(…)

1939. március 13.

Elnök: Szólásra következik?

Vásárhelyi Sándor jegyző: Hubay Kálmán!

[Hubay Kálmán. Jászapáti, 1902. április 3. – Bp., 1946. június 26. Református, nős, újságíró. Ősrégi gömöri nemesi családból származik, amelyről már 1280-ban megemlékeznek az okiratok. Középiskolai tanulmányait a miskolci református főgimnáziumban végezte, majd a miskolci evangélikus jogakadémiának volt a hallgatója, minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, és végbizonyítványt is szerzett. Már joghallgató korában mint újságíró működött Miskolcon a helyi lapoknál. 1932-ben Gömbös Gyula miniszterelnök, miskolci barátainak tanácsára, akiknek figyelme Hubay felé fordult, meghívta Budapestre, és 1933 elején Hubay Kálmán felelős szerkesztésében megindult a Függetlenség, amely rövid idő alatt nagyon elterjedt. Néhány évvel később Hubay Kálmán részt vett az Esti Újság megalapításában, és ilyenformán nevéhez fűződik a népies kormánysajtó megteremtése. Gömbös Gyula halála után Hubay Kálmánnak politikai nehézségei támadtak, és lemondott állásáról. 1937 végén, amidőn már több hetilapnak volt állandó munkatársa, hitet tett a nemzetiszocializmus mellett, és Griger Miklós halálakor, 1938 elején fajvédő programmal fellépett a lovasberényi választókerületben. Itt három ellenjelöltjével szemben már az alapválasztáson a legtöbb szavazatot kapta, és a pótválasztáson nagy többséggel győzött. A képviselőházban eleinte pártkereten kívül állott, de a nemzetiszocialista érzésű képviselőkkel működött együtt. Később azután Rátz Kálmánnal együtt megalapította a Magyar Nemzeti Szocialista Párt - Hungarista mozgalom című nyilaskeresztes pártot, amelynek működését a belügyminiszter betiltotta. Hubay Kálmán éles hangú interpellációkban követelte egyrészt a pártot betiltó végzés hatálytalanítását, másrészt pedig a párt lapját, a Magyarságot ismételten sújtó lapbetiltás felfüggesztését. Hubay ugyanis a Magyarság felelős szerkesztője volt, de amidőn a Magyarságot végül három hónapi időtartamra betiltották, állásáról önként lemondott. A feloszlatott Hungarista Párt helyett Rátz Kálmán képviselőtársával együtt megalapította a Nyilaskeresztes Pártot, és ennek az élén indult az 1939. évi általános választásokra. Az új képviselőház 31 képviselőtársával mint a legnagyobb ellenzéki párt vezére vonult be. A kommunisták 1946-ban kivégezték. „Itt vagyok. bíró urak, ítéljenek felettem” – az utolsó szó jogán.]

Elnök: Hubay Kálmán képviselő urat illeti a szó.

Hubay Kálmán: Igen t. Ház! Igen hosszasan kellett magamban lelkiismeret-vizsgálatot tartanom, vajon elfogadjam-e az előttünk fekvő törvényjavaslatot vagy ne, különösen amikor már megállapítható, hogy a javaslatból jóformán nem marad más, mint a módosítások. Amikor a javaslatot elfogadom, azért teszem, (Rajniss Ferenc: Nagyon helyes! Bródy miatt el kell fogadni!) mert minden olyan intézkedést meg kell szavaznunk, amely a magyar gazdasági és társadalmi életet csak egy lépéssel is közelebb viszi a zsidótalanításhoz.

T. Ház! Ezt a törvényjavaslatot kritizálták már azon az alapon, hogy túl radikális, azon az alapon is, hogy nem elég radikális. Pedig ez a törvényjavaslat sem nem túl radikális, sem pedig nem eléggé radikális, ez a törvényjavaslat egyszerűen rossz. (Rassay Károly: Tehát elfogadja! – Derültség.) Meg fogom indokolni, hogy miért fogadom el. (Rassay Károly: Az egyik a negatívumot szavazza meg, a másik a rosszat szavazza meg! – Rajniss Ferenc: De megszavazza mindenki! – Rassay Károly: Jön a választás!) Amikor a törvényjavaslattal konkrét formájában foglalkozom, legelőször is csendes derűvel kell visszaemlékeznem arra, hogy egy esztendővel ezelőtt milyen átkos és felforgató szélsőség voltam én a Házban. (Rassay Károly: Ebben igaza van! – Derültség.) Amikor az első zsidótörvény-javaslatnál sokalltam azt a 20 százalékot, amelyet az első zsidótörvény-javaslat a zsidóság számára a gazdasági életben való érvényesüléshez biztosít és mennyire felforgatónak és államellenesnek tartottak akkor, amikor statisztikai közlemények alapján kimutattam, hogy ha az első zsidótörvény-javaslatot az utolsó betűjéig véghezvisszük és a magyarországi zsidóságnak a gazdasági életben való érvényesülését 20 százalék erejéig tényleg intézményesen biztosítjuk, akkor Budapestre sürgősen be kell még telepíteni 20.000 zsidót, mert nincs elég. (Rassay Károly: Erre azt mondták, hogy ez nem észszerű!)

Most pedig előttünk van a második zsidótörvény-javaslat és annak indokolása kimondja, hogy (olvassa): »Nem bizonyult helytállónak a törvénynek az a rendelkezése, amellyel a zsidók számarányát az országos számarányukat mintegy négyszeresen meghaladó mértékben, vagyis húsz százalékban állapította meg és a 4. §-ban meghatározott kivételekkel még a húsz százalék jelentékeny túllépésére is lehetőséget nyitott. A végrehajtás során ugyanis«... – mondja tovább a jelenlegi javaslat indokolása – »...kiderült, hogy különösen az említett kivételek következtében a zsidók számaránya lényegesen emelkedik a húsz százalék fölé és így nyilvánvalóvá vált annak a helytelensége, hogy a törvény az országos számarányt sokszorosan túlhaladó húsz százalékot vette a kiindulás alapjául«.

A jelenlegi javaslatnak ezt az indokolását korántsem önigazolásul hozom fel, hanem inkább okulásul arra, hogy néha az átkos szélsőségek oldaláról is jöhetnek megszívlelendő gondolatok és hogy semmi esetre sem vagyunk államfelforgatók akkor, amikor félévvel hamarabb ismerjük fel azokat a szükségleteket, amelyeket a t. túloldal félesztendő múlva törvényjavaslatban óhajt kielégíteni. (Buchinger Manó: Például a bombavetést!)

Egy másik felszólalásom is eszembe jut e törvényjavaslat tárgyalásánál. Nevezetesen az, amelynek során az elmúlt nyáron bátor voltam meginterpellálni a belügyminiszter urat arra vonatkozóan, hogy a zsidóság az első zsidótörvény végrehajtását szabotálja, vagyonát igen jelentős részben kisíbolja, s általában egész magatartásával arra törekszik, hogy megkontreminálja az első zsidótörvényt. Akkor interpellációmban konkrét adatokat hoztam a t. Ház elé és az igen t. belügyminiszter úr elé, amelyekről neki feltétlenül tudomásának kellett lennie, mert hiszen ezeket az adatokat az ő hivatalos közegei jelentették minisztériumában. Az igen t. belügyminiszter úr akkor engem igen akkurátusan kioktatott, majdnem megkorholt és figyelmeztetett, hogy hagyjuk már végre nyugton ezt az egész zsidótémát, s akkor tette azt az immár klasszikussá vált kijelentését, hogy a zsidóknak is vannak idegeik. (Fábián Béla: Imrédyre nem gondolt!)

Ezek után meglepődve kell a jelenlegi javaslat indokolásából látnom, hogy megint az átkos szélsőség látta jól a dolgokat akkor is, mert az indokolásban azt olvassuk, hogy a törvény – tudniillik az 1938:XV. tc. – végrehajtása során a zsidóság részéről nem mutatkozott kellő megértés. (Buchinger Manó: Ezt a »Magyarság«-ból írta ki a kodifikátor!) Nagyon örülök, ha a Magyarságból írta ki, ez mindenesetre komoly elismerést jelent a »Magyarság« iránt. Kár volt betiltani. (Buchinger Manó: És a kormánynak is! Nem csak a Magyarságnak!) (olvassa): »Már fentebb érintettük, hogy különösen a vállalatok és a kereső foglalkozást folytató üzemek adatbejelentései megbízhatatlanok. Jellemző e tekintetben, hogy a törvény végrehajtásával megbízott kormánybiztos eddig«, – vagyis 1938. december 23-áig, a törvényjavaslat benyújtásának napjáig – »127 vállalat bejelentését vizsgáltatta meg ellenőrző szakértőkkel, s a 127 vállalat közül csupán egy tett a valóságnak megfelelő, hű bejelentést; a végrehajtásnak eddig eltelt rövid előkészítő szakában is már mintegy 15.000 esetben kellett a kihágási eljárást megindítani. Nem mellőzhetjük« – mondja tovább az indokolás – »annak a megfigyelésnek a megemlítését sem, hogy az 1938:XV. törvénycikk meghozatala után számarányukat messze meghaladóan vettek és vesznek részt a zsidók továbbra is az önző vagyoni érdekből elkövetett bűncselekményekben és különösen azokban, amelyek az ország gazdasági létének az aláásására alkalmasak. A külföldi fizetési eszközökkel űzött visszaélések elkövetői csaknem kizárólagosan zsidók, az államhatalomnak nagyarányú felkészültséggel kell állandóan őrködnie, hogy visszaéléseik ezen a téren az ország gazdasági helyzetét meg ne rontsák.«

T. Ház ! Ahány mondat, annyi kemény és erőteljes cáfolat a zsidók idegeit olyan meghatóan védő belügyminiszter úr felé. Amikor én az indokolást idézem, teszem megint csak annak igazolására, hogy néha itt, a szélsőjobboldalon is láthatjuk jól a dolgokat és nem kell mindig készpénznek venni azokat a kijelentéseket, amelyeket a belügyminiszter úr ellenünk és a zsidók érdekében a piros bársonyszékből tesz, mert esetleg egy félesztendő múlva ismét törvényjavaslat készül, amelyben a törvényjavaslat megindokolója nekünk lesz kénytelen igazat adni a belügyminiszter úrral szemben.

T. Ház! Rátérve most már magára a törvényjavaslatra, kicsit meglepődve és elhűlve kell néznünk azt a kétségbeesett szerecsenmosdatást, amely a zsidóság, vagy a zsidóság érdekeit védő keresztények részéről úgy a bizottságokban, mint a plénumban a zsidóság érdekében és a zsidóság glorifikálására végbement. Avagy nem kétségbeesett kísérlet-e a zsidóság és a zsidóságot védő keresztények részéről tagadásba venni azt, hogy a zsidóság faj? Hiszen ugyanaz a semita alapfajú, hamita és néger vérrel keveredett faj, amely Krisztus előtt másfélszáz évvel Egyiptomból elindult a Kánaán meghódítására, egyedeiben szinte ma is itt él közöttünk és akárhány olyan zsidó arcot látunk, amelyet 3000 évvel ezelőtt egészen nyugodtan választhatott volna az akkori domborművet készítő művész mintaképül. (Buchinger Manó: Maga is zsidóra hasonlít! – Rátz Kálmán: Tiszta turáni!) Köszönöm szépen. Ha ilyen rendes turáni kinézésű zsidók volnának Magyarországon, azt hiszem, nem volna annyira akut a zsidókérdés. (Propper Sándor: De el van ragadtatva sajátmagától! – Derültség a szélsőbaloldalon. – Zaj. – Elnök csenget.) Ez a különállásuk már a faji vallás parancsaiból fakad, hiszen Mózes megírja (olvassa): »Az Úr sok népet kiűz teelőtted... hétféle népet,...« (Reisinger Ferenc: Mózest ne bántsuk, mert mentelmi elé kerülünk! Én csak Meizlert szidtam!)

Elnök: Csendet kérek.

Hubay Kálmán: »...náladnál nagyobbakat és erősebbeket; ne köss velük szövetséget és ne könyörülj rajtuk; mindenestől veszítsd el őket. Sógorságot se szerezz velük, a lányodat ne add az ő fiaiknak és az ő lányokat se vegyed a te fiadnak«. Vagyis a legtökéletesebb fajvédelmi parancsok és törvények alapján valósították meg azt az endogámiát, amely a zsidóság faji különállásának ma is a legbiztosabb záloga. És akkor, amikor ezen a kérdésen már aligha lehet vitatkozni, vagy legalább is tudománytalan dolog vitatkozni, megint csak elhűlve kell nézni azt a törekvést, amely a zsidóság részéről kétségbeesetten igyekszik bebizonyítani, azt, hogy a fekete voltaképpen fehér, a zsidó voltaképpen magyar, és a faj voltaképpen felekezet.

T. Ház! Mindenesetre meg tudom azokat is érteni, akik ezzel a kérdéssel kapcsolatban őszinte szánalommal fordulnak a zsidóság felé, mert bizonyos vonatkozásban ez a szánalom bennem is és minden humánusan gondolkozó emberben benne él, mert hiszen a zsidóság egyben tragikus faj is. Tragikus faj, mert az Isten megvonta tőle azt a képességet, hogy önálló államot tudjon alkotni és megvonta tőle azt az örömöt, hogy bármikor is független állami életet élhessen. Hiszen a zsidóság a maga kétezeréves ókori életéből mindössze egy fél évezreden át élt önálló állami közösségben, először nomád volt, azután más, idegen fajtáknak, idegen birodalmaknak vált adófizetőjévé, vazallusává és arra kényszerült, éppen államalkotó készségének hiánya miatt, hogy a konstruktív, építő népek seregében az élősdi szerepét játssza. Megint csak Mózest idézem, aki a következőket írja (olvassa): »Az Úr ad neked nagy és szép városokat, amelyeket nem te építettél és minden jóval telt házakat, amelyeket nem te töltöttél meg és ásott kutakat, amelyeket nem te ástál, szőlő- és olajfakerteket, amelyeket nem te plántáltál, és eszel is megelégszel«.

T. Ház! Itt van a zsidó lelkiség, a zsidó élősdiség, a zsidó parazitizmus forrása. Ebben a mózesi ígéretben van azonban annak a tulajdonságnak forrása is, hogy a zsidóság irtózik a testi munkától. A zsidóság kezdetben egészen jól érezte magát Egyiptomban, mindaddig, míg tisztavérű egyiptomi dinasztiák nem kerültek uralomra. Amikor a zsidókat ezek a fáraók testi munkára fogták be, (Reisinger Ferenc: Hagyjuk a fáraókat, ne bolygassuk!) velük építtették meg a Nílus és a Vörös-tenger közötti csatornát, a zsidók kétségbeesetten és pánikszerűen elmenekültek a fáraók országából. Mi sem jellemzi jobban a testi munkától való irtózásukat, mint az, hogy az egészen túlvilági jelentőségű hitbeli és vallási központjukat, a jeruzsálemi templomot sem ők építették, hanem föníciai építőmesterek és munkások.

Ez a testi munkától való atavisztikus irtózás teszi gyűlöletessé ezt a népet mindenütt, amerre él és megfordul. Azért nem tud államot alkotni, mert nincs parasztsága, azért nem tud önálló életet élni, mert nincs fizikai munkássága, hanem mindenkor a közvetítő kereskedelemből, mindenkor a befogadó nép által kitermelt és általa immár csak készen kapott értékekből él. (Rajniss Ferenc: Az uzsoráról sem feledkezett meg!) Ezért van az, hogy ezer esztendő óta, árpádházi királyainktól kezdve, annyi törvényt kellett hozni a zsidóság ellen Magyarországon is. Ezekből a törvényekből az igazságügy-miniszter úr beszédében valóban igen értékes, szép és megszívlelendő gyűjteményt terjesztett a Ház elé.

T. Ház! Ezért kell most is megoldani, mégpedig alaposan, radikálisan, félreérthetetlenül és kétértelműség nélkül a zsidókérdést. Amikor ez a Ház, vagy az igen t. kormány ezt akarja tenni, akkor legelőször is vegyük figyelembe azt a szempontot, hogy ne kenjük másra annak az okát, hogy mi most a második zsidótörvény elfogadásáról vagy el nem fogadásáról tárgyalunk. A javaslatnak az indokolása, legtökéletesebb, mondhatni, egyetlen igazán tökéletes része és éppen ezért kár arra hivatkoznunk, hogy nekünk azért kell megoldanunk a zsidókérdést, mert Németország, mert Olaszország intézkedéseket tett a zsidóság ellen, mert Lengyelország, vagy közvetlen szomszédaink: Csehország, Jugoszlávia és Románia ugyancsak ki akarják szorítani a zsidóságukat gazdasági, társadalmi és politikai életükből. Ha erre hivatkozunk, akkor valóban azt a vádat emelhetik ellenünk, hogy idegen behatások alatt, idegen befolyásra hozunk törvényt a magyar törvényhozás Házában. Pedig ha Németország, Olaszország, vagy a többi államok nem tettek volna intézkedést a zsidóság ellen, nekünk akkor is meg kellene oldanunk saját zsidókérdésünket, egyszerűen azért, mert van; és mert ha nem oldanánk meg attól függetlenül, hogy mi történik más országokban, akkor a magyarság valóban megindulna egy olyan borzalmas lejtőn, amelyre az utolsó hatvan, vagy hetven esztendő során igen tragikus körülmények között rákerült.

Mi húsz esztendővel ezelőtt tettünk már egy szerény kísérletet a zsidókérdés megoldására, nem azért, mintha Európa más államai ugyanezt akarták tenni vagy tették volna; hiszen húsz esztendővel ezelőtt egész Európában gyöngyélete volt a zsidóságnak és a zsidóság már-már azt hihette, hogy tényleg eljutott a nemzetközi világhatalom küszöbéig és Magyarország mégis szükségét érezte annak, hogy ha kezdetleges formában is, de mindenesetre hozzányúljon ennek a kérdésnek a megoldásához egyszerűen azért, mert belátta, hogy: zsidókérdés Magyarországon van és ezt a kérdést a magyarság érdekében meg kell oldania.

Amikor a zsidóságnak ezt az előretörését nézzük, amikor visszapillantunk a történelmi múltba, nem akarom a t. Ház figyelmét igénybe venni és fárasztani azzal, hogy e törvényhozás volt tagjainak, a Simonyiaknak, az Istóczyaknak, a Verhovaiaknak a beszédeiből idézzek. Nem akarom a t. Ház elé hozni a Huszadik Század igen érdekes körkérdését a zsidóproblémáról, annál kevésbé, mert hiszen a vita során ezek az idézetek már bőségesen elhangzottak úgy a bizottsági tárgyalásban, mint a plénumban.

Egy eddig ismeretlen és mindenesetre rendkívül érdekes dokumentumot szeretnék a Házzal megismertetni, amely a maga sablonszerűségében és hűvös tárgyilagosságában is sokkal többet mond a zsidóság előretöréséről és a magyarországi zsidókérdés keletkezéséről, mint bármilyen idézet vagy bármilyen publicisztikai termék. Itt van előttem a munkácsi határszéli rendőrkapitányság 1906. évi augusztus hónapban kifejtett tevékenységéről szóló és a belügyminiszter kérdésére a belügyminiszterhez intézett jelentése a határszéli bevándorlásról és az ezzel kapcsolatos jelenségekről. Készült pedig ez a jelentés Munkácson 1906. szeptember 29-én. Hiteles, nem antiszemita irat, rajta van a rendőrkapitányság pecsétje.

Ebben a jelentésben a belügyminiszternek arra a kérdésére, hogy a lakhatási bizonylat kiadásának eseteiben hányszor fogadtatott el a fenntartási eszközök igazolásául határozott pénzösszeg és mi volt a minimális és maximális összeg, így felel a munkácsi rendőrkapitány (olvassa): »Egy esetben sem, mert a kapitányságnak tudomására jutott, hogy a lakhatási bizonylat kiállításáért folyamodó zsidók a vagyonosabbak által olyként segélyeztetnek, hogy a folyamodók nevére különböző takarékpénztáraknál kisebb-nagyobb összegeket helyeznek el azon célból, hogy a kapitányság előtt, mint vagyonosak szerepeljenek; ezen betéti könyvecskéket a betevő vagyonosabb zsidók maguknál tartják a célból, hogy ezen pénzt bármikor ismét kivehessék, míg a lakási bizonylatért folyamodók kérvényirataikhoz ezen betéti könyv hiteles másolatát csatolják; ha azután a kapitányság ezen betéti könyv alapján a lakási bizonylatot a folyamodónak kiállítaná, ezen pénzösszeg ismét egy más folyamodó nevére helyeztetnék el.«

Kapcsolódó: Matolcsy: "Vándoroljon ki innen a zsidóság!"