hibát és ahol az eredeti kiadásban krematórium szerepelt, azt gázkamrára korrigálták. Mindezt annyira mechanikusan, hogy az eredeti kiadás buchenwaldi krematórium szavát is gázkamrára cserélték, noha köztudott, hogy Buchenwaldban nem voltak gázkamrák. A döntésre vonatkozó részlet Wiesel könyvéből:
„A döntés a kezünkben volt. Egyetlen egyszer dönthettünk sorsunkról. Mindketten a kórházban maradhatunk, ahol én apámat – hála az orvosnak – betegként vagy ápolóként regisztráltathatom. Vagy mehetünk a többiekkel. ’Mit csináljunk, apám?’ Néma maradt. ’Menjünk a többiekkel.’ mondtam.” E. Wiesel, Night, 78. o.
10/B. Vöröskereszt
Rennek úr szerint az auschwitzi foglyok azért nem mondtak a gázkamrákról semmit a Vöröskeresztnek, mert kiválogatott foglyokkal beszélhettek a Vöröskereszt képviselői, illetve őket csak a tábor ártatlanabb részeibe vitték.
Szögezzük le: Akármilyen hatalmas táborkomplexum volt Auschwitz, az emberek folyamatosan mozogtak a táborrészek között, és ez a hírek azonnali továbbterjesztését jelentette. Csak gondoljon arra, milyen jól meg volt szervezve pl. az illegális kommunista párt és a lengyel ellenállás, beleértve a kapcsolatot a külvilággal.
Rennek úr 12. ponthoz fűzött megjegyzése szerint a Vöröskereszt soha nem gyűjtött adatokat a táborok áldozatainak számára vonatkozóan, ezt két levelükben is rögzítik, 1975-ben és 1979-ben. Azt állítja továbbá, a Vöröskereszt Keresőszolgálatának semmi köze nincs az áldozatok számához. Mivel tematikailag ide illik, itt reagálok erre.
Jaj, jaj! Én meg azt hittem, Rennek úr tisztában van avval, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt nem egy semleges szervezet volt a II. világháború alatt, alkalmazottai egyúttal egy-egy ország állampolgárai is voltak, és ugyancsak nem volt semleges utána sem. És azt hittem, Rennek úr számára sem kérdés, hogy a Vöröskereszt 1979-es levele politikai nyomásra készült. És azt hittem, Rennek úr számára sem kétséges, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt épp úgy alá van vetve a cenzúrának holokauszt-ügyben, mint mai világunk egyéb intézményei. Hogy milyen lemaradásban van Rennek úr, azt nem lehet években mérni.
Mindenekelőtt ide másolom a Vöröskereszt Arolseni Kutatószolgálatának ominózus jelentését.
A levél a regisztrált halálesetek számát sorolja fel az egyes koncentrációs táborokra vonatkoztatva az 1978-as ismeretszintnek megfelelően. Lehet itt vitatkozni, hogy ezek „csak” a regisztrált halálesetek, de nyíltan a pofánkba hazudni, hogy a Vöröskereszt nem gyűjtött adatokat? Persze Rennek itt csak áldozat, ő csak továbbadja a Vöröskereszt 1979-es hazugságát, maximum azt lehet a szemére vetni, hogy kritikátlanul kezeli a forrásokat.
Árulkodó részletek, elszólások azért látnak napvilágot a Vöröskereszttel kapcsolatban is.
Prof. dr. G. Jagschitz bírósági szakértő (holokauszt-állító, állami alkalmazott, hivatalos történész) az 1992-es Honsik ellen folytatott büntetőperben a következőket nyilatkozta:
»[...] A Vöröskereszt volt az, amely információkat gyűjtött, és ehhez kapcsolódóan meg kell jegyeznem:
Ha valaki visszatart információkat, akkor a Vöröskereszt az. Ez az egyetlen szervezet, amely megtagadta, hogy hozzáférjek információkhoz. Más szervezettel nem volt gond, de a Vöröskereszt két helyen is elzárkózott ez elől, nevezetesen Genfben és Arolsenben, ahol a Központi Keresőszolgálat működik, avval az indokkal, hogy ők csak azért vannak, hogy a foglyok érdekeit képviseljék, de nem a tudományét. A kutatók munkáját tehát egyedül a Vöröskereszt gátolja.«
Forrás: VffG 1998 II. számának Forschung – kutatás rovata; Jagschitz professzor szóban előadott szakértői vallomásának jegyzőkönyve, 1992.4.30, 495. és 497. lap, Bécsi Tartományi Bíróság, Ügyiratszám: 26 b K 14.184/86
Szavaiból csak egyre következtethetünk: A Vöröskereszt archívuma nem erősíti meg a hivatalos történetírást. Feltehető, hogy az iratok más színben tüntetnék föl Németországot.
Butz az „Évszázad csalása” c. művében idéz a Vöröskereszt dokumentumaiból (pdf 157. old.). A Vöröskereszt képviselői 1944. szeptember 29-én Auschwitz I-ben beszélhettek brit hadifoglyokkal. Rákérdeztek a gázkamrákra, de azok nem tudták megerősíteni a kósza híreket. Mielőtt Rennek úr azt mondaná, kiválogatott foglyok szerepeltek az SS felügyelete alatt: A felszabadulás után a szovjet kihallgatóknak ugyanezt mondták: nem tudnak gázkamrákról, kivégzésekről.
10/C. Vrba
Rennek úr szerint elhallgatom, hogy költői szabadságra vonatkozó megjegyzése nem is a 32 oldalas Auschwitz-jegyzőkönyvre, hanem a két évtizeddel később írt könyvére (Escape from Auschwitz: I cannot forgive, 1963) vonatkozik!
Hát evvel a logikával még igen sok dolgot elhallgattam. Például, hogy az atombombát az amerikaiak dobták le. Szóval eszem ágában sem volt elhallgatni, hogy mire vonatkozott beismerése. Egyáltalán nem perdöntő ugyanis, az Auschwitz-jegyzőkönyvre, vagy később írt könyvére vonatkozik beismerése. Egyszerűen idéztem az 1985-ös torontoi Zündel-perből Lenski: „A Holokauszt a törvényszéken” c. könyvéből, valamint Faurisson: Az auschwitzi gázkamrák tanúi c. írásából. Itt azt olvasom szó szerint:
„Feltehetőleg nem találkozott még bíróság tanúval, aki ilyen határozottan nyilatkozott volna az auschwitzi gázkamrákról. A kihallgatás végére azonban annyira megfordult a helyzet, hogy dr. Vrba-nak csak egy magyarázata volt tévedéseire és hazugságaira. Beismerte, hogy könyvében élt a költői szabadsággal, ahogyan látható élvezettel latinul fogalmazott, a »licentia poetarum«-mal.
Griffith: »Élt a költői szabadsággal taúvallomása során is? (1636 o.).
A hamis tanú megpróbált magyarázkodni, de az ügyész egy második kérdést tett föl neki az elgázosítottak számára vonatkozólag. A tanú erre sem tudott válaszolni. (1643. o.).
A tanú zavarodott tekintettel hagyta el a pulpitust. A kihallgatások sorozata 400 oldalt tesz ki, melyek egy jogi tankönyvben mintául szolgálhatnának a hamis tanúzás megállapításához. (1244-1643 o.)
Kérdés: És Ön azt állítja, valóban látta, amint Himmler egy nézőlyukon benéz a gázkamrába?
Válasz: Nem az állítottam, hogy én jelen voltam, hanem összeraktam egy történetet, melyet sokszor hallottam különböző emberektől, akik jelen voltak és nekem mindent elmeséltek. Sok Sonderkommando- és SS-tag volt köztük.
Kérdés:
Ön jelen volt?
Válasz: Nem, én a karanténban voltam, többükkel beszéltem, és tudtam, hogy a szerencsétlen áldozatoknak sokáig kellett az elgázosításokra várni, mert a magas rangú személyiségek nem jöttek.
Kérdés: De a könyvében azt írja, hogy ezt Ön látta, és nem említi, hogy másoktól hallotta a történetet.
Válasz:
Ebben a különleges esetben azt írtam le, amit másoktól hallottam.
Kérdés: És Ön azt állítja, ezek a dolgok úgy történtek, ahogyan Ön leírja, noha az egésznek csak a suttogó rémhírterjesztés volt az alapja?
A Válasz
Igen (...)”
Rennek úr
az alábbi honlap alapján egy egészen más Vrba-t idéz, egy olyat, aki tartotta magát állításaihoz, és diadalmasan hagyta el a porondot.
Melyik Vrba tehát az igazi? Az, aki Lenski szerint beismerte hazugságait és a költői szabadsággal mentegette magát, vagy az, aki Torontoban is megerősítette, hogy látta az embereket bemenni a gázkamrába?
A kérdést nehéz eldönteni, de van egy lehetőségünk. A fellebbviteli tárgyalásra 1988-ban került sor. Úgy az államügyész, mint Zündel ellenfelei jobbnak látták, hogy lemondjanak Vrba szerepeltetéséről. További kommentár nem szükséges.
Az alábbiakban idézünk Maria van Herwaarden tanúvallomásából a torontoi Zündel-perben.
„Nyolcadik tanúként Maria van Herwaarden asszony lépett fel. Két évet volt fogoly Auschwitzban. azért ítélték el, mert intim viszont tartott fenn egy lengyellel, és ebből a kapcsolatból gyereke született. 1942. december 2-án érkezett 25 más asszonnyal együtt Auschwitzba. Tetvetlenítették, haját lenyírták, számozott rabruhát kapott, nem tetoválták. Egy barakkban lakott és szalmazsákon aludt. Az ellátás nem a legjobb volt, de aki dolgozott, a normális adag dupláját kapta. A munka önkéntes volt. A foglyok csomagokkal javíthatták fel ellátásukat, ha valaki küldött nekik. Évente kétszer küldhetett postát. Auschwitzban volt szauna, ahol 100 nő fürödhetett egyszerre. Érkezése után az első hónapban nem dolgozott, de utána önként jelentkezett, mert unalmas volt egész nap üldögélni. A foglyok egy része visszautasította, hogy dolgozzon. Egy kertészetben dolgozott Raiskoban, ehhez egy órát kellett gyalogolnia. Vasárnap nem dolgoztak. 1943 nyarán megbetegedett tífuszban, kórházba került, ahol egy zsidó orvosnő gondozta. A lágerben sokan meghaltak tífuszban, különösen a háború vége felé, amikor nem volt elég az ennivaló és a gyógyszerek is szűkösen voltak. A rabok közt virágzott a feketekereskedelem mindenféle áruval.
A zsidó foglyokra vonatkozó kérdésre válaszolva azt válaszolta van Herwaarden asszony, nem tűnt fel neki semmi, minden fogollyal egyformán bántak. De arra emlékszik, hogy a zsidóknak Birkenauban jó posztjaik voltak, az adminisztrációban, orvosként, barakk-rangidősként, akik osztották az élelmet. A zsidók sem sárga háromszöget, sem sárga csillagot nem viseltek. Nagyobb kéményeket csak a néhány km-re lévő ipari övezetben látott, füstöt is csak ott. Felgyógyulása után ápolónőként dolgozott az SS-kórházban és rangosabb SS-tiszteket is látott tífuszban meghalni. Minden műszak után alaposan kellett tisztálkodnia.
1944 januárjától az SS-adminisztrációban dolgozott más asszonyokkal együtt, jugoszlávokkal, hollandokkal, és SS-tagok feleségeivel. Ők beszéltek neki a rettenetes légitámadásokról a német városokra és az auschwitzi biztos helyzettel vigasztalták őt. A női SS-őrök korrektül és emberi módon viselkedtek vele.”
11, Hongkongi tűzoltó HCN-kontaminációs esete
Rennek úr szerint fogalmam sincs miről beszélek, kijelentéseim ugyanis direkt ellentmondásban vannak a cikk tényleges tartalmával.
Hogy tisztán lássunk a kérdésben: a kontaminált személy nem a tűzoltó, hanem a balesetet szenvedett kontaminált személy. Tehát meg egyszer: bár az illető súlyos mérgezést szenvedett, de nem halt bele. Nem volt olyan magas a koncentráció és az expozíció. Őt mentették a tűzoltók, miután minden ablakot kinyitottak.
Tény, hogy az eredeti írás nem állt rendelkezésemre.
De most, hogy ez Rennek úr jóvoltából megvan, ez csak megerősíti: a viszonylag alacsony HCN-koncentráció és expozíció, amely nem okozta a kontaminált személy halálát, a mentő személyzetnél kipirulást, szédülést, fejfájást okozott, noha maszkot és védőruhát viseltek. Pardon, tűzoltóruhát. Rennek úr nem akadna fenn a védőruha/tűzoltóruha különbségen, ha látott volna közelről tűzoltóruhát. Vastag, sűrű szövésű anyag, az egész testet beborítja, az egyik ruhadarab fedi a másikat, a nadrág a cipőt, a kabát a nadrágot és kesztyűt. A maszkot viselő személyek közül is egyet bent tartottak 3 napra. A maszkot nem, de a tűzoltóruhát viselő tűzoltónál pedig feltételezték, hogy mérgezést szenvedett, és oxigén-terápiával kezelték.
És ebből – fájdalom – nem lehet más következtetést levonni, hogy lehetetlenség lett volna a HCN-gázzal megölt személyek százait védőruha nélkül, egyes fantáziálók szerint akár félmeztelenül kicipelni a gázkamrákból. Ez azonnali életveszélyt jelentett volna a Sonderkommando számára védőruha és oxigénpalack nélkül, nem csak bőrpirosodást és fuldokló köhögést. És ebből csak azt az egyetlen következtetést lehet levonni, hogy akik ezt állították, azok fantáziáltak. És mivel Rennek úr nem reagált a vonatkozó, Rudolftól és Leuchtertől vett, hasonló esetekre, fel kell, hogy tételezzem, azokat normális gondolkodó emberként tudomásul veszi. Csak azt nem értem, mért söpri ki akkor agyából a végkövetkeztetést, hogy itt a mítosznak egy újabb eleme nyert cáfolatot. Az esetről ajánlom figyelmébe
Perge Ottó ismertetését.
Rennek úr megemlíti, hogy tudna beszámolót idézni arról, hogy bizonyos esetekben „fuldokló köhögés” tört rájuk, miközben a hullákat cipelték.
Ismeretes, hogy a ruhafertőtlenítő kamrák kinyitásánál történtek ilyen jellegű, elővigyázatlanságból eredő mérgezések. Valószínűleg ezt keverték össze az illetők, ebből kerekítették ki a hullacipelés sztoriját.
Továbbra is fenntartom, a hongkongi eset cáfolja, hogy lehetséges lett volna hullák százait kicipelni a gázkamrákból védőfelszerelés nélkül.
12. A zsidók a háború után nem hiányoztak milliós nagyságrendben.
[RA: Bálint olyan dolgokra, amiket állítottam, vagy egyáltalán nem reagál (zsidók jelenlétének nyomainak totális megszűnése Lengyelországban, vagy a vidéki Magyarországon), vagy teljesen komolytalan választ ad csak (Korherr-jelentés)]
Válaszom része volt az utalás a kérdés bonyolultságára. A zsidók jelenlétének nyomainak totális megszűnésére pedig olyan értelemben válaszoltam, hogy utaltam a kivándorlásokra Amerikába, Izraelbe, és arra, hogy ezekről nincsenek pontos adataink. Utaltam továbbá azokra a művekre, melyek evvel a kérdéssel részletesen foglalkoznak. Körülbelül ötödszörre írom le: egy összefoglaló, (de a kettőnk között folyó vita sem) nem helyettesítheti a témával foglalkozó szakirodalom, cikkek, tanulmányok, könyvek elolvasását. Ezekre viszont utaltam. Nagyon jól el tudom képzelni egyébként, hogy a koncentrációs táborba elhurcolt zsidók nagy hányada nem akart újra gyökeret verni saját falujában, hanem választott a kétezer éves álom, Palesztina vagy a világ legmagasabb életszínvonalát és jogbiztonságot jelentő USA között. Ugyancsak nincsenek információink arról, hogyan rendelkezett Sztálin a felszabadított lengyel ajkú zsidókról. visszaengedte őket szülőföldjükre, amelynek egy részét a Szovjetunió hadizsákmányként annektálta, vagy továbbküldte őket a Gulagba? Amúgy egy ilyen érv, hogy zsidók jelenléte nyomainak totális megszűnése, nem komoly, ezért sem vettem a fáradtságot, hogy ebbe belemélyedjek. Hány erdélyi várost soroljak fel, ahol a magyarok nyomai már csak a temetőben láthatók? Avagy Königsberg német lakossága 1945-ben 100 ezer volt, 1947-ben 2 ezer. De ebből még nem lehet a gázkamrákra következtetni.
[RA: Ez egy vicc. Bálint úr kioktat engem arról, hogy Korherr mit vizsgált.]
Ha Ön kioktatásnak veszi, hogy utalok Korherr művére, akkor ezen nem tudok segíteni. A címben valóban szerepel az Európai zsidókérdés végső megoldása. De az összeállítás tíz fejezetéből kilenc kizárólag Németországgal foglalkozik. Továbbá: a Korherr-jelentést olyan összefüggésben említettem, hogy utaltam rá, a zsidók létszámának csökkenésére a náciknak csak a saját birodalmon belül, illetve a megszállt területeken volt ráhatásuk, és én ezen a helyen az Ön előző közbevetésére reagáltam („Vagy esetleg az SS saját kimutatásai (ld. 6. pontot) a zsidók milliós létszám-csökkenéséről megfelelő bizonyítéknak minősülnek, vagy az is elfogult cionista forrás?”). De elismerem, Rennek úr számára nem fogalmaztam egyértelműen. Azt viszont továbbra is fenntartom, egy 1942-ben lezárult statisztika nem alkalmas a zsidóság számarányának vizsgálatára 1941 és 1945 között.
Ez a jelentés, mint tudjuk, tárgyalja a létszámcsökkenés különböző okait, és ebben szó sincs népirtásról, hanem kivándorlásról, (születésszámmal szembeni) halálozási többletről és a már megvitatott evakuálásról. Remélem, nem rója fel a náciknak, és az ebből adódó veszteséget nem írja a koncentrációs táborok rovására, milyen szépen együttműködtek a zsidó szervezetekkel a harmincas években, melynek eredménye a zsidóság létszámának 500 ezres csökkenése volt Európában (Németországban), Palesztinában pedig ugyanolyan arányú növekedésük (Havara-egyezmény).
[RA: Ha csak magyar zsidóból több mint 400 ezret szállítottak be Auschwitzba 1944-ben (tudtommal ezt még a holokauszttagadók is elfogadják) és 60 ezer embert hajtottak el később halálmenetekben a tábor feladásakor (további 7,5 ezret hagyva a táborban) akkor vajon hogyan lehetséges, hogy 66 ezer volt a halálos áldozatok száma? A „kutatók” szerint mi történt a különbözettel…? Vrba-t parafrazeálva: vajon Kínába mentek egy alagúton, vagy netán még mindig Auschwitzban vannak?]
Szerény véleményem szerint: A tábor feladása előtt elszállították őket, ez történt pl. Kardos Klárával. Az összes zsidó fogoly egy része (néhány tízezer) meghalt Auschwitzban a járványok, legyengülés következtében. Akiket esetleg szökési kísérlet vagy egyéb bűncselekmény (lopás) miatt kivégeztek, azok száma a statisztikában elhanyagolható. Becslésem a magyar ajkú zsidókat illetően: kis részük szétszóródott a világ minden részébe, Nyugat-Európa, Latin-Amerika. A maradék egyharmada letelepedett Magyarországon, egyharmada az USA-ba távozott, egyharmada Palesztinába.
Izrael 1948-as lakosságát illetően köszönöm a helyesbítést. A 10%-os arány viszont feltehetőleg stimmelt már 1948-ban is. Legalábbis a hatvanas években az volt a valódi arány. Tehát: legalább 80 ezer magyar ajkú zsidó érkezett 1948-ig Palesztinába. 1951-ig további 700 ezer zsidó érkezett Izraelbe, talán nem tévedek túl nagyot, ha itt is a 10 %-os magyar ajkúval számolok. Az általam
forrásként olvasott honlap külön említi továbbá, hogy az ötvenes években további 170 ezer zsidó érkezett Észak-Afrikából és Romániából, szerény feltételezésem szerint ez utóbbiak közül számosan magyar ajkúak lehettek, nyilván sokan közülük megjárták a koncentrációs táborokat. Álláspontomat továbbra is fenntartom: A zsidók nem hiányoztak milliós nagyságrendben a háború után. Veszteségeik nem kirívóan magasak az egyéb népek veszteségeihez képest.
Bálint József
(Folytatjuk)
Kommentáld!