Beküldte: 1005 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Magyarországi zsidókérdés| Általános zsidókérdés

IV.

Alig lepett trónra V. Miklós pápa, midőn a spanyolországi zsidók különösen az alsó néposztály erőszakoskodása én kegyetlenkedése ellen fordultak Rómába orvoslásért és segítségért. A pápa 1447. november 2-án kelt bullájával iparkodott a zsidókat a nép ellen megvédelmezni.

Mintegy huszonöt évvel a pápai bulla megjelenése után, III. Frigyes német-római császár idejében és nálunk Mátyás, az igazságosnak uralkodása alatt, egy az eddigieknél sokkal általánosabb feltűnést és nagyobb elkeseredést keltő vérvádi eset foglalkoztatta nemcsak a közönséget, hanem a jogtudósokat, a hatóságot és a római Szentszéket is. A fölmerüli bűntény, a bizonyítékok súlya s a meglepően megegyező vallomások által, iszonyatot keltő minden részleteivel együtt oly evidenssé lelt, hogy végre — bár nagynehezen — még Róma is kénytelen volt elhinni és konstatálni a fennforgó esetben azt a megdöbbentő valóságot, amit eddigelé jóhiszeműen állandóan tagadni látszott, sőt ellene nem egyszer tiltakozott.

E bűnpernek törvényszéki tárgyalásairól s perújításairól teljesen kimerítő és hiteles egykori leírások s egyéb történeti okmányuk maradtak fönn, melyek alapján minden kétséget kizáró módon nyert megállapítást a trienti esetben a vérgyilkosság ténye, elannyira, hogy bátran állítható, hogy az egész történelemben sem igen találunk sok olyan tényt, amely nagyobb bizonyossággal volna megállapítva, mint éppen a trienti eset. S hogy ez oly világosan bebizonyult s minden részlete oly körülményesen kiderült, az éppen ama hallatlan cselszövényeknek köszönhető, melyekkel az akkori zsidók e pert el akarták fojtani.[4]

Előzményei röviden a következők. A tiroli Trientben 1475 március 23-án, nagycsütörtökön (melyre akkor a zsidók húsvétjának első napja esett) eltűnt a harmadfélesztendős keresztény Gerber Simon.

Nagyszombaton a zsidó Sámuel házában ennek zsidó szakácsa megtalálta a gyermek hulláját a ház telkén keresztül folyó árokban. Ezt maguk a zsidók jelentették húsvétvasárnapján Trient hercegpüspökének, Hinderbach Jánosnak, aki Trient fejedelme is volt.

De eközben az eltűnt gyermek atyja, András is, mert eddigi kutatása eredménytelen maradt, a püspökhöz fordult; s mivel ekkor már az egész város arról suttogott, hogy nyilván a zsidók rabolták el a fiút, mint akik hasonlót már azelőtt is tettek, hamarosan házkutatást tartottak Sámuelnél, de csak felületesen s épp azért eredmény nélkül.

A zsidók jelentése után maga a püspök a város polgármesterével, Dalla Sale Jánossal és a rendőrkapitánnyal, Spauir Jakabbal elindultak a helyszínére. Kiemeltetvén a fiúcska holttestét, borzasztó sebeket találtak rajta: jobb orcájából és jobb combjából húsdarabok voltak kiszakítva, a test többi része pedig össze-vissza volt szurkálva.

A püspök a holttestet a Szent-Péter-templomba vitette, ahová seregesen tódult a nép s megdöbbenve és iszonyodva szemlélte a szegény áldozatot. Anyja, Mária alig tudott a tömegen át fiának összemarcangolt holttestéhez férkőzni. Szívfacsaró jelenet volt látni az elájuló szerencsétlen anya szívének mélységes fájdalmát, hallani keserves zokogását. A meghatott s résztvevő nép bőszülten követelte a bűnösök kinyomozását és halálát.

Egyelőre a leggyanúsabb zsidókat, Sámuelt és családját fogatták el és börtönöztettek be, mint akinek házában sok vérnyomot találtak. Ezután Hinderbach püspök három kiváló orvost bízott meg véleményadásra.

Mind a három (a trienti Balduin Archangelus, a bresciai híres Tiberinus János Mátyás és a turlachi De Fatis Kristóf) kijelentette, hogy a halált nem vízbefúlás, hanem erőszak okozta, még pedig a sebek következtében beállott elvérzés.

A zsidók iránt eddig jóindulatú püspök a megindítandó bűnperben törvényszéki elnökké a trienti polgármestert nevezte ki, aki e nagyfontosságú ügyben egy kiváló jogtudóst kért maga mellé s meg is kapta azt a város rendőrkapitánya, Spaur Jakab személyében.          A polgármester, Dalla Sale János mindenekelőtt arra nézve kívánt hiteles értesülést nyerni, igaz-e, amit a hagyományos néphit tart, hogy t. i. a zsidók keresztény gyermekeket megölnek azért, hogy vérüket vegyék s ha ez igaz, mi céljuk van azzal. Ezért maga elé hivatott egy hat évvel előbb megkeresztelkedett zsidót, Feltro Jánost, ki, miután megesküdött, hogy a valót mondja, előadta, hogy atyja, aki Németországban metsző, (sakter) volt, többször is közölte vele, hogy tizennégy évvel előbb a dél-németországi Tongern városában a zsidók húsvétkor, megöltek egy keresztény fiúcskát, hogy vérét vegyék. A dolog kitudódván, a zsidókat befogták, de néhányan, köztük az ő atyja is, megmenekült. Több mint negyvenöt zsidót máglyán elégettek, de egy sem vallotta be a gyilkosságot. Midőn a polgármester azt kérdezte Feltrólól, hogy zsidó korában használt-e ő is keresztény vért, ez azt felelte, hogy nem érzi magát kötelesnek erre válaszolni; de beismerte, hogy atyja élete végéig minden húsvét ünnepén vacsora előtt keresztény vért ivott borba vegyítve, amivel az asztalt is meghintette, közben megátkozva Krisztust és a keresztény vallást s kérve az Istent, hogy sújtaná a keresztényeket mindama csapásokkal, melyekkel valamikor a megátalkodott egyiptomi fáraót és népét büntette. Elmondta azt is, hogy atyja a vérből a tésztába is vegyített, melyből a húsvéti kovásztalan kenyeret sütötték. Hogy miért történt mindez, arra Feltro nem tudott felvilágosítást adni. Ugyanezt tették a többi zsidók is, de a dolgot a legnagyobb titokban tartják.

Feltrónak ezen kijelentései megerősítették a polgármestert gyanújában, hogy Simont a zsidók ölték meg, azért Trient minden zsidaját, asszonyokat és gyermekeket is, elfogatta és bebörtönöztette.

Midőn, azon kor szokása szerint, kínvallatásnak vetette őket alá, a zsidók eleinte mindent tagadtak s a svájci keresztény Zanesust vádolták a gyilkossággal, akiről azt mondták, hogy bosszúból vitte a holttestet Sámuel szomszédjának házába. Zanesust feleségével, Dorotheával együtt le is tartóztatták, de tanukkal bizonyítván alibijüket, mint ártatlanok csakhamar szabadon bocsáttattak.

A zsidók a vallatás alatt egyre több ellenmondásba keveredtek, de végre is mindent megvallottak s vallomásaik a legkisebb részletekben is megegyeztek, ami cáfolhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy igazat vallottak. Vallomásaik alapján a gyermek elrablására és megölésére, nézve megállapították a következőket:

A nagyból első napjain a trienti zsidó családok fejei Angelo (Engel), Tóbiás és Sámuel reggeli ájtatosságuk alkalmával többször összejöttek ez utóbbinak búzában, hol a zsinagóga és az iskola is volt, és ekkor afölötti fájdalmuknak adtak kifejezést, hogy az idei húsvétjukra nem rendelkeznek keresztény fiú vérével. Sámuel, köztük a legtekintélyesebb erre kijelentette, hogy ilyen vért okvetlenül kell szerezniük, mire száz aranyat tűztek ki jutalmul annak, aki keresztény fiúcskát hoz. Abban is megegyeztek, hogy a fiút Sámuel házában fogják megölni. A vérdíjjal egy átutazó Lazzaro nevű zsidó kereskedőt kínáltak meg, aki Sámuel házában tartózkodott. Ez azonban nem akarván ily veszedelmes vállalattal életét kockáztatni, még ugyanaznap este titokban távozott a városból.

Nagycsütörtökön, mikor a zsidók ismét összegyűltek Sámuelnél, addig kérték Tóbiást, míg az késznek nyilatkozott a merész tett véghezvitelére. Őt azért tartották arra legalkalmasabbnak, mert mint orvos (sebész) több keresztény háznál meg szokott fordulni és megjelenése a keresztények között kevésbé keltett gyanút. Alkonyat felé Tóbiás kiment az utcára, mely az éppen akkor tartott esti ájtatosság miatt csaknem egészen üres volt. Amint kémkedve körüljárt, észrevette az atyja háza előtt játszó alig huszonkilenc hónapos, erős és szép Gerber Simont. Hízelgések által magához csalogatta a fiút és bevitte Sámuel házába, ahol, mikor az sírni kezdett és anyja után kívánkozott, gyümölccsel és édességekkel csitítgatták.

Amint egészen beesteledett, a zsidók hozzáláttak szörnyű tervök kiviteléhez. A gyilkosságban nyolcan vetlek részt: Sámuel, a házigazda és fia Izrael; az öreg Mózes, Sámuel nagybátyja, egy nyolcvanéves aggastyán, aki szintén e házban lakott s kit a trienti zsidók vallási dolgokban a legfőbb tekintélynek tartottak és szinte babonás tisztelettel vettek körül, mert azt híresztelték róla, hogy a Messiás eljövetelének napját és óráját is előre látja; Mózes fia Mohar (Mayr) és ennek fia Bonaventura (Seligmann) és ennek fia Vitale, ki szakács volt Sámuelnél és végül Tóbiás, az orvos (sebész). Angelo, a gyermek megszerzéséről folytatott tanácskozásban részt vett ugyan, de a gyilkosságnál nem volt jelen.

Az öreg Mózes a zsinagóga melletti helyiségben leült egy padra és hozzálátott a gyermek levetkőztetéséhez. Felsőruhácskáját egészen levették, az alsót pedig felkötötték a csípőkig. Hogy a szegény áldozat ne kiáltozhasson, Sámuel hosszúkás kendőt kötött annak nyaka köré és valahányszor az kiabálni akart, fojtogatta.

Mózes csípővasat vett elő és ezzel kiszakított egy darab húst a gyermek jobb orcájából; utána a többi zsidók hasonlóképen cselekedtek. A kifolyó vért tányérba gyűjtötték. Mikor a vér megszűnt már folyni, Mózes a gyermek jobb combjának külső oldalából is kiszakított egy darab húst; ugyanígy tettek a többi zsidók is, mígcsak folyt a vér. Mikor Mózes gyöngesége miatt már nem bírt húst kiszakítani a gyermek testéből, Tóbiás segédkezett neki. A test többi részét tűzőtűkkel szurkálták össze-vissza Mózes pedig «cultro summum puerilis virgae abscidit.»

Miután így áldozatuknak lehetőleg minden vérét vették, Mózes és Sámuel a gyermeket maguk közé a padra állították. Mózes kifeszítette annak jobb karját, Sámuel a bal karját, Mohar pedig lefelé húzta a lábait, úgyhogy a haldokló gyermek kiterjesztett kezeivel a keresztrefeszített Krisztushoz hasonlónak látszott. Ekkor valamennyi zsidó köréje gyűlt és tűzőtűkkel tetőtől-talpig szurkálták, miközben Krisztust káromolva így átkozódtak: «Miként Jézust, a keresztények istenét, aki semmi, megöltük, úgy szégyenüljenek meg összes ellenségeink örökre!» E kínzás félóráig tartott. Végre Mohar késével nagyot ütött a még gyengén lélegző gyermek fejére, mire az kiadta lelkét. Erre aztán a zsidók hálát adtak az Istennek, hogy a keresztényeken megbosszulhatták magukat s közülök áldozattal kedveskedhettek neki. Ezután családjukban megtartották a húsvéti vacsorát, boros poharukba keverve a friss keresztény vért s meghintve vele az asztalt.

A gyermek holttestének eltüntetése azonban nagy gondot okozott a zsidóknak. Az Etsch folyóba dobták volna, de mert közben már városszerte keresték a kis Simont, elálltak előbbi tervüktől s az épület egyik helyiségéből a másikba cipelték, hogy elrejtsék. A pincében, ahol elásták, nem hitték biztonságban, mert házkutatástól féltek. Tóbiás sem merte házában tartani, azért elhatározták, hogy egyelőre a zsinagógában az almemorba (szószék és felolvasó asztal) rejtik.

Mikor a trienti zsidók nagypénteken összegyűltek a zsinagógában, ott találták a gyermek holttestét kiterítve az almemoron. Mózes és Sámuel vezetése alatt a meggyilkolt áldozatban gyalázták Krisztust és a keresztény vallást.

Mivelhogy a keresztények gyanúja a zsidók iráni egyre hangosabban nyilvánult, már nem hagyhatlak az almemorban a holttestet. Zavaruk, aggodalmuk nőttön-nőtt, míg végre azt határozták el, hogy a holttestet a Sámuel házatelkén átfolyó árokba dobják s aztán ők maguk tesznek jelentést majd, hogy egy vízbefúlt gyermeket találtak az árokban. Úgy okoskodtak ugyanis, hogyha ezt megteszik, senki sem fogja őket gyanúsítani a gyilkossággal, mert a gyermek testén levő sebeket a vízben való heverés vagy állatok is okozhattuk. Tóbiás el is ment a püspökhöz megtenni a jelentést, azonban éppen ennek alapján tartották meg rögtön a házkutatást és fogták be Sámuelt és családját.

Minthogy a bűnrészes zsidók egyéb vallomásai is rendkívül fontosak ez ügyben, azért okvetetlenül közlendőknek tartom legalább kivonatosan a főbbeket, kihagyva belőlük az ismétléseket.

[4] Az ügyre vonatkozó legkiválóbb kútforrások és nevezetesebb munkák ezek: 1. A vatikáni könyvtárban őrzött latin nyelvű hiteles kódex a XV. századból (valószínűleg 1476—78-ból), melyet a bollandisták nem ismertek, mert az Acta Sanctorum-ban nem említik. XIV. Benedek pápa azonban fölhívja e kódexre a figyelmet, mely az ő korában az Angyalvár titkos levéltárában tartatott. »De canonizatione Sanctorum« (III. 15, 6.) című munkájában ezt írja róla: »Super cujus — i. e. Simeonis — obitu authenticus existit processus in archivo secreto Castri S. Angeli de Urbe, quem Bollandiani ceterique omnes, qui de eo scripserunt, ignorarunt« A Turinban megjelenő »Civiltá Cattolica« 1881-ben közölte belőle a fontosabb részleteket. 2. A trienti plébánia levéltárának latin kódexe. 3. Az innsbrucki Statthalterei-Archív-ban C. 69. alatt elfekvő több mint kétszáz okmány: kéziratok, periratok, levelek, fogalmazványok. 4. Acta Sanctorum Martii, tom. III. pag. 494-502 (Antverpiae, 1668) ad 24. Martii »De Simone puero Tridenti a Judaeis necato«. A bollandisták egyéb forrásokon és emlékeken kívül felhasználtak egy Relatio Italica-t is, mely Trientben jelent meg azon alkalomból, hogy első ízben ülték meg Simonnak ünnepét a római Szentszék engedélyével, s mely öt év múlva második kiadásban látott napvilágot Trientben 1593-ban. Közlik egyúttal egész terjedelmében a nagyhírű Tiberinus orvosnak (aki mint szakértő megvizsgálta Simon holttestét tizennégy nappal meggyilkolása után) leírását, mellyel jelentést tesz az ügyről Brescia város tanácsának. 5. Bonelli, »Dissertazione apologetica sul martyrio del Beato Simone da Trento«, Trient, 1747. 6. Rohling, »Meine Antworten an die Rabbiner«. Prag. 1883. 58-80. és 96-101. old. Deckert, »Ein Ritualmord, Aktenmässig nachgewiesen« 3. Aufl. Dresden, 1883. és 7. Ugyanattól, »Vier tiroler Kinder, Opfer des chassidischen Fanatismus, Urkundlich dargestellt«. Wien, 1893. 1-72. old.

Nyomtatható változat